Thursday, December 29, 2011

Mérleg

Újévi fogadalmakat nem teszek, de el szoktam gondolkodni december végén, milyen volt az elmúlt év.
Elég sötéten indult. Költözés után, egy olyan lakásban találva magam, amit egyáltalán nem szerettem, bár igyekeztem magam meggyőzni az ellenkezőjéről. Ehhez nemcsak a kégli fekvése és állapota, de a munkahelyemtől való távolsága (több, mint 100 km) is hozzájárult. Ingáztam napi 3 órát egy olyan munkahelyre, amit egyáltalán nem szerettem. Mégis 8 hónapot lehúztam ott, majdnem közelebb is költöztem hozzá, és nem értettem, mért nem sikerül. Utólag visszanézve már érthető: Aalborgban kellett maradnom, mert egy egészen más, sokkal jobb folytatás várt rám. Először István, aztán az egyetem, miattuk már érdemes volt maradni a városban, ami korábban szűknek tűnt, de aztán hirtelen mégis új dimenziókat nyitott meg.
A kellemes változások mellett értek veszteségek is. Ki kellett húzni egy fogamat, most is fáj, de már csak a helye (elképesztő, hogy tud fájni egy nem létező fog). Később fogok majd kapni egy csinos implantátumot a helyére, A fogorvos azzal biztat, hogy örüljek, mert a fogászati problémák könnyen kezelhetők, mások más betegségekkel sokkal rosszabbul járnak. Hm, azért én annak örülnék legjobban, ha a stressz ahelyett, hogy a fogaimra megy, mondjuk elégne biciklizés közben.
Van más is, ami fáj. Elveszítettem idén pár barátot. Amikor Dániába költöztem, rögtön láttam, hogy ezt néhány kapcsolat nem éli túl. Van, akivel nem lehet másképp kapcsolatot tartani, mint személyesen. Jópár emberrel azért megmaradt a jó viszony e-mail-en, skype-on keresztül is elég hosszú ideig. Vannak a skype típusú emberek, akik inkább beszélni szeretnek, és az e-mail típusú emberek, akiket nem zavar, ha írniuk kell. Én igyekeztem mindkét csatornát használni, de az elmúlt egy évben a Skype a lehetetlen időbeosztásom miatt visszaszorult, leginkább már csak a legeslegszűkebb családdal telefonáltam az interneten keresztül, és velük is úgy, hogy előtte e-mailben egyeztettünk, hogy akkor mondjuk vasárnap délután 3-kor a tesóm, anyukám és én is ráérek, úgyhogy meg tudjuk beszélni élő szóban, kivel mi történt az elmúlt 1 vagy 2 hétben. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy a skype típusú barátaim eltűntek, e-mailt nem írnak. És van olyan e-mail típusú barát, akinek írhatok rövid vagy hosszú e-mailt, egyáltalán nem reagál. Vajon miért? Valami rosszat mondtam / írtam? Mit tehetnék? Egyáltalán kell valamit tennem, vagy ne erőltessem, inkább hagyjam az egészet? Volt olyan is, akivel a Facebook-on keresztül tartottuk a kapcsolatot, és amikor elkezdtem az egyetemet, minden szó nélkül törölt a "barátai" listájáról, pedig több, mint 1000 van neki - épp én nem fértem bele a keretbe. Ezt már igazán nem tudom hová tenni. Egy szó mint száz, a magyarországi barátok megritkultak. Szerencsére azért akadnak újak Dániában (nem feltétlenül csak magyarok vagy dánok), majd az idő megmutatja, mennyire tartósak.
Biztosan sokat változtam az elmúlt évek alatt, de arra mindig próbáltam vigyázni, hogy ne dicsekedjek, és ne is panaszkodjak a helyzetemmel kapcsolatban. Dániában élni sok szempontból könnyebb és sok szempontból nehezebb, mint Magyarországon. A célomat, hogy grafikusként dolgozhassak, még nem értem el. Még mindig csak takarítok, de látok rá esélyt, hogy előbb-utóbb valami testhezállóbb munkát kapok. Ezért vagyok még mindig itt, és ezért is vágtam bele az egyetembe. Azt hiszem, összességében nem könnyebb itt sem, mint máshol, csak mások a nehézségek. De mostmár maradok, végigcsinálom, mert nincs kedvem elölről kezdeni. És mostmár nem is érzem magam egyedül.
Amíg Aalborg és Aarhus közt ingáztam, egyszerűen semmire nem volt időm. Ha visszanézek, csak azt látom, hogy munkából és alvásból állt a napom, és világos, hogy ezt nem lehetett sokáig folytatni. Néha még most is lehetetnennek tűnik 24 órából kihozni egy napot, de ebbe szerencsére már rengeteg értékes dolog is belepréselődik: reggeli Istvánnal, egyetem délutánig, munka estig, vacsora Istvánnal. Ebből a kedvenceim a nap eleje és a vége, mert történhet akármi, az a lényeg, hogy nem üres a lakás. Most se könnyű mindig, de sokat számít, hogy a bénító aggodalmaimat pár szóval azonnal elhessegeti, ha finomat főzök, megdicséri, és ha nekem nincs kedvem, akkor elmosogat ő. A legjobb dolog, ami idén történt velem, István. Remélem, hogy ugyanezt még sok éven át elmondhatom.

Friday, December 23, 2011

iPad és iPad

Amikor elkezdődött az egyetem szeptemberben, kissé irigykedve láttam, hogy az osztálytársaim többsége iPad-ot használ. Órán jegyzetelésre, szünetben szórakozásra. A vágy titokzatos tárgya. Már megfordult korábban a fejemben, hogy milyen jó is volna, de lebeszéltem magam róla, mondván, hogy teljesen ésszerűtlen vétel lenne, mert van egy remek MacBook-om, mindent tud, amire szükségem van, a legjobb barátom, hűséges társam, ennél nem kell több.
Aztáb kiderült, hogy az osztálytársak nem az ösztöndíjból, de még csak nem is a diákhitelből vették, hanem a Nordjyské-től