Február

Már unom a telet. Sokat fényképeztem kint a környéken, a kertben és a házból kifelé is. A végén már főleg csak bentről. Sok olyan reggel volt, hogy ujjnyi hó borította a járdát, ami napközben ugyan elolvadt, de másnap reggelre ugyanannyi esett megint. És voltak olyan reggelek is, hogy komoly mennyiségű hó esett. Ilyenkor örültem, ha nem kellett aznap sehová sem mennem, vagy bosszankodtam, mert biciklizni nem mindig lehetett.

 
 
Mostanra megelégeltem, és már nem tudok örülni a hónak. A tavaszra koncentrálok, már el is vetettem kis cserepekbe a paprika-, paradicsom-, padlizsán- és zellermagokat. Az ablakpárkányra tettem, naponta többször is megvizsgálom őket, alig várom, hogy kikeljenek, és hogy kipalántázhassam majd őket a szabadföldbe vagy nagy cserépbe a télikertbe. Tulajdonképpen már a termést is magam elé képzelem, ahogy lazán szakítunk párat a vacsorához a paradicsomtól roskadozó bokrokról, vagy kirántok egy gyerekfej méretű zellert a földből és napokra elegendő zellerkrémlevest főzök belőle...
Ma reggel megint havazott. De aztán délután kisütött a Nap, és egészen tavaszi hangulatba kerültem.

Friss hal

Napjaim egy részét itthon töltöm a szakdolgozatom írásával. A minap szokatlan dolog történt: délután 3 körül egy férfi csöngetett. Ajtót nyitottam. Azt mondta, ő a halasember Hirtshals-ból, friss hallal van tele a kocsija. Ha érdekel, pár perc múlva megáll a ház előtt, és megnézhetem a kínálatot. Rábólintottam, megkerestem a pénztárcám, kabátot vettem, és tényleg jött is a kocsival. Felnyitotta a hátulját, és minden volt, szép sorban, kis ládákban, jégen: friss hal, kagylók, rákok. Elkezdte sorolni a nevüket. Jó részüket felismertem, és arra gondoltam, hogy valami olyat kéne venni, amihez egyébként nem nagyon jutok hozzá. A szupermarketekben fagyasztott halból van választék, de nem mindig jók. A hering, pisztráng vagy a lazac rendben van, de a Vietnamból importált pangasius halfilé mire kienged, már kevesebb, mint feleakkora. Ráadásul felröppent a hír, hogy antibiotikumokon nevelik szennyezett vízben, úgyhogy nagy kedvem nincs hozzá. A panírozott halfilének pedig csak paníríze van. Kapható vákumcsomagolt áru is, pisztrángot, lazacot, tőkehalat időnként veszek, de hiába a vákumozás, fura szaga van az ilyen halnak, szinte büdösnek mondanám néha. Van egy halbolt Aalborg belvárosában, de ritkán megyek arra, és akkor sem mindig úgy, hogy utána azonnal hazafelé veszem az irányt, hogy hűtőbe tegyem a vásárolt árut, úgyhogy nem nagyon jön szóba, hogy ott vásároljak. Most viszont nem lehetett ellenállni. Vettem két jókora lepényhalat meg egy adag (5 db) angolnát aznapra meg másnapra - lefagyasztani nem akartam semmit.
István gyanúsnak tartotta, hogy házhoz jön a friss hal. Vajon legális az ilyesmi? Rákerestem az Interneten, és meg is találtam a halasembert, úgy tűnik semmi gond vele. Egyébként nagyon tetszik a halfajtákat bemutató menüpontja a weboldalának. Valószínűleg máskor is járt már erre, csak sose voltam itthon.
Nem volt olcsó mulatság, nyilván meg kell fizetni, hogy a halak kb. fél nappal korábban még a tengerben lubickoltak, és hogy házhoz hozzák. Mégis megérte, mert ilyen finomat utoljára a Sæby-i halétteremben ettem, amiről korábban már írtam. A friss hal semmihez se fogható, nem is kell hozzá semmilyen rafinált trükk. Pillanatok alatt elkészül, és nem megy össze jelentősen a térfogata, mint a fagyasztott halnak, úgyhogy elszámoltam magam, az 5 angolna sok is volt kettőnknek egy vacsorára.
A lepényhalnak van egy kis édeskés mellékíze, ezt remekül kiegészítette a reszelt répa és paszternák tejszínben könnyedén megfuttatva és a bulgur. A halat sóval, színes borssal és gyömbérrel ízesítettem, kevés vajon hirtelen megsütöttem.

