Tuesday, November 26, 2013

Szörp és lekvár

A napokban megjöttek az első fagyok, végképp befejeződött a befőzőszezon. Idén sosem látott mennyiség került üvegbe nálunk.
Az egész a vadrózsával kezdődött. Tavaly írtam, hogy készítettem csipkebogyószörpöt. Idén korán résen voltam, a vadrózsaszirmokból is jócskán gyűjtöttünk Istvánnal egy-egy séta alkalmával a szomszédos parkban. Az ebből készült szörp, gyönyörű üde piros színű és kora nyarat idéző illatú, nekem nagy kedvencem lett. Pont úgy készül, mint a bodzaszörp.



A bodza ezután nyílt, amelyből természetesen megint készült szörp, és ezúttal kipróbáltam a bodzazselét is, elég kellemes a vajas kenyéren.



A kertünk sarkában levő két öreg szilvafa idén is virágba borult. Tavaly lefagyott az egész, de most bőséges volt a termés. Aprószemű Mirabell szilváról van szó, csúnya magyar nevén fosóka (ami nem fedi a valóságot). Az egyik fa sárga, a másik piros termést hozott. A sárga savanykás, pikáns lekvár készült belőle, a pirosból pedig gyönyörű narancssárga lekvár lett, ami nemcsak színében, de ízében is nagyon hasonlít a jó magyar sárgabaracklekvárra.



Nyár végén elkezdett beérni a csipkebogyó, nem egyszerre, hanem folyamatosan. Szedtünk is több alkalommal, hol szörp, hol lekvár készült belőle - különbség tulajdonképpen csak a sűrűségben van. A csipkebogyólekvár (dánul hybenmarmelade) nagy tiszteletnek örvend errefelé. A legtöbb dánnak van emléke arról, hogy a nagymamája annak idején áldozatos munkával egyenként kettévágta a szemeket és kiskanállal emelte ki a magokat. Én egy kicsit türelmetlenebb vagyok, úgyhogy a felezett gyümölcsöket (muszáj belenézni, hogy meggyőződjünk róla: nem lakik odabent kukac), magostól forraltam fel annyi vízben, amennyi épp ellepte. Amint megpuhult, botmixerrel összeturmixoltam. Ezután fémszitán átpaszíroztam az egészet. Ez a legunalmasabb része a munkának, de 4 kiló lekvárt nagyjából egy óra alatt letudtam, szóval nem olyan vészes. A szitán tényleg csak a mag maradt fent. A narancssárga péphez egy kis citromsavat (kilónként egy teáskanálnyit), és nem túl sok cukrot (kóstolni kell, a bogyók magukban is elég édesek) adtam, és újra felfőztem, végül atamonnal tartósítottam és üvegeztem. A házi lekvárunknak nagy előnye az egyébként méregdrága bolti változatokhoz képest, hogy tényleg csak csipkebogyóból készült. A boltiak mind tartalmaznak több-kevesebb almát.



Kiderült, hogy egy kedves volt osztálytársam, Fumiko a befőzés bajnoka. Ráadásul elég közel lakunk egymástól, úgyhogy az utóbbi időben gyakran cseréltünk eszmét lekvárokról, szirupokról, miegymásról, még terepre is mentünk együtt, és felfedeztünk remek lelőhelyeket egy közeli erdőben. Egy alkalommal kaptam tőle egy üveg házi befőzésű ún. paradisæble zselét. Nagyon finom volt, bár nekem kicsit túl édes. De mi a csuda az a paradisæble? Bevallom, nem ismertem. Az interneten körülnézve kiderült, hogy ez angolul a crab apple, magyarul pedig vadalma néven fut. Rájöttem, hogy láttam már itt-ott díszfaként, csak nem tudtam, hogy ehető a cseresznye méretű gyümölcse.
Dánul is, angolul is nagyjából egyformán írják le számtalan helyen a zselé készítését. A megmosott gyümölcsöket vágjuk ketté, szárát távolítsuk el (némelyik recept szerint a magházát is). A gyümölccsel szinte vagy teljesen megegyező mennyiségű cukorral, kevés vízzel főzzük puhára, majd felfüggesztett vászonzacskón keresztül csöpögtessük ki a levét - ez 6-8 órát vesz igénybe. Sürgetni, nyomkodni nem szabad, mert zavaros lesz a végeredmény. De ha a végén szerencsések vagyunk, zselévé áll össze a kicsöpögött anyag. Ha esetleg nem, akkor barátkozzunk meg a gondolattal, hogy remek gyümölcsszirupot készítettünk. Nekem ez a recept két okból nem tetszik: egyrészt nem vagyok híve a túlzott cukorhasználatnak. Másrészt így csak a vadalma leve hasznosul, a gyümölcshús kidobásra kerül. Ezen kívül türelmetlen típus vagyok, gyorsan akarok végezni a munkával. A szár például nagyon makacsul kapaszkodik, viszonylag nehéz letépni, ezzel nem érdemes fecsérelni az időt. Úgyhogy a gyümölcsöt csak alaposan megmostam, és egészben, szárastól főztem fel kevés vízben. Eztán - a csipkebogyóhoz hasonlóan - fémszitán átpaszíroztam. A gyümölcshús szépen levált a magházaktól és a száraktól, gyönyörű mélypiros pépet kaptam. Persze kellett hozzá cukor, de a 4 kilónyi nettó gyümölcshöz csak másfél kiló cukrot adtam, és így főztem fel még egyszer. Keserédes illat terjengett a konyhában, kicsit a mandulát is idézte. Innen jött az ötlet, hogy a végén egy kis rumot is löttyintsek hozzá. Szerintem fantasztikus lett.



