Tanuljuk meg szeretni az őszt!

Ideális esetben langyosan süt a Nap, lassan hullanak alá az aranyszínű falevelek, reggeli harmttcseppek hintáznak a hatalmas pókhálókon, és (túl)érett szőlő édes illata lengedez a levegőben. De az ősz sajnos nem mindig ilyen. Itt, Aalborgban például gyakran pont az ellenkezője tapasztalható: vagy esik az eső, vagy csak permetként szitál, amit az elmaradhatatlan szél úgy vág az ember arcába, mintha ezer tű szurkálná. Szép, habos felhők se nagyon vannak mostanában, egyszerűen sötétszürke az ég egész álló nap.
Eleinte kinevettem a dánok gyertyamániáját, de mostanában kezdem megérteni, mért kell folyton gyertyát gyújtani. Nemcsak azért, mert jól mutat az ablakpárkányon a formatervezett gyertyatartóban. Manapság, ha hazaérek, nekem is ez az első mozdulatom, mert a túl sok sötétség egy idő után tényleg nyomasztó. Majdnem négy évnek kellett eltelnie, hogy így érezzek.
Halloween nem dán ünnep, de persze, hogy a dánok is átvették, egész iparág fejlődött ki köré. Kezdve a jelmezektől, az ijesztgetősre formatervezett édességeken keresztül a sütőtök-faragáshoz szükséges dolgokig. Eddig hidegen hagyott az egész, de Ane-ék meghívtak múlt szombatra tökfaragásra. Ehhez természetesen kell személyenként egy-egy szép, narancssárga tök, ami olcsón kapható mostanában minden közértben. Mondanom sem kell, hogy még sose csináltam ilyet, és nagyot néztem, mikor Ane előhúzott egy kis szerszámkészletet, amit direkt tökfaragásra fejlesztettek ki. Kislapát a bél kivájásához, vékony, hegyes kés, pici, fogazott fűrész, hogy megkönnyítse a nehéz munkát. Volt még egy kis füzet is kéznél különböző, egyszerűbb és bonyolultabb motívumokkal, sőt, kivágható sablon-mellékletekkel. Átlapoztam, de aztán úgy döntöttem, magam tervezem meg a tökömet. Így született a rémes macska, amit utólag próbáltam kicsit dekoratívabbá tenni pár csillaggal.
A tanulság: csillagot vágni sokkal könnyebb és hálásabb feladat, mert nem nagyon lehet elrontani. Minél bonyolultabb, részletgazdagabb egy motívum, annál nehezebb kifaragni, és ha elrontjuk, oda az egész, mehet a levesbe (rétesbe, muffinba, stb.). Ezért érdemes nonfiguratívban gondolkodni, mert arra mindig rá lehet fogni, hogy pont ilyenre akartam. Persze az is megkönnyíti a munkát, ha vékony falú a tökünk, de ez kívülről nem látszik. Ezeket a remek tanácsokat azért írom le, hogy emlékezzek rá, és jövőre már tapasztalt tökfaragóként álljak a feladathoz.
Egyedül eszembe se jutott volna a töklámpást csinálni, de Ane-vel és Zsolttal hármasban jól esett, és most, hogy már megint sötét van, jó rá kinézni az üvegajtómon keresztül.


És hogy milyen a szakmai gyakorlat az idősek otthonában? Ha már így felveztettem, írok erről is. Nem könnyű.
Fizikailag nem megerőltető, mert minden gépesítve van, gombnyomásra lehet az ágyakat mindenféle magasságba beállítani, illetve a gondozottakat ügyes kis emelőszerkezetekkel mozgatni egyik helyről a másikra. De azt nehéz elnézni, ahogy ezek az idős, magatehetetlen emberek töltik a napjaikat. Tudtam előre, hogy erősnek kell lenni hozzá, de azt csak most értettem meg, hogy nem az a fajta lelkierő kell ide, ami abban segít, hogy az ember egy idegen országban feltalálja magát. És az sem elég, ha az ember nem ájul el, ha vért lát. Nem bánnám, ha napi szinten inkább grafikai feladatokban tehetném próbára az erőmet.