Angolnát még sosem ettem korábban, úgyhogy szétnéztem az Interneten, hogyan lehet elkészíteni. Minden receptben vajon sütötték, úgyhogy én is ezt követtem, de előtte sóval és borssal kevert lisztben forgattam meg a feldarabolt haltesteket. Érdekes, izmos, rugalmas állaga van, ilyennek képzelem a kígyó testét is. A darabkák a serpenyőben a hő hatására viccesen úgy mocorogtak, hogy az Alien c. film jutott eszembe (az étvágyamat szerencsére nem vette el a látvány).
Köretnek polentát készítettem: a kukoricalisztet tej és erőleves 1:1 arányú keverékében főztem meg, adtam még hozzá durvára vágott vöröshagymát és apróra vágott fokhagymát olajon megpárolva, borsot és rozmaringot. Ezt már órákkal korábban elkészítettem, hagytam kihűlni és megdermedni, majd felkockáztam, átpirítottam, és a fris halhoz melegen tálaltam pikáns paradicsomszósszal, savanyított fokhagymával és uborkával. Nyáron grillezve az egész, friss paradicsommal és bazsalikommal fantasztikus lenne...


Újabban hanyagolom a fényképezőgépemet, mert lusta vagyok letölteni és válogatni a képeket. Sokkal gyorsabb az iPaddal kattintani és a Frame Artist app-pel összekomponálni a részképeket egy egésszé. Egy recept egy kép, és mellesleg így a rögtönzött "főzzünk-abból-ami-épp-akad-itthon" típusú, remekül sikerült, később mégis a feledés homályába merülő ételeket könnyedén meg lehet örökíteni és máskor is elkészíteni. Friss hal is lesz még, azt hiszem!

Egy kis zene

A Karácsony rég elmúlt, a tavasz még messze van. Egyhangú, szürke hétköznapok és hétvégék. Itthon ülök egyedül nap mint nap, egész nap, a szakdolgozatomon maszatolok, és már most izgulok, hogy sikerül-e időben (május végén) leadni. Annyi mindent kell addig elolvasnom, kibogoznom, megírnom...! Igyekszünk Istvánnal kimozdulni, amikor csak lehet, és panaszra se lehet okom, van program. Legutóbb a Northern Winter Beat Fesztivál, amely múlt hét hétfőn, jan. 21-én kezdődött a Biffen-ben (meghitt hangulatú kis művészmozi) zenés témájú filmek vetítésével. Meg is néztük a "Searching for Sugar Man" c. dokumentumfilmet, amely egy, a hazájában, az USÁ-ban egyáltalán nem sikeres, majd később állítólag öngyilkos zenészről szól, aki anélkül, hogy tudta volna, befutott sztár lett Dél-Afrikában. A szívem majd' összefacsarodott a történettől, ami aztán váratlan fordulatot vesz, mert kiderül, hogy mégsem halt meg Rodriguez... Az egyik legjobb dokumentumfilm, amit valaha láttam, melegen ajánlom.
Csütörtöktől szombatig voltak a koncertek több helyszínen a városban, és ami miatt tulajdonképpen megvettük a fesztivál karszalagot, az a csütörtök esti Teitur koncert volt.
Teitur a Feröer szigetekről származó énekes-zenész. Ahogy sok más skandináv előadót, őt is a könyvtárnak köszönhetően ismertem meg. A főkönyvtárban elég nagy zenei anyagból is lehet válogatni mindenféle kategóriában, és nem feltétlen csak a mainstream van. Kétféle szempont szerint szoktam kikölcsönözni a lemezeket: vagy azért keresek egyes címeket, mert a Gaffa (ingyenes dán zenei havilap) ajánlója alapján érdekesnek tűnik, vagy mert a könyvtárban a kiemelt újdonságok közt böngészve megtetszik egy lemezborító. Arra nem emlékszem már, Teitur melyik módszerrel került a kezembe, de rögtön megszerettem csendes, egyszerű, őszinte személyét és ugyanilyen zenéjét. Odáig ragadtattam magam, hogy legutóbbi albumát a helyes kis grafikával a papírborítón boltban, pénzért vettem meg - ilyesmi manapság ritkán fordul elő velem. Azóta is az egyik leggyakrabban játszott lemez itthon. Épp ideje volt már ellátogatnia Aalborgba, hogy élőben is lássam-halljam.
A koncertre a Skråen-ben került sor. Már az előző koncertre beültünk Istvánnal egészen a színpad közelébe (asztalok és székek vannak a nézőtéren), hogy a lényeget jó helyről élvezhessük. Marius Ziska is a Feröer szigetekről jött, jóhangú, tehetséges fiú egy szál gitárral, szomorú, szinte egyhangú számokkal. Nem rossz, de hiányzik belőle valami plusz. Ami viszont megvan Teitur-ban. 4 lányból álló vonós kvartettel jött, de nemcsak ettől volt kiváló a koncert. Mint kiderült, remek humora van, amitől méginkább szerethető figura, és szívesen beszélget a közönséggel, de azért nem a zene rovására. Hibátlan a hangja, a gitárral, zongorával is jól bánik. Engem teljesen levett a lábamról. Fényképezőgép nem volt nálam, ez a fotó István telefonjával készült.

