Monday, November 22, 2010

Mentor

Igyekszem mindent megtenni az előrébbjutás érdekében. Amikor másfél éve hallottam a Kvinfo Mentornetværk-ről, azonnal jelentkeztem. A Kvinfo egy olyan szervezet, amelynek célja a nemek közti egyenlőség előmozdítása, és ezért egyebek közt a Dániában élő külföldiek, főleg nők, menekültek és bevándorlók integrálódását segíti. A mentorhálózata egy a több eszköz közül, és nagyon szimpatikusnak tűnt, úgyhogy jelentkeztem náluk e-mailben egy rövid bemutatkozó levéllel, és a kívánsággal, hogy szeretnék egy mentort. Egy munkatárs meg is hívott egy elbeszélgetésre, ahol igyekezett kideríteni, mik az igényeim, milyen vágyaim elérésében van szükségem segítségre. Ez az én esetemben természetesen a grafikusi munka. Tehát leszögeztük, hogy egy segítőkész dán grafikus nőre van szükségem. Ezután következett a hosszú-hosszú várakozás, mialatt igyekeztek nekem felkutatni a megfelelő mentort. Közben a szervezet aalborgi tagozata pénz hiányában megszűnt, de én jeleztem, hogy sebaj, egy jó mentor kedvéért hajlandó vagyok alkalmanként Aarhusba kirándulni. Végül majdnem egy év várakozás után megtalálták nekem Sidselt Aarhusban, akinek csupa véletlenül már ismertem a blogját korábbról.
Sikerült is vele időpontot egyeztetni, és április 7-én egy aarhusi kávézóban találkoztunk. Elmeséltem neki röviden az esetemet, és azt, hogy mit szeretnék. Megnézegette a portfóliómat, és kapott egy példányt egy álláshirdetésre írt jelentkezésemből, amit a következő alkalomra átnézett, és ellátta javaslatokkal annak érdekében, hogy még jobb legyen. Én meg kaptam házi feladatot: egy visionboard-ot kellett készítenem, azaz egy kompozíción belül vizualizálni a vágyaimat, ezesetben az álommunkát úgy, hogy én vagyok a középpontban. A képeknek ugye mágikus ereje van.
Kezdetben nagy volt a lelkesedés. Megállapodtunk, hogy kb. havonta egyszer találkozunk, és ezt még szerződésben is rögzítettük a Kvinfo szabályai szerint. Ehhez képest összesen 3 alkalommal ültünk össze egy-egy jó órányi beszélgetésre. Én mindig elmondtam, mit tettem az elmúlt időszakban az ügyem érdekében, ő pedig mondott pár biztató szót. Aztán jött a nyári szünet, először ő ment szabadságra, aztán én. Közben azért írtam neki e-mailt azt kérdezvén, mikor tudnánk legközelebb találkozni, csak ő meg elfelejtett válaszolni. Aztán írtam megint, és három hétre rá válaszolt is, hogy elnézést, de nagyon elfoglalt, de javasoljak pár időpontot, és akkor ő választ. Ez a szekvencia megismétlődött, tehát a mailemre megint nem válaszolt, írtam megint, eltelt kb. 3 hét, mentegetőzés a részéről, én jöttem ismét időpontjavaslatokkal. Erre azt válaszolta a múlt héten, hogy Karácsony előtt már semmi ideje, írjak neki az ünnepek után, mikor magam is tisztábban látom a helyzetemet.
Na, erre kicsit mérges lettem. Én a helyzetemet nagyonis tisztán látom, szerintem csak arról van szó, hogy neki nincs ideje és kedve ehhez az egészhez. De akkor miért nem azt mondja? Ehelyett odaszúrta a levele végére, hogy megterhelő (krævende) az én esetem. Persze, de ha nem lenne az, akkor egyedül, segítség nékül is elboldogulnék. Úgyhogy megköszöntem az eddigieket, és írtam, hogy akkor bontsuk a szerződésünket. Erre csak az volt a válasza, hogy rendben, és ne felejtsem el a döntésemről értesíteni a Kvinfót is.
Nem felejtettem el. Ők még megkérdezték, hogy kívánok-e másik mentort. Nem kívánok. Drága mulatság volt háromszor is Aarhusba utazni csak azért, hogy Sidsellel találkozzak, mert olyan sokat nem kaptam érte - pár mondatot átfogalmaztunk a jelentkezésemben. Ha csak ezen múlna...
De van nekem néhány természetes úton szerzett mentorom. Rájuk számítok továbbra is, bár szerződést nem kötöttünk róla.

Monday, November 15, 2010

Lykkepille

Amikor először hallottam, hogy a kedélyjavító tablettákat dánul boldogságtablettának (lykkepille) hívják, majdnem elröhögtem magam. Optimisták a dánok, ha azt hiszik, a boldogság így jön, receptre, pirulával. Vagy csak nekem vannak merőben más elképzeléseim a boldogságról.

