Észak

Egyszer réges-régen láttam a magyar tévében egy természetfilmet a sarki fényről, az északi fényről, vagy hivatalos nevén Aurora Borealis-ról. Teljesen lenyűgözött a sötét égbolton hullámzó színes fényzuhatag, és úgy döntöttem magamban, nem múlhat el az életem anélkül, hogy legalább egyszer saját szemmel ne láthatnám magam is ezt a jelenséget.
Körülbelül négy éve azt olvastam a Dán Meteorológiai Intézet honlapján, hogy a következő éjjel nagy eséllyel Észak-Dániában is látható lesz az égi jelenség. Akkoriban pár perc sétára laktam a Limfjord partjától, nosza, kivonultam a fényképezőgépemmel sötétedés után. Órákig fagyoskodtam, meresztettem a szememet, de semmit nem láttam, úgyhogy csalódottan tértem haza. Másnap a DMI honlapján közöltek egy fotót, mely az északi fényről készült Randers-ben, Aalborgtól jóval délre. Csodálkoztam, hogy ott sikerült valakinek, és bosszankodtam, hogy én nem láthattam.
Az elmúlt hónapokban egyre gyakrabban találtam magam szemben az északi fényről szóló hírekkel, cikkekkel, fotókkal az interneten. A jelenség oka, hogy a napkitörések révén keletkező gázok elérik a Föld mágneses terét, mely a pólusoknál a legerősebb. Itt becsapódnak és kölcsönhatásba kerülnek a Föld légkörének gázaival, leginkább oxigénnel és nitrogénnel - innen a gyakrabban zöld, ritkábban rózsaszínes fény. A naptevékenység periodikusan erősödik-gyengül 11 évenként, és az idei év erősnek számít, vagyis nagyobb az esély, hogy ilyenkor láthatja az ember az északi fényt.
Ez volt a fejemben már egy ideje, mikor egy utazási magazinban megláttam egy hirdetést: a Lyngsfjord Adventure nevű társaság Tromsø-höz közel északi fényt néző túrákat szervez. Istvánt nem kellett sokat győzködni. Átnéztük a repülőjegyárakat, megvettük a lehető legocsóbbakat, majd szállást foglaltunk Tromsø-ben és befizettünk a legszimpatikusabb túrára. Onnantól kezdve egyre fokozódó izgalommal készültem a nagy útra - ennyire északra még sosem jártam korábban.
Az útra múlt hétvégén került sor. Péntek kora reggel indultunk, kora délutánra már ott is voltunk Tromsø-ben. Már a repülőben alig bírtam magammal, olyan szép volt a látvány. Változatosan csipkézett fjordok, hófödte táj, hidegen szikrázó alkonyati napfény.





Az aalborgi 10 fokhoz képest elég hűvös, 0 fok körüli volt a hőmérséklet a városban, de nem nagyon zavart, mert olyan melegen öltöztem, mint aki az Északi Sarkra készül. Gyorsan bejelentkeztünk a kicsi, de kifogástalan hotelszobába (ahol az árban a remek svédasztalos reggeli is benne volt), majd a fényképezőgépet magunkhoz ragadva már indultunk is várost nézni. Tromsø elég nagy lehet, de a centrum kicsi, gyalog is könnyen bejárható, nagyon kedves, kellemes hely.




 

 

A város egy fjord két oldalán terül el, természetesen átsétáltunk a másik oldalra. A templom, az Ishavskatedralen megérte a sétát.








Másnap reggel különbusz jött értünk, hogy elvigyen a másfél órányira fekvő Camp Tamok-ba, távol minden településtől, a vadon közepébe. Buszból ugye nem érdemes fényképezni, mert az ablaküveg visszatükröződik, a táj meg elmosódik, de én mégsem tudtam ellenállni. Ilyet nem látok minden nap.







Aztán megérkeztünk a táborba, és hiába volt rajtam 4 réteg pulóver a legvastagabb télikabátom alatt, meg két nadrág, amiből az egyik sínadrág, mégis rábeszéltek, hogy a tábori ruhatárból elfogadjam a vastag kezeslábast mindennek a tetejére. Adtak még gumírozott hójáró csizmát is. Nem volt túlzás, mint kiderült, -12 fok volt. Miután úgy felöltöztünk, hogy alig bírtunk mozogni, következett az első általunk választott program, a rénszarvasszánozás.