A videó pedig pont ezen a koncerten lett rögzítve:

Először nem értettem a közönség kuncogását, a közepén lett gyanús a szöveg: ő ilyen közhelyeket nem ír bele a dalszövegeibe. Hát persze! Az eredeti szám itt van, ha esetleg másnak se esett volna le.
Túl gyorsan véget ért az előadás, én reggelig hallgattam volna még. Terveztünk még több koncertet megnézni, bár mást már nem ismertünk az előadók közül, a Youtube-on keresgéltünk rá a programfüzet számunkra ismeretlen előadóira. De aztán az időjárás közbeszólt. Már csütörtökön is -12 fok volt, és fájt az arcom, mire hazaértünk este 10 perc biciklizés után. Ezután nem volt kedvünk kimozdulni egész hétvégén. Vasárnap még hó meg heves havaseső hullt, aztán mostanra végre kicsit megenyhült az idő. Na, de lesz még tavasz, lesz még koncert Aalborgban!

Az ünnepek

gyorsan elteltek, először Magyarországon az én szüleimnél, aztán Marosvásárhelyen István családjánál.



A szilvesztert Parajdon töltöttük ugyanabban a vendégházban, ahol tavaly, de most kicsit többet sétáltunk a környező hegyekben. Gyönyörű vidék, a helyiek nem is tudják, milyen szép - gondolom, ha tudnák, akkor biztos jobban vigyáznának rá és nem szemetelnének annyit. Remek időt fogtunk ki, némi havat, hideget, de szikrázó napsütést.

















A szüleimnél is szép volt, ott "csak" a zúzmara borított be mindent.

 És aztán jó volt megint visszajönni Aalborgba, ahol már nemcsak én várom a tavaszt, de az az öt vödörnyi hagymás virág a kertben, amit nyáron szedtem fel akarva-akaratlanul, a kertet túrva, és késő ősszel erőltetett menetben szedtem szét és ültettem el.

 A helyzet tavalyhoz képest semmit nem változott, folyamatos lemaradásban vagyok, és még leszek is, amíg a szakdolgozat meg két munka köt le. De nem bánom, jól van ez így.

Elkezdődött a Karácsony

Az adminisztratív munkát az Elektromos Rendszerek tanszékén leginkább itthonról végzem, mert nem kell hozzá más, mint egy számítógép és internet. Nagyritkán kell személyesen is megjelennem a tanszéken. Bár sok emberrel aktívan levelezek munkaügyben, csak néhányukkal találkoztam személyesen is. Egyikük a vezető titkárnő, aki múlt héten írt, hogy szeretne látni még Karácsony előtt pár perc erejéig. Sejtettem, hogy ajándék lesz, de egy doboz bonbonra gondoltam. Nagyon meglepődtem, amikor a kis csomagot kibontottam, a Skagen nem a legolcsóbb kategória karórában. De ami még ennél is többet ér: a titkárnő hangsúlyozta, hogy nagyon örülnek nekem és maximálisan elégedettek a munkámmal.