De nem ez lett az utolsó a sorban, hanem a sütőtök. Egyszer, pár éve hozott Brent barátom ajándékba egy kis üveg sütőtök lekvárt Kaliforniából. Ez jutott eszembe, amikor novembert megelőzően tele voltak errefelé a boltok az óriás Halloween tökökkel, amiről sok dán nem is tudja, hogy ehető, csak lámpás faragásásra veszik. Én főztem belőle levest, pároltam felkockázva köretnek, reszelve, darált mákkal lágy muffin készült belőle, és a maradékból végül lekvárt rottyantottam. A felkockázott sütőtököt fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, narancslével és reszelt narancshéjjal, meg barna cukorral főztem meg (ha fehér cukrot használunk, először karamellizáljuk). Hogy ne tartson túl soká a munka, meg ne kelljen vizet önteni hozzá, botmixerrel segítettem. Ha nem kerül túl sok cukor hozzá, sült húsok mellé is kiváló lehet.



Nemrég hideg, de szép, napsütéses idő volt. Megint sétáltunk Istvánnal a parkban. Még voltak ép csipkebogyók - kóstoltam, most édesek igazán! -, de a többség már ilyen (viszlát jövőre!):



 

Monday, November 11, 2013

Novemberi esős kirándulás

Nem kell ahhoz messze menni, hogy szépet lásson az ember. Zsolt barátunk tegnapelőtt autós kiruccanásra invitált bennünket. Az időjárás nem volt éppen barátságos, az eső rá-rákezdett. De ha rajtam van az esőkabát és tengert lehet szagolgatni (mondtam már, hogy imádom az illatát?), engem nem zavar. Legfeljebb annyiban, hogy alig tudtam fotózni. Amit sikerült, azt azért megosztom.


A csipkebogyó levele



 Viharvert csipkebogyó



 Irány a tenger!