A dán szociális és egészségügyi rendszer világhírű, messze földön a csodájára járnak. Igaz ami igaz, van jó oldala: az egyén válláról leveszi a felelősséget, vagyis nem a család tartozik gondoskodással a betegekről, idősekről, hanem az állam, vagy konkrétabban az önkormányzat. Elvileg kizárt, hogy valaki segítség nélkül maradjon, mert az alanyi jogon jár. Akár a saját otthonában él, és csak hetente egyszer mennek ki hozzá pl. takarítani, akár annyira gyámoltalan, hogy nem maradhat felügyelet nélkül, ezesetben helyet kap egy idősek otthonában.
Csakhogy az elmúlt pár napban láttam pár kellemetlen dolgot. Élt a részlegünkben egy 74 éves férfi. Bácsinak nem tudnám nevezni: magas, jóképű, tisztes őszes halánték, 10 évet nyugodtan letagadhatott volna. Kissé gyenge volt az utóbbi időben, a szíve rendetlenkedett, de még élhetett volna hosszú évekig. De úgy döntött, elég volt, és egy ideje nem volt hajlandó enni, inni vagy felkelni az ágyból, de még kommunikálni sem. Ha közelítettünk hozzá, az ágy szélébe kapaszkodott, ha próbáltuk neki beadni a gyógyszereit, ijesztő hangon nyüszített, és volt, hogy kiköpte az egészet. Kb. egy hétig húzta így, aztán szombat délelőtt eltávozott az élők sorából.
Van egy másik néni az otthonban, a férje (pár szobával arrébb tengette napjait) fél éve halt meg. Azóta a néni bármitől, de tényleg: még egy ajtónyikorgástól is összerezzen, és nem szabad tőle semmit kérdezni - pl. "Tetszik kérni kávét?" is kizárva -, mert hangos zokogásba kezd, és alig bírja abbahagyni.
Felvetettem a kollégáknak, hogy a marékszámra szedett gyógyszer, hangulatjavító, élénkítő és nyugtató nem segít minden esetben, ha nem is helyette, de mellette érdemes lenne néhány lakónak felkínálni pszichológus vagy lelkész segítségét. Fodrásszal, pedikűrössel is kontaktálunk szükség esetén, akkor ez nem férne bele? A kollégák megütközve néztek rám, mondták, ez nem tartozik a hatáskörünkbe. A főnökömnek is megemlítettem, kitérő választ adott. Amúgy se figyel sose rám, meglehet, hogy most se értette meg, mit akarok mondani. Persze mit várjak tőle, a beosztásomat is elrontotta a múlt héten.
Nem tiszta a lelkiismeretem, de nem tudom, mit tehetnék még.
A világhírű dán szociális és egészségügyi és egészségügyi rendszer nálam több ponton megbukott. Az mondjuk tény, hogy idősek otthonába nem véletlenül kerülnek be a lakók: ez életük utolsó állomása. Megértem már pár halálesetet, és volt, hogy nem lehetett volna másképp. De néha azért lehetne más, sokkal jobb is ez az utolsó felvonás. Tényleg nagyon várom, hogy elkezdjek a kórházban dolgozni. Ott lesz olyan is, aki gyógyultan távozik.

Tuesday, November 9, 2010

Mentális klímaváltozás

Ma egy olyan idősek otthonában kellett dolgoznom, ahol még soha nem jártam korábban. Az intézmény kint van a világ végén, Svenstrup szélén, biciklivel, hátszélben 30 perc, mint az nagy örömömre reggel kiderült, de hazafelé szembeszélben sajnos 45. Na, nem ez a lényeg, hanem hogy induláskor havaseső hullott az égből, csak úgy kavarta a szél, és kitartott egész nap.
Útban hazafelé, mikor beugrottam a Bilkába, hogy tejet, vajat meg élesztőt vegyek, valahogy elvesztem a karácsonyi dekorációk közt. Elég hosszan nézelődtem, beszippantott a látvány meg a hallvány (Jingle Bells, mi más). Költözés előtt értelmes ember nem vesz semmit, de én végül nem bírtam tovább, és megadtam magam két mini dióda-sornak. Mentségemre szolgál, hogy szinte gyufásdoboznyi méretűek összecsomagolva, és zsebben elférnek. Aztán idehaza felaggattam őket, és a fényük alatt megettem jó fél kiló mandarint, végül a pontot az i-re egy zacskó marcipán-nugát konfekt tette föl. Most egy kicsit fáj is a gyomrom, de azért Merry X-mas!

Sunday, November 7, 2010

Váratlan fordulat

akadt több is az utóbbi időben, és gondoltam, várok egy kicsit, mielőtt bármit is leírok.