A másik meglepetés tegnap ért: ez volt az utolsó napja a szakmai gyakorlatomnak az Egyetem kiadójánál. Bár hivatalosan már múlt héten befejeződött, de a munka nem lett kevesebb, sőt: Karácsonyig még 8 (!) könyvet adunk ki. Mivel elég rugalmasak voltak velem az elmúlt 4 hónapban, abban maradtunk, hogy a tegnapi napot még gyakornokként töltöm, aztán a munkát hivatalosan januárban kezdem náluk. Én nem éreztem, hogy valami is véget érne. Meg aztán minden könyvet, amit megkívántam náluk, hazahozhattam - éltem is az ajánlattal -, és ez önmagában is nagy ajándék. De a főnököm és az asszisztens ki akarták fejezni, mennyire örültek nekem, ezért egy hatalmas ajándékcsomagot kaptam tőlük. Nem is bírtam volna hazahozni, ezért a főnök ma elhozta nekem haza személyesen kocsival. Teljesen meg vagyok hatva.

Szakmai gyakortlat a Kiadónál

Mint már korábban írtam róla, a kötelező szakmai gyakorlatomat az Aalborgi Egyetemi Könyvkiadónál töltöttem, ami mostanában ér véget.
Hivatalosan Interaktive Digitale Medier gyakornok voltam, ami főleg abból állt, hogy az interaktív, digitális eszközök igénybevételével növeltem a Kiadó ismerettségét. Kis cég két dolgozóval, a rengeteg, közvetlenül könyvekkel kapcsolatos teendők mellett a marketingre már alig jut idejük, így fordulhat elő, hogy az egyetemen sok diák és dolgozó a mai napig nem tud a létezésünkről. Ezen úgy igyekeztem javítani, hogy beindítottam a hírlevelet, amely minden alkalommal kimegy, amikor új könyvet jelentetünk meg. Létrehoztam a Kiadó Facebook oldalát, ahol a mi könyveinken túl általában könyvekkel, könyvkiadással kapcsolatos érdekes híreket osztunk meg, és vannak nyereményjátékaink is. Remekül sikerült belopnom a grafikusi tevékenységet is a mindennapokba: ha egy új könyv kijön, a korábbi unalmas, Word-ben készült sajtóközlemény helyett egy érdekesebb, InDesign-ban szerkesztett leporellót küldünk ki az ingyenpéldányokkal, meg a különböző kapcsolódó rendezvényekre. Készítettem egy egyszerű könyvjelzőt, amit az Egyetem könyvesboltjaiban kitettünk a könyveink mellé. A könyvesboltba terveztem és gyártattam a mennyezetről lelógatott transzparenst a könyveink fölé. Terveztem minden újabb könyvsorozatunkhoz egy hajtott könyvjelzőt, ahol a belső oldalon a sorozat összes darabja látható. Ezt az adott sorozat minden könyvébe belerakjuk, úgyhogy ha valaki megveszi az egyik könyvet, tudomást szerez más, hasonló témájú könyveinkről. Lett saját logós cukorkánk és vászonszatyrunk - ez utóbbit saját kezűleg nyomtattam-vasaltam 100 példányban a Huset (aalborgi művelődési ház) műhelyében, mert ár-érték arányban így jött ki legjobban. A könyvek borítójának tervezését és a tördelést általában külsős grafikusok végzik, de amikor egyik sem ért rá, és sürgős volt a munka, beugrottam ebbe a feladatkörbe is. Az egyik hamarosan megjelenő antológiánkhoz a szerzők gazdag képanyag-illusztrációt szerettek volna (főleg filmplakátot vagy filmből kifotózott jelenetet), és én gyűjtöttem össze rá az engedélyeket. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb feladat, és nem is sikerült minden esetben, mert néhány filmprodukciós cég semmilyen megkeresésre nem válaszolt, de azért érdekes és tanulságos volt.
Elkészítettem a Kiadó éves katalógusát. Mást akartak, mint a korábbi négyzet alakú kicsi könyvecskék, úgyhogy hosszúkás, a végén lyukasztott, zsinórral összefogott, legyezőszerűen nyitható kiadványt terveztem. Egy azonos méretű és formájú papírcsík két oldalán levelet fogalmaztunk meg angolul és dánul reménybeli szerzőinknek. Hétfőn jött meg az egész a nyomdából, és a szerdai napot azzal töltöttünk két kollégámmal, hogy felpakoltunk katalógusból meg levélből, kimentünk az Egyetemre, és irodáról irodára járva személyesen nyomtuk a professzorok, adjunktusok, asszisztensek, stb. kezébe egy marék cukorka kíséretében. Így talán sikerült maradandó nyomot hagynunk bennük. (Képanyag a másik blogomon - ha lesz egy kis időm, a portfoliómat is új, korszerűbb köntösbe kéne öltöztetni...)