Saturday, November 9, 2013

Észak

Egyszer réges-régen láttam a magyar tévében egy természetfilmet a sarki fényről, az északi fényről, vagy hivatalos nevén Aurora Borealis-ról. Teljesen lenyűgözött a sötét égbolton hullámzó színes fényzuhatag, és úgy döntöttem magamban, nem múlhat el az életem anélkül, hogy legalább egyszer saját szemmel ne láthatnám magam is ezt a jelenséget.
Körülbelül négy éve azt olvastam a Dán Meteorológiai Intézet honlapján, hogy a következő éjjel nagy eséllyel Észak-Dániában is látható lesz az égi jelenség. Akkoriban pár perc sétára laktam a Limfjord partjától, nosza, kivonultam a fényképezőgépemmel sötétedés után. Órákig fagyoskodtam, meresztettem a szememet, de semmit nem láttam, úgyhogy csalódottan tértem haza. Másnap a DMI honlapján közöltek egy fotót, mely az északi fényről készült Randers-ben, Aalborgtól jóval délre. Csodálkoztam, hogy ott sikerült valakinek, és bosszankodtam, hogy én nem láthattam.
Az elmúlt hónapokban egyre gyakrabban találtam magam szemben az északi fényről szóló hírekkel, cikkekkel, fotókkal az interneten. A jelenség oka, hogy a napkitörések révén keletkező gázok elérik a Föld mágneses terét, mely a pólusoknál a legerősebb. Itt becsapódnak és kölcsönhatásba kerülnek a Föld légkörének gázaival, leginkább oxigénnel és nitrogénnel - innen a gyakrabban zöld, ritkábban rózsaszínes fény. A naptevékenység periodikusan erősödik-gyengül 11 évenként, és az idei év erősnek számít, vagyis nagyobb az esély, hogy ilyenkor láthatja az ember az északi fényt.
Ez volt a fejemben már egy ideje, mikor egy utazási magazinban megláttam egy hirdetést: a Lyngsfjord Adventure nevű társaság Tromsø-höz közel északi fényt néző túrákat szervez. Istvánt nem kellett sokat győzködni. Átnéztük a repülőjegyárakat, megvettük a lehető legocsóbbakat, majd szállást foglaltunk Tromsø-ben és befizettünk a legszimpatikusabb túrára. Onnantól kezdve egyre fokozódó izgalommal készültem a nagy útra - ennyire északra még sosem jártam korábban.
Az útra múlt hétvégén került sor. Péntek kora reggel indultunk, kora délutánra már ott is voltunk Tromsø-ben. Már a repülőben alig bírtam magammal, olyan szép volt a látvány. Változatosan csipkézett fjordok, hófödte táj, hidegen szikrázó alkonyati napfény.





Az aalborgi 10 fokhoz képest elég hűvös, 0 fok körüli volt a hőmérséklet a városban, de nem nagyon zavart, mert olyan melegen öltöztem, mint aki az Északi Sarkra készül. Gyorsan bejelentkeztünk a kicsi, de kifogástalan hotelszobába (ahol az árban a remek svédasztalos reggeli is benne volt), majd a fényképezőgépet magunkhoz ragadva már indultunk is várost nézni. Tromsø elég nagy lehet, de a centrum kicsi, gyalog is könnyen bejárható, nagyon kedves, kellemes hely.




 

 

A város egy fjord két oldalán terül el, természetesen átsétáltunk a másik oldalra. A templom, az Ishavskatedralen megérte a sétát.








Másnap reggel különbusz jött értünk, hogy elvigyen a másfél órányira fekvő Camp Tamok-ba, távol minden településtől, a vadon közepébe. Buszból ugye nem érdemes fényképezni, mert az ablaküveg visszatükröződik, a táj meg elmosódik, de én mégsem tudtam ellenállni. Ilyet nem látok minden nap.







Aztán megérkeztünk a táborba, és hiába volt rajtam 4 réteg pulóver a legvastagabb télikabátom alatt, meg két nadrág, amiből az egyik sínadrág, mégis rábeszéltek, hogy a tábori ruhatárból elfogadjam a vastag kezeslábast mindennek a tetejére. Adtak még gumírozott hójáró csizmát is. Nem volt túlzás, mint kiderült, -12 fok volt. Miután úgy felöltöztünk, hogy alig bírtunk mozogni, következett az első általunk választott program, a rénszarvasszánozás.






Egy számi túravezetőt kaptunk, a rénszarvasok gazdáját. Mint elmondta, több száz szarvasból álló csordája van, félig-meddig nomád életet él velük. Sok érdekes dolgot mesélt a szarvasokról és a természetről is nagy szeretettel, szemmel láthatóan imád kint lenni a szabadban, és a hideget se bánja. Ezúttal 3 rénszarvast választott ki, mivel csak ketten voltunk Istvánnal (a szezon épphogy elkezdődött, a turistadömping Karácsony tájékára esik). A rénszarvasok nagyon kedves, kíváncsi állatok, de nem árt az óvatosság, mert félig-meddig vadak, és időnként kiszámíthatatlanok. Mindhármunk szánját egy-egy szarvas húzta, és a szánok egymáshoz is hozzá voltak kötve. Amikor középen ültem, a leghátsó, mögöttem ügető szarvas folyton mellettem haladt, és le nem vette rólam a szemét, nagyon helyes volt. Végül megsimogathattam, de csak kimért mozdulatokkal közelítve.