Egy számi túravezetőt kaptunk, a rénszarvasok gazdáját. Mint elmondta, több száz szarvasból álló csordája van, félig-meddig nomád életet él velük. Sok érdekes dolgot mesélt a szarvasokról és a természetről is nagy szeretettel, szemmel láthatóan imád kint lenni a szabadban, és a hideget se bánja. Ezúttal 3 rénszarvast választott ki, mivel csak ketten voltunk Istvánnal (a szezon épphogy elkezdődött, a turistadömping Karácsony tájékára esik). A rénszarvasok nagyon kedves, kíváncsi állatok, de nem árt az óvatosság, mert félig-meddig vadak, és időnként kiszámíthatatlanok. Mindhármunk szánját egy-egy szarvas húzta, és a szánok egymáshoz is hozzá voltak kötve. Amikor középen ültem, a leghátsó, mögöttem ügető szarvas folyton mellettem haladt, és le nem vette rólam a szemét, nagyon helyes volt. Végül megsimogathattam, de csak kimért mozdulatokkal közelítve.





Félidőben megálltunk, idegenvezetőnk tüzet rakott, és mesélt a számik életéről, szokásairól, majd visszaindultunk a táborba.
Itt aztán egy sátorban letelepedtünk, megmelegedtünk a tűznél és lazaclevest kaptunk ebédre. A velünk együtt érkező japán turisták, akik a kutyaszánozásra fizettek be, ebéd után visszaindultak a városba, de nekünk volt pár óra szabadprogramunk, amit a sátrak körüli sétával, bámészkodással töltöttünk. A Nap már 3 óra előtt lement, de az ezt követő alkonyati félhomály még hosszú ideig rózsaszínbe borította a tájat. A hó itt teljesen más, mint amit eddig láttam: nem pelyhes, hanem kristályos, messziről a táj olyan, mintha gyémánttal borították volna, közelről pedig óriási hópehely formájú kristályokból áll.








Végre aztán besötétedett, és két másik, dél-afrikai turistával, valamint két idegenvezetőnkkel, meg persze fényképezőgépekkel és állványokkal felszerelve túrára indultunk az erdőben. Távol voltunk a civilizációtól, vaksötét volt, még a Hold se világított. Ezért aztán sosem látott mennyiségű csillagot figyelhettünk meg az égen, még a Tejút is tisztán megmutatta magát. Sétáltunk, túravezetőink kellemes társalgást vittek, és közben egyre meresztettük a szemünket észak felé, ahonnan vártunk, hogy felbukkanjon az északi fény. Lassan indult, és abban se voltam teljesen biztos, hogy valóban az Aurora Borealis az, amit látok, de azért megpróbáltam lefényképezni.



A félamatőr gépemmel készült fotók nem lettek fantasztikusak, de az enyémek, és legalább megpróbáltam. Manuális módban a lencsét a lehető legjobban kinyitottam, a fókuszt a végtelenre állítottam, a felbontást 800-ra meg 1600-ra (ez utóbbi már elég szemcsés sajnos), az exponálási idő pedig 10 és 15 másodperc között volt. A gép természetesen állványon, az exponálás pedig időzítéssel indítva, hogy ne mozduljon be. Olyan sötét volt, hogy az LCD-kijelzőn nem is látszott semmi, csak találomra állítottam le a gépet, igyekezvén kitalálni, mi kerül majd a képre. Így szórakozott kis csoportunk pár órán át az erdei ösvényen lassan haladva. A fény hol erősebb, hol gyengébb volt, de azért többet vártam volna. Végül visszaértünk a sátorhoz, ahová betérve megmelegedtünk és kaptunk vacsorát.



Nem sokkal később valaki bekiabált, hogy elkezdődött. Nosza, rohantunk ki, és tátva maradt a szánk Istvánnal: zöldes fények hullámoztak puhán az égen, hol erősebben, hol gyengébben. Egészen világos lett az égbolt.







Ezután már nem tértem vissza a sátorba, egészen addig a hóban gubbasztottam időnként exponálva, többnyire elvarázsoltan bámulva az égre, míg a buszsofőr szólt, hogy mostmár indulni kéne a városba. Amíg levettük a kezeslábasokat az öltözőben, még erősebb lett a fény. Hihetetlen látvány volt, muszáj volt még fényképezni.




De aztán pár perc múlva megint elsötétedett - gondolom, így mehetett aztán egész éjjel -, úgyhogy beszálltunk a buszba, és másfél óra múlva, éjfélkor Tromsø-ben voltunk. Itt is el lehet kapni az északi fényt, de csak ha nagyon erős, különben a város fényei elnyomják. Mi kint a vadonban szerencsésebbek voltunk. Ha még egyszer mennék, az egész éjszakát a vadonban tölteném - erre is van lehetőség -, de nem alvással, hanem az égboltot bámulva és fényképezve.
Másnap elsétáltunk a Polaria-ba, mely több óriás akváriumnak ad helyet mindenféle izgalmas halnak és tengeri herkentyűvel, valamint 4 fókával. Az épület maga a víz partján áll és összetorlódott jégtáblára emlékeztet. Ideális időtöltés vasárnap délutánra.



Aztán sétáltunk még a városban, élveztük a naplemente látványát, végül a reptér felé vettük az irányt.

 



Mesebeli volt ez a hétvége, sokáig emlékezni fogok még rá.