Aztán persze volt egy csomó adminisztratív feladat, például a honlap folyamatos frissítése, javítása (ennek jótékony mellékhatásaként kezdem érteni, mi van a HTML-ben). Nagyobb megrendelések esetén besegítettem a postázásba, vagy új könyv megjelenésekor kinyomoztam a címeket és kiküldtem az ingyenpéldányokat a vonatkozó szervezeteknek, intézményeknek, folyóiratoknak, és a különböző adatbázisokba is beregisztráltam az új kiadványt.
Belevágtam egy olyan feladatba is, aminek nem értem a végére, de érdemes lenne foglalkozni vele még egy kicsit. Az elektronikus könyveink pdf fájlok. Több olyan visszajelzést kaptunk már, hogy jó lenne ePub formátumot is kínálnunk, de a grafikusaink elzárkóznak tőle, mondván, hogy az túl bonyolult. Pár napot rászántam, hogy az egyik, hamarosan megjelenő kiadványunkat megpróbáltam InDesign-ban úgy előkészíteni, hogy használható ePub legyen belőle. Sok benne az ábra, táblázat és egyéb illusztráció, úgyhogy nem sikerült tökéletesre. A generált ePub működőképes, de csúnya, most jönne az a lépés, hogy kicsomagolni a fájlt és belejavítani a HTML-be meg a CSS-be, de ehhez még tanulnom kéne egy kicsit. Viszont ha egyszer rájönnék, hogy kell, abban remek lehetőségek rejlenének, mert úgy tűnik, nem sokan értenek még hozzá az itteni grafikusok közt legalábbis...
Minden hónapban volt egy igazgatósági ülés. Ilyenkor a testület 7 tagja az Egyetem különböző tanszékeiről összeül és dönt a beküldött kéziratok sorsáról - kiadjuk, vagy sem -, illetve figyelik, hogy az éves közgyűlésen - amely a teljes egyetemi személyzet előtt nyitott - kijelölt irányelvek szerint működünk-e. Ezeken rész véve kezdem megérteni, mit jelent a könyvkiadás.
Imádtam a munkát, megint érezhettem azt a jól ismert kellemes borzongást, ami akkor jelentkezik, mikor egy általam tervezett dolog megérkezik a nyomdából, és elsőként kinyithatom, fogdoshatom, szagolgathatom, összevont szemöldökkel vadászhatok a hibákra... szóval egy kicsit megint grafikus voltam. De ennél sokkal több, mert egy ilyen kis cégnél egy kicsit mindennel kell foglalkozni, amit nem bánok. Sosem volt két egyforma nap, és sosem untam meg egyetlen feladatot sem.
Mivel a szakmai gyakorlat a tanulmányok része, írnom kellett egy min. 20 oldalas beszámolót, amit aztán szóbeli vizsgán kellett megvédenem. Szerintem remekül ment, a lelkesedésem és a sokoldalú, kézzel is tapintható munkám mégsem volt elég meggyőző. A felhasznált elmélet egy részét hiányolták, és nem akarták elfogadni, hogy én a 7. szemesztertől kezdtem a tanulmányaimat egy más területen szerzett bachelor után, ezért nem ismerhetek minden elméletet, amit az 1. szemesztertől kezdve tanultak az osztálytársaim. Végül 4-est kaptam, ami magyarul egy 2/3-nak felel meg nagyjából. Elég vacak jegy, tán a legrosszabb, amit Dániában valaha is kaptam, mégsem rázott meg nagyon. A kiadó főnöke ugyanis annyira elégedett a munkámmal, hogy felajánlotta, folytassam heti 8 órában, fizetésért. Bár már van egy heti 8 órás munkám, az Elektronikus Rendszerek tanszékén a tudományos publikációk adminisztrálása - ami azóta is remekül megy -, de erre az ajánlatra nem lehet nemet mondani. Azt remélem, hogy heti 2x8 óra munka még belefér a jövő félévben, mert óráim már nem lesznek az egyetemen, "csak" a szakdolgozatomat kell írnom. Amihez szintén jól jön, hogy a Kiadónál dolgozthatok, hiszen róluk, nekik írom. Az lesz a témája, hogy hogyan alkalmazkodhat egy egyetemi könyvkiadó a digitális kor kihívásaihoz (elektronikus könyvkiadás, szerzői jogok, üzleti modellek, stb.). A témavezetőm pedig épp az Kiadó igazgatósági tanácsának az elnöke, mellesleg professzor a tanszékem "Kommunikáció és pszichológia" szakirányán. Jó kis félév lesz.