Félidőben megálltunk, idegenvezetőnk tüzet rakott, és mesélt a számik életéről, szokásairól, majd visszaindultunk a táborba.
Itt aztán egy sátorban letelepedtünk, megmelegedtünk a tűznél és lazaclevest kaptunk ebédre. A velünk együtt érkező japán turisták, akik a kutyaszánozásra fizettek be, ebéd után visszaindultak a városba, de nekünk volt pár óra szabadprogramunk, amit a sátrak körüli sétával, bámészkodással töltöttünk. A Nap már 3 óra előtt lement, de az ezt követő alkonyati félhomály még hosszú ideig rózsaszínbe borította a tájat. A hó itt teljesen más, mint amit eddig láttam: nem pelyhes, hanem kristályos, messziről a táj olyan, mintha gyémánttal borították volna, közelről pedig óriási hópehely formájú kristályokból áll.








Végre aztán besötétedett, és két másik, dél-afrikai turistával, valamint két idegenvezetőnkkel, meg persze fényképezőgépekkel és állványokkal felszerelve túrára indultunk az erdőben. Távol voltunk a civilizációtól, vaksötét volt, még a Hold se világított. Ezért aztán sosem látott mennyiségű csillagot figyelhettünk meg az égen, még a Tejút is tisztán megmutatta magát. Sétáltunk, túravezetőink kellemes társalgást vittek, és közben egyre meresztettük a szemünket észak felé, ahonnan vártunk, hogy felbukkanjon az északi fény. Lassan indult, és abban se voltam teljesen biztos, hogy valóban az Aurora Borealis az, amit látok, de azért megpróbáltam lefényképezni.



A félamatőr gépemmel készült fotók nem lettek fantasztikusak, de az enyémek, és legalább megpróbáltam. Manuális módban a lencsét a lehető legjobban kinyitottam, a fókuszt a végtelenre állítottam, a felbontást 800-ra meg 1600-ra (ez utóbbi már elég szemcsés sajnos), az exponálási idő pedig 10 és 15 másodperc között volt. A gép természetesen állványon, az exponálás pedig időzítéssel indítva, hogy ne mozduljon be. Olyan sötét volt, hogy az LCD-kijelzőn nem is látszott semmi, csak találomra állítottam le a gépet, igyekezvén kitalálni, mi kerül majd a képre. Így szórakozott kis csoportunk pár órán át az erdei ösvényen lassan haladva. A fény hol erősebb, hol gyengébb volt, de azért többet vártam volna. Végül visszaértünk a sátorhoz, ahová betérve megmelegedtünk és kaptunk vacsorát.



Nem sokkal később valaki bekiabált, hogy elkezdődött. Nosza, rohantunk ki, és tátva maradt a szánk Istvánnal: zöldes fények hullámoztak puhán az égen, hol erősebben, hol gyengébben. Egészen világos lett az égbolt.







Ezután már nem tértem vissza a sátorba, egészen addig a hóban gubbasztottam időnként exponálva, többnyire elvarázsoltan bámulva az égre, míg a buszsofőr szólt, hogy mostmár indulni kéne a városba. Amíg levettük a kezeslábasokat az öltözőben, még erősebb lett a fény. Hihetetlen látvány volt, muszáj volt még fényképezni.




De aztán pár perc múlva megint elsötétedett - gondolom, így mehetett aztán egész éjjel -, úgyhogy beszálltunk a buszba, és másfél óra múlva, éjfélkor Tromsø-ben voltunk. Itt is el lehet kapni az északi fényt, de csak ha nagyon erős, különben a város fényei elnyomják. Mi kint a vadonban szerencsésebbek voltunk. Ha még egyszer mennék, az egész éjszakát a vadonban tölteném - erre is van lehetőség -, de nem alvással, hanem az égboltot bámulva és fényképezve.
Másnap elsétáltunk a Polaria-ba, mely több óriás akváriumnak ad helyet mindenféle izgalmas halnak és tengeri herkentyűvel, valamint 4 fókával. Az épület maga a víz partján áll és összetorlódott jégtáblára emlékeztet. Ideális időtöltés vasárnap délutánra.



Aztán sétáltunk még a városban, élveztük a naplemente látványát, végül a reptér felé vettük az irányt.

 



Mesebeli volt ez a hétvége, sokáig emlékezni fogok még rá.