Ps. A csigák felfedezték a tökömet. Akkorákat harapnak ki a húsából, hogy még. Házasak és meztelenek egyaránt.

Csak képek

az őszről, mert túl sok volt a szöveg mostanában.

Viharos péntek

Tegnap este egy végigrohant nap után este kilenckor békésen szkájpoltam anyuval, amikor egyszercsak egy kattanást hallottam a bejárat felől. Elsötétült a szoba, megszakadt a kapcsolat - lecsapódott az automata. Itt ugyan még nem fordult elő, de láttam már ilyet otthon, úgyhogy tudni véltem, hogy csak fel kell nyomni a kapcsolót. Igen ám, de nem akart úgy maradni, újra meg újra lecsapódott. Végül azt tudtam elérni, hogy a "tűzhely" feliratú gombot kinyomtam, így a "világítás" gombot be lehetett nyomni, és újra lett fény meg áram a szobában. Rövidre zártam anyuval a beszélgetést, és körbeszimatoltam a konyhában (ami egyben a bejárat is, tekintve, hogy az egész lakásom mindenestől 29 négyzetméter). A tűzhely ugye áram hiányában nem működött, de ami nagyobb baj, hogy a hűtő/fagyasztó sem. Amikor megpróbáltam áramot adni rá, újra meg újra levágta a biztosítékot. A legtöbb, amit tehettem, hogy lekapcsoltam a fűtést az egész lakásban, és jól kiszellőztettem a kellemes levegőt, hogy még az se melegítse a hűtőt, majd bebújtam három takaró alá.
Nem sokat aludtam az éjjel, álmodtam mindenféle nyomasztó hülyeséget, összekeverve a hűtőszekrényemet az iskolában épp csak megtanult idősek ágyban mosdatásával, pelenkázásával, meg nem írom le, mi mindennel még. Élénk a fantáziám, az biztos.
Reggel háromnegyed hétkor a sötétben, szitáló esőben már ott toporogtam a lakópark gondnokának irodája előtt, és bár nagy betűkkel ki van írva az ajtajára, hogy félfogadás 13-14 óra között, azért kelletlenül ajtót nyitott. Elmondtam neki, hogy mi történt, de nem hatotta meg különösebben. Mondta, hogy a villanyszerelőt legkorábban fél 8-kor hívja föl, de péntek van, és különben is őszi szünet, úgyhogy sok reményt ne fűzzek a dologhoz, a pótkulcsot dobjam be neki, és meglátjuk. Nem mertem azzal hergelni a mogorva fejét, hogy visszakérdezek: mi van? Hogyhogy nekem munkanap van péntek és őszi szünet dacára? Ehelyett visszafutottam a pótkulcsért, és bedobtam neki egy borítékban a postaládájába.
Pár perc múlva jött személyesen megszakérteni a helyzetet, még fáziskereső is volt nála, de ő sem volt okosabb, mint én. Egy fokkal barátságosabban mondta, hogy igyekezni fog, de ugye az őszi szünet... arra mindenesetre készüljek fel, hogy rugbrød-öt eszek a hétvégén (na, azt biztosan nem! - gondoltam. Persze, csak azt akarta mondani, hogy valószínűleg nem lesz áram a konyhámban a hétvégén).
Benéztem a fagyasztóba, még nem kezdett el olvadni. Vegyes, de leginkább rossz érzésekkel mentem iskolába, és egész nap tűkön ültem. Ez volt az első elméleti rész legutolsó napja, kissé ünnepélyesre, és szerencsére rövidebbre sikerült. Villámgyorsan tekertem volna haza, de szakadt az eső és ellenszél volt. Bár nem ezt tanultam a jedi-képzőben, de teljesen átadtam magam az önsajnálatnak. Na, de ebben az időben könny és eső egyre ment.
Kissé megnyugodtam, mikor a sarkon befordulva láttam, hogy a villanyszerelő autója a házam előtt áll a régi hűtőmmel együtt - ez utóbbiba bekukkantottam, már üres volt.
Óvatosan nyitottam be az ajtómon. A házmester, a villanyszerelő, és fiatal női asszisztense az új hűtőmmel küzdött. Mondták, hogy már kész lettek volna, ha nem kéne a hűtőajtó nyitási irányát megfordítani, mert ugye nem lenne jó, ha a bejárati ajtó felé nyílna. Az egész konyhában szanaszét volt pakolva a régi hűtőm tartalma - jó sokminden, mert persze tegnap délután vásároltam be, plusz a szülőktől is kaptam egy kis hazait meglepetés-csomagban ajánlott küldeményként, szintén tegnap. Nem tudom, mit gondolhattak rólam, mennyit eszek...
Na, mindegy. A lényeg, hogy akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem ők is hallották, ahogy koppant. Mondták, hogy miután a régi hűtőt kivitték, mögötte természetesen kitakarítottak, de ezt úgyis észreveszem majd a partvisomon, és kedvesen még biztattak is, hogy milyen szerencse, hogy pont itthon voltam, mert képzeljem csak el, hogy mondjuk szabadságon vagyok, amikor ez történik.


