Busszal mentünk, és az én hibámból - azt hittem, már közel vagyunk - kicsit korábban szálltunk le a kelleténél, úgyhogy sétáltunk egy darabon, mire kaptunk egy gyalogutat, ami kivezetett az egyébként nem tól forgalmas országútról a tengerpart felé.
Egy darabig egyenesen mentünk, aztán kezdtek dombok emelkedni előttünk, és a homokdűnék is közel kerültek.
Felkapaszkodva az első tetejére végre megláttuk a tengert.
Eztán kissé fárasztó gyaloglás következett fel és le, fel és le, miközben minden lépésnél bokáig süllyedtünk a homokban. Felfelé nem könnyű, cserébe lefelé olyan, mintha síelne az ember. Egyébként remek kirándulóidő volt, napsütés, 22 fok. Rajtunk kívül még sokan sétálgattak errefelé.
Végül a távolban megpillantottuk Rubjerg Knudé-t, az 1900-ban elkészült világítótornyot, amelyet 1968-ban üzemen kívül helyeztek, mert közben a természet által felhalmozott homok miatt a tengerről már nem lehetett látni. Azóta hol jobban, hol kevésbé be van temetve homokkal, de a part eróziója miatt állítólag előbb-utóbb le fog zuhanni.
Közben a tenger felett tomboló vihar egyre közeledett a part felé. Pillanatról pillanatra változott az égbolt, a víz kékről baljós sötétzöldre váltott, és egyre több sirály keringett a levegőben.
Hirtelen vihar támadt. A homokszemek a szélben millió tűként szurkálták a bőrünket, elég kellemetlen volt. Szürke lett a levegő, alig láttunk valamit, és a fényképezőgépet is el kellett dugni a hátizsákba (így is tele lett homokkal). Nem maradt más választásunk, mint a legrövidebb úton elhagyni a homokos területet, irány a homoktövissel benőtt bozót.
Ahogy közeledtünk a Maarup templom maradványai felé, a szél alábbhagyott. A falak jó részét már lebontották, hogy majd máshol újraépítsék. A szakadék közben egyre közelít a templom felé, a korábban előtte álló óriás horgonyt már hátravitték jónéhány sírkővel együtt.
Amelyek tövében üldögélve most nyugdíjascsoport ebédelt. Bár egyre kevesebb itt a látnivaló, a turista mégis elég sok.
Miután mi is végeztünk a szendvicsünkkel, továbbsétáltunk a szakadék mentén észak felé. Balra lenézve a mélyben a víz, jobb kéz felől nyaralók, némelyik miden luxussal: óriás terasszal, kandallóval, fedett úszómedencével ellátva, de nem körbekerítve, úgyhogy minden jól szemügyre vehető. Érdekes, hogy ilyen drága nyaralókat építettek láthatóan nem olyan rég egy olyan helyen, ami már nem marad így soká, hiszen a természet folyamatosan koptatja a partot. Mint kiderült egy később beszerzett nyaraló-katalógusból, ezeket bárki kibérelheti, némenyikük nem is drága.
Amikor elértük a fa lépcsőket, lementünk a vízhez.
Csábítóan csillogott a víz, de a levegő lehűlt, úgyhogy csak bokáig gázoltunk benne.
Lønstrup, a falu belvárosa felé vettük az irányt. Közben eleredt az eső rövid időre, amit egy kávézóban húztunk ki. Utána olyan gyönyörűen kisütött a Nap, hogy muszáj volt visszamenni a vízpartra.
Bár nem volt rekkenő hőség, csak 20 fok, de a páratartalom 55% fölött volt, amitől úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Először István csobbant.
Aztán 6 év után először én is megmártóztam az Északi-tengerben. Nem volt hideg, nagyonis jól esett, magam is meglepődtem, mennyire.
Nagyon szeretem ezt a helyet. Többször jártam itt, ha valaki látogatóba jött hozzám több napra, azt mind elvittem ide is kirándulni. Szép a természet, és a falu is kedves régi házaival és kézműves műhelyeivel. A galériák, ékszeresek, üvegfúlyók, kerámikusok közt a Keramoda a kedvencem. A művész zseniálisan megragadta és a gyönyörűen adja vissza a színes mázakkal a helyi domborzatot a kerámiáin. Ha létezik ízléses szuvenír, az itt szerezhető be. Végül én is szereztem egyet, és ha ránézek, érzem a homok meg a tenger szagát.
Posts