Tehát kezdődött azzal, hogy szerencsésen találtam egy lakást itt Aalborgban, elég jó helyen, közel a centrumhoz. A maga 56 négyzetméterével szinte túl nagynak tűnik a mostani 29 négyzetméteremhez képest, de a kisebb lakások sem olcsóbbak, szóval ezen nem tudtam sokat variálni. Hogy a kégli pontosan milyen, arról majd akkor, amikor már magam is megtapasztaltam; költözésre dec. 1. környékén kerül sor.
Pár nappal azután, hogy lefoglaltam a lakást, hirtelen állásinterjúra kellett mennem. Még nyár végén, mikor semmilyen munka nem volt kilátásban, elküldtem jelentkezésemet sok más egyéb közt az Aarhusi Kórház idegosztályára is, ahová ápolót kerestek. Az interjúra menet azt hajtogattam, hogy úgyse én kellek nekik, és ha mégis, hát úgyse vállalom el. 25 óra munka hetente, másfél órányi vonatútra Aalborgtól, ez nem nekem való, de egy próbát megér, legalább gyakorlom az állásinterjúzást. Ahol kiderült, hogy időközben változott a tervük, és teljes munkaidőre, 37 órára kell nekik egy új dolgozó. Állandó délelőttös műszak, és hétvégi beosztás csak minden 4. héten. Szemben a mostani munkámmal, ami ugye 3 műszakos, teljesen kiszámíthatatlan ritmusban, és mióta munkába álltam, minden hétvégén dolgoznom kellett, most már 3. alkalommal, és nem lesz ez másképp a jövő hétvégén se. Maga az osztály egészenen jól néz ki kórház létére, a négy ember, aki interjúztatott, szimpatikusnak tűnt. Valahogy az a benyomásom támadt, hogy bár ez sem az álommunka, de jobban elboldogulnék vele, mint a mostanival. A beszélgetést követő napon hívott is a főnővér, hogy rám esett a választásuk, kérdezte, mikor tudnék kezdeni. Húha, erre nem számítottam.

Végig kellett gondolnom az összes pluszt és mínuszt mindkét oldalon. Ha maradok, helyben dolgozhatok továbbra is, minden munkahelyemre eljuthatok fél órán belül, amit nagyon szeretek. A biciklizés számomra még mindig az egyik legjobb dolog Dániában. Ha viszont Aarhust választom, jön az ingázás vonattal, amiben sokéves tapasztalatom van már Monor-Budapest viszonylatában, és azt nagyon utáltam. Persze remélem, hogy itt más lesz. Tudom, hogy műszaki hibák itt is adódnak, de a dán vasúttársaság komolyabban veszi a menetrendet. Nehéz lesz a korán kelés, az 5 órás vonattal kell mennem, hogy 7-re beérjek a kórházba. De ha a vonaton töltött napi kb. kétszer másfél órát hasznosan tudom tölteni, akkor nem olyan tragikus. Ülőhelyem nagy valószínűséggel mindig lesz, olvasnivalóm mindig van, legalább most időm is lesz rá, és a laptopon is rengeteg mindent lehet csinálni, még akkor is, ha nem veszek mobil internetet. És a munkaidő mindig ugyanakkor ér véget, ami végre megengedi, hogy utána rendszeres programot találjak magamnak.
Elkezdtem aarhusi lakások felé is kacsintgatni, de nem fogom elkapkodni. Először is látnom kell, hogy ez a munka beválik-e. Ha nem, akkor nincs miért költözni. És látnom kell, hogy az ingázás működik-e. Ha igen, akkor nem kell feltétlenül közelebb költöznöm Aarhushoz. A nagy dilemma része az Aalborgi Magyarok Társasága, aminek kapcsán egyre több érdekes program van itt, szimpatikus emberek társaságában, ettől nem szeretném elvágni magam.
Előbb-utóbb Aalborgban is lesz több rendes sosu-munka megint, mert igény van rá, de hogy mikor, az megjósolhatatlan, mert pénz viszont nincs rá pillanatnyilag az önkormányzat kasszájában. A bizonytalanra meg nem tudok várni, mert a jelenlegi munkámban elértem tűrőképességem határát.

Tehát felmondtam a mostani állásomat. Anyagi szempontból valószínűleg rosszabbul fogok kijönni a műszakpótlékok hiánya és a drága vonatbérlet miatt (még akkor is, ha ez utóbbi egy része az adóból évente egyszer visszaigényelhető). De mégis azt hiszem ebben a pillanatban, hogy jól döntöttem, mert megkönnyebbülést érzek.
Persze ha a praktikus teendőkre gondolok - költözés és ami ezzel jár, a hivatalos ügyintézés -, kissé hullámzik a gyomrom. Meg akadnak olyan apróságok is, hogy szombat-vasárnap az első vonat Aalborgból Aarhusba nem 5-kor, hanem 6.20-kor indul, tehát a hétvégi kórházi műszakra reggel 7 helyett legkorábban 8-ra tudok beérni.
De muszáj, hogy lépésről lépésre megoldódjon minden. Nem lehet másképp, mert már nagyon szeretnék rendet látni az életemben. Tehát november végén költözés, december 15-én pedig új munka Aarhusban. Addig pedig sok-sok tennivaló minden egyes nap.