Igazuk van, magam se értem, mitől borultam úgy ki. De most van egy szép új, környezetbarát hűtőm. Az eredetileg tervezett prézlis karfiol helyett fél kiló sült krumplit vacsoráztam, mert azt már valahogy nem tudtam betuszkolni az újdonsült fagyasztómba. Bárcsak ez lenne a legnagyobb bajom, de inkább azt veszi be nehezen a gyomrom, hogy a jövő héten elkezdődik a szakmai gyakorlat, minden élesben. Még sosem csináltam hasonlót.

Zsúfolt hétvége

Csütörtök este érkezett Brent barátom látogatóba. Őt is az IPC-nek köszöhetem: először '68-ban volt diák, majd nyugdíjba vonulása után visszajött még egy fél évre, pont, amikor én is ott voltam. Minden évben Koppenhágában tölt pár hetet egy régi barátjánál, akit még az első körben ismert meg az IPC-ben, de az újakat is végiglátogatja, nálam már negyedszer járt. Felborult a szokásos hétvégi rutinom, de nem nagyon bántam, mert már nagyon unom, hogy többnyire semmi nem történik. Ehelyett igyekeztem mindenféle érdekes programokkal előállni, és szerencsém is volt, hogy pont akadtak ilyenek.
Mindjárt pénteken "kulturnat" volt Aalborgban. Többször átfésültem a programfüzetet, de nem találtam igazán izgalmas dolgokat, a legtöbb gyerekeknek szólt. Mindenesetre a fő téma a szemét volt, és ezzel kapcsolatban megtekintettünk egy szabadtéri fotókiállítást, ami nagy meglepetésemre a szeméthalászatról szólt, amiről korábban már írtam. Bevallom, már rég nem űzöm ezt a sportot, mert egy ideje valakik mindig megelőztek az Irma konténerénél. De most aztán, hogy óriási fotókon népszerűsítik a tevékenységet, gondolom, tovább romlottak az esélyeim. Na, de nem baj, hajrá gyerekek, amíg le nem zárják a konténereket!

Aztán sötétedésig össze-vissza mászkáltunk a városban, egyik program se akart időben elkezdődni, mi meg már nagyon fáztunk. Végül a parton meglátogattuk Meile barátnőm egy másik művésszel közös projektjét. Minden érdeklődő kibonthatott egy papírlámpást, ezután egy darabka papírra írta a kívánságát, beleragasztotta a lámpás belsejébe, meggyújtotta a mécsest, és Meile segített vízre bocsátani. Folyamatosan jöttek az emberek és úsztak az égő lámpások a sötétben a híd felé, nagyon szép volt.