Uvejr

- dánul azt jelenti, vihar, de azt is, hogy cudar idő. A vejr időjárást jelent, az u pedig - más szavak előtt is - az utána álló ellenkezőjét. Szeretem a dán nyelvben, hogy néha minimális eszközökkel olyan frappáns és kifejező tud lenni.

Na, de térjünk a lényegre: már napokkal ezelőtt megjósolta a Dán Meteorológiai Intézet a hóvihart Aalborgnak vasárnapra, és ezúttal be is jött neki. Ma reggel ahogy felébredtem, nem akartam hinni a szememnek: alig láttam ki az ablakon, mert az üvegre is feltapadt a szél által nekivert hó. A bejárati ajtót kora délutánig nem is mertem kinyitni. Aztán felhívtam a közeli barkácsáruházat, hogy nyitva vannak-e. Szerencsére igen, úgyhogy lesétáltam és vettem egy hólapátot - eddig képtelen voltam időt szakítani rá, csak söprögettem a múlt héten leesett pár centi havat, de most muszáj volt lapáthoz folyamodni. Kiástam a házat, de hamarosan kezdhetem elölről. Tulajdonképpen élvezem, mert nagyon szép. Kár, hogy Istvánnak épp most kellett elutaznia munkaügyben, olyan jót szánkózhatnánk a domboldalban. És kár, hogy holnap vizsgázok, mert egyszerűen nem tudom magam rávenni a felkészülésre, folyton az ablakban bámészkodok.

 Egy hete így kezdődött: egy kis porcukorral.

 Aztán suttyomban egyre több lett.

 Reggelente korábban keltünk, hogy eltakarítsuk a járdát (a környék szokásaitól eltérően nem vagyunk hajlandóak sózni). és az esti söprögetések közben jókat hógolyóztunk.

 Ma reggelre aztán kiderült, hogy a hóviharnál csak a pókháló az erősebb.

 Délelőtti kilátás a konyhaablakból - a kerti lámpa teljesen öszezavarodott, időnként ki-be kapcsolgatja magát.

 Kelet felől fúj.

 Délután kimerészkedtem.

Vajon milyen táblát rejt a hó?

 Az út végén az autó tolat lefelé egészen a domb tetejétől. Nem tudott, vagy nem mert megfordulni. Szerintem vakmerőség ilyenkor kocsiba ülni.

 Az új hólapát színében harmonizál az eddig hósöprésre használt kefével.

Eltakarítottam, de nemsoká kezdhetem újra.

Egy gyors a kertről

Hamarosan lesz rendes bejegyzés is, csak jussak a végére ennek a feladatnak. Addig is egy kis szentimentális ömlengés: bár néhányszor már csípett a hajnali fagy, a védettebb helyeken lévő rózsák még mindig gyönyörűek. Nem olyan rossz álmos reggeleken elhúzni a függönyt, ha ilyen vidám színfoltok bólogatnak az ablak alatt.