Szombaton a Kunsten múzeumba mentünk, ahol megnéztük Emil Nolde kiállítását (az alábbi fotón a háttérben persze nem Nolde-festmények vannak, hanem az állandó gyűjtemény darabjai), aztán pedig Meile férje, Vincent adott koncertet a kvartettjével és David Geringas világhírű litván csellistával Litvánia ezeréves évfordulójának alkalmából. Nem vagyok nagy rajongója a komolyzenének, de ez olyan jól szólt, hogy libabőrös lettem tőle. Tökéletes szombat délutáni program volt.

Aztán vasárnap Sæby-be mentünk kirándulni. A reggeli szakadó eső után szerencsére kitisztult, de azért nagyon hideg és szeles időnk volt.


Szerintem szegény Brent nem is élvezte, hogy kicipeltem a tengerpartra, de nem tehetek róla, én odavagyok a nyílt tengerért meg a vad hullámzásért. Azt viszont nagyra értékelte, hogy asztalt foglaltam a Jensens halétterembe, amivel kapcsolatban már volt egy-két jó tapasztalatom.


Ma reggel elment Brent, én meg itt ülök egyedül, és elég nehezen tudom elhinni, hogy már megint iskola, sőt, mi több: jövő héten már szakmai gyakorlat.

Impulskøb

Ez a szó egyike azoknak a dán nyelvben, amely olyan frappánsan kifejezi, amit magyarul csak hosszabban lehet körülírni.
Van olyan, hogy az ember észreveszi, hogy fogytán a tusfürdő, belenéz a drogéria akciós újságjába, ahol látja, hogy a kedvenc márkája épp olcsóbban kapható, tehát elhatározza, hogy nyelviskola előtt arra kanyarodik, és vesz egy flakonnal. Na, ez a tudatosan, előre tervezett, ésszerű vásárlás.
De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy útközben elvesztettem a fejem. Mert a könyvesbolt előtt visz az út, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az Andersen-mesék gyűjteménye 250 helyett csak 100 koronába kerül. Belelapoztam, megtetszett, nem tudtam ellenállni, és nem is sokat gondolkodtam, csak megragadtam, és már fizettem is. Na, ez az impulskøb dánul.


Van otthon egy gyönyörű magyar nyelvű Andersen-mesék könyvem, még anyukámé volt, az egyik legértékesebb darab az otthoni polcomon. Most van az itthoni könyvespolcomon is egy kedves, régimódi kötet, eredeti nyelven. Hurrá!

Muszáj minél többet olvasnom, mert nyakamon a Studieprøven - az utolsó nyelvvizsga -, ha ez megvan, utána nincs tovább nyelviskola. Mondjuk nem érzem úgy, hogy olyan jó a dánom, hogy ezzel abba is hagyhatnám a tanulást, de az olvasás sokat segít. Mindenfélét: tankönyvet, újságot, regényt, bármit. Andersent olvasni nem könnyű, mert az 1800-as években más volt kicsit a nyelv, de mostmár úgy érzem, felnőttem a feladathoz. Csak a könyvespolcom lehetne egy kicsit nagyobb, innentől kezdve nem tudom, hová tegyem az új jövevényeket, de nem vitás, csak velük körülvéve érzem biztonságban magam.

Egy kis nosztalgia

Ha jól sejtem, vagytok páran, akik voltatok diákok az IPC-ben, vagy legalábbis jártatok arra, és pontosan tudjátok, miről van szó. Nektek illesztem ide ezeket a videókat, hogy ti is örüljetek. Azok pedig, akik még csak hírből ismerik az IPC-t, talán kicsit jobban megértik, mitől vagyok olyan lelkes.


Ezzel zárult a szombati, ebéd előtti megbeszélés.


Ő az iskolaigazgató.


Ugyanez más szögből


Az IPC örökzöld.

IPC Sudent Union Shindig

2006 januárjában tettem először Dániába a lábamat, amikor a The International People's College-ban (IPC), Helsingörben diák lettem egy fél évre. Most írhatnék egy külön bejegyzést arról, mit jelent a népfőiskola intézménye, és ezen belül mitől olyan különleges az IPC, de ezt bárki elolvashatja a belinkelt honlapon.
(Itt most legyen annyi elég, hogy a népfőiskola egy olyan, viszonylag kötetlen oktatási intézmény, ahol mindenki maga állítja össze az órarendjét, és azt tanul, ami érdekli, nincs stressz, nincs osztályzat, és a végén bizonyítvány se, de amit itt tanul az ember, az egy életre elkíséri. És nem feltétlenül az órán elhangzottak - bár ott is történnek nagy felismerések -, hanem ami azon túl történik. Bentlakásos iskolákról van szó, egy-vagy kétszemélyes szobákban élnek a diákok, éjjel-nappal együtt vannak, és mindent maguk csinálnak: takarítani és mosogatni is kell - főzni nem, szakács van. A tanárok is az iskola közvetlen közelében laknak, és ők is aktív részesei az órákon kívüli tevékenységnek. Ma kb. 70-80 népfőiskola működik Dániában, de az IPC tán az egyetlen, ahol angol a nyelv, tehát a világ minden tájáról jönnek diákok.)
A lényeg, hogy annyira jól sült el a dolog, hogy a következő félévre visszajöhettem tanársegédnek. Nem volt könnyű elszakadni, és aztán azt se volt könnyű megérteni, hogy az IPC nem azonos Dániával, de az nem kérdés, hogy Dániában az IPC az első számú, az igazi... mi is? Otthonom? Minek nevezhetném azt a helyet, ami így fest péntek este kívülről?

Az elmúlt hétvégén valószínűtlenül fantasztikus élményben volt részem, mert az IPC nagy összejövetelt szervezett, amire hivatalos volt minden volt diák. Persze bajban lett volna az iskola, ha a világ majd' minden részéről megjelent volna mindenki, aki valaha is itt tanult, de végülis kb. 80 ember jött, és természetesen jelen volt a harminc-egynéhány (sajnos elég kevés) jelenlegi diák is (kicsit irigykedve néztem őket, valószínűleg életük egyik legszebb élményét élik épp), bár ők nem vettek részt minden nekünk szánt programban. Ami a következő volt:
Szombat délelőtt 10 és 12 óra között diáktanács gyűlés, új tagok megválasztása, felmerült kérdések megvitatása. Ez a testület azért fontos, mert ők az egyik biztosíték arra, hogy az iskola hű az alapelvekhez, ugyanakkor annyi év után még mindig működőképes, mert lépést tart a változásokkal. (Kérdezték páran, nem akarok-e én is tag lenni. Jó lenne, de addig, amíg nem raktam rendbe a saját életemet, és nem költöztem kicsit közelebb, nehéz lenne aktív tagnak lennem. Szerencsére volt elég jelentkező.)

Délután 8 különböző témájú workshop közül lehetett választani, többé-kevésbé mind arról szólt - más-más irányból közelítve -, hogyan lehetne népszerűsíteni, fejleszteni az intézményt, és bevonzani a diákokat. Én azt a csoportot választottam, amelyik a marketing-PR-branding oldalra koncentrált, és szerintem remek ötletekkel álltunk elő. Az egyik hamarosan meg is valósul, és akkor én is beszámolok majd róla.

Persze volt helye a barátkozásnak is. Mivel én két félévet is ott töltöttem, dupla esélyem volt, hogy régi arcokkal találkozhatok. De itt magától értetődő, hogy semmiféle problémát nem okoz egy széles mosollyal leszólítani bárkit azzal, hogy "Hi, I'm Orsi from HU, nice to meet you", és elkezdeni egy jó kis beszélgetést.
Érdekes, hogy míg Aalborgban nap mint nap nyelvi korlátaimmal szembesülök, az elmúlt hétvégén semmiféle ilyen problémám nem volt. Előszöris: megnyugtató volt tapasztalni, hogy nem felejtettem el angolul. Másodszor: váltottam pár szót dánul azokkal, akikkel lehetett, és csodálkozva tapasztaltam, hogy minden szavukat értem, és ők is értenek engem. Fura, de igaz: azon a környéken más dánt beszélnek, mint Aalborg-ban és azt kell, hogy mondjam, számomra sokkal érthetőbbet. És ez már lehet, hogy túlzás, vagy valami csodálatos átmeneti tudattágulás eredménye, de hazafelé Helsingör és Koppenhága között a vonaton ülve még azt is tisztán értettem, amiről a velem szemben ülő két svéd beszélt.
Na, de akkor térjünk ki az egyéb örömökre: a szakácsok remekeltek: a reggeli-ebéd-vacsora szuper volt, Ayman pont úgy prezentálta a fogásokat evés előtt, mint ahogy az én időmben.

A csokis sütijének nem ér a nyomába semmi (én, aki este 6 után már nem eszek semmit, éjjel 1-kor bepusziltam még egyet - a sokadikat).

És a híres vasárnapi brunch is, amit annyira imádtam, felülmúlta minden várakozásomat.


Voltak megható pillanatok: este egy rögtönzött műsor, ahol többek közt a spontán összeállt kórus (van kórus óra is a tantárgyak közt, ami elég népszerű, így az öreg diákok közt akadt jópár, akinek nem okozott nehézséget felidézni a régi dallamokat) elénekelte a "Seasons of love"-ot. Mit mondjak, potyogtak a könnyeim, pedig már ezerszer hallottam.

Søren, aki az én időmben még dráma és zene tanár volt, de mostanra igazgató lett belőle, rendkívül karizmatikus személyiség, aki csak ismeri, imádja. Fiatalkorában egy Beatles-tribute zenekarban énekelt, és szombat estére meghívta a cimboráit, hogy élő zene legyen a táncmulatságunkhoz. Ő maga is elénekelt, vagy inkább előadott két dalt - mellesleg színész is -, frenetikus sikert aratva.

Ezután a banda este 9-től 12-ig játszott volna, de mi egyszerűen nem hagytuk őket éjfélkor elköszönni, visítva kértünk újabb és újabb ráadást. Végül csak éjjel 1-kor sikerült elszabadulniuk, de nem hiszem, hogy bánták. Szerintem itt, a halvérűek országában soha nem játszottak még is ilyen lelkesen tomboló közönség előtt. Jómagam nem vagyok egy Beatles-rajongó, magamtól itthon sose hallgatnám, de az IPC-ben gyakran előfordult egy-egy számuk közös éneklés alkalmával, hiszen egyszerűek, fülbemászóak, mindenki ismeri őket, és nem utolsósorban Søren játszott hozzá a zongorán. De most magam is meglepődtem, hogy milyen soknak tudom kívülről a szövegét, miközben torkomszakadtából énekeltem és roptam a többiekkel, tanárokkal és diákokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel.


- - -
Még egy apróság a történtekkel kapcsolatban: múlt hét csütörtökre rettenetesen lebetegedtem, olyan nátha-influenza féle, az osztálytársaim csak csóválták a fejüket, és mondták, hogy inkább az ágyat kellene nyomnom otthon. De egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a várva várt IPC-hétvégén nem lehetek ott, úgyhogy péntek délután -még ha akváriumfejjel is, de vonatoztam Helsingörbe. Rettenetes volt az utazás. A Neocitran-om persze már elfogyott, Dániában meg nem kapni, úgyhogy Strepsils-sel kezeltem magam, meg vettem a drogériában egy gyógynövénykivonatos cseppet. Aztán csodák csodája, szombat délre már visszatért az ízlelésem, mert határozottan élveztem a jó IPC-ebéd zamatát. Vacsora előtt Ayman, a szakács - az épp aznapra eső születésnapját megünneplendő - narancsos-epres koktéllal kedveskedett, amit jégkockával hörpintettem föl, aztán egész éjszaka talpon voltam és izzadtra táncoltam magam.

Ennek ellenére (vagy tán épp ezért? Ayman, mit kevertél az italba?) vasárnap reggel teljesen kisimultan ébredtem, és most, mikor ezt írom, már tökéletesen egészséges vagyok.
Az utóbbi években nem nagyon voltam beteg, de ha ledöntött a lábamról valami vírus, azt mindig egy nagyobb változás követte az életemben - hol pozitív, hol negatív irányba. Persze reménykedem a jóban, de azt hiszem, az igazi rossz nem a rossz, hanem a semmi.

Nagy utazás volt ez térben és időben. Térben azért, mert az Aalborg-Helsingör távolság több, mint 6 óra vonattal, ami őrjítően soknak tűnt, és kb. 5 fokkal melegebb volt, plusz szélcsend, amitől úgy éreztem, mintha másik országban lennék. Meg sikerült visszaforgatni az időt, és látni, hogy a dolgok éppen úgy működnek ezek közt a falak közt, mint korábban. A szagok, az ízek, a mosolyok. Állítólag mostantól minden évben lesz egy ilyen nagy összejövetel. Már alig várom a következőt.

Kedd esti kirucc

Azt hittem, már mindent láttam Aalborgban, de pár héttel ezelőtt olyan környékre tévedtem, ahol még nem jártam korábban, pedig nincs is messze a házamtól. Elhatároztam, hogy amint lehet, visszamegyek megörökíteni. Erre tegnap este került sor, amikor Zsolt barátommal és némi fotós feszereléssel kivonultunk a terepre.


Egy hétvégi házakból álló telepről van szó, amiből van sok Dánia-szerte. Ez azonban egyrészt attól különleges, hogy egészen közel van a tengerparthoz, ami visszaköszön a házak díszítésén.



Másrészt hippilelkű lakói vannak, és elképesztő, hogy mit halmoztak föl.




Én, aki fényképezek, ha kell, ha nem, nem kérdés, hogy mindent lencsevégre akartam kapni.

Volt, aki vendégszerető módon egy láda almát hagyott a háza előtt "ingyen vehetsz belőle" felirattal. Viszont találkoztam olyanokkal, akik rámszóltak, hogy itt nem szabad fotózni. Mikor csodálkozva visszakérdeztem, hogy miért, a válasz csak az volt, hogy "azért, mert ezek privát házak". Hmm, pedig nem nyúltam semmihez, nem mentem be egy házba sem, és csak tárgyakat fotóztam, embereket nem. Mintha ezek a borostás alakok félnének valamitől. A kedvemet mindenesetre elvették egy kicsit.



Pedig ha valaki ilyen kis kompozíciókat épít a háza előtt, az út szélén, számíthat rá, hogy arrajárók lefotózzák, nem?

Utólag kicsit utánanéztem, Fjordbyen a hely neve, és először a '30-as évek végén települtek ide önkényesen nincstelen halászok. Az utolsó beköltözés 1980-ban történt, és a jogi helyzetet tisztázandó, a telep ugyanazt a státuszt kapta az önkormányzattól, mint egy "kolonihave" (kb. hétvégi házak), ami külön intézmény Dániában. Nem lehet megvásárolni az ilyen házakat, de nagyon olcsón lehet bérelni őket és a bérleti jog örökölhető. Nem szabad egész évben kint lakni, vagyis a bérlőnek rendelkeznie kell egy másik, állandó lakcímmel, és több helyen - biztos, ami biztos - télire kikapcsolják az áramot, vagy elzárják a vizet, úgyhogy hacsak nem igazi nomád a tulajdonos, tényleg nem tud kint lakni télen.
A Fjordbyen-nel az a probléma, hogy a terület az önkormányzat tulajdona, és mivel közvetlenül a fjord partján fekszik, kézenfekvő lenne pl. drága pénzért luxusapartmanokat húzni ide - nem messze, a környéken már van belőlük. Tehát a mostani bájos vityilók lakóinak van miért aggódniuk.

Nemcsak táska,

de tekercs is született a káposztából. Küldöm anyukámnak (meg mindenkinek, aki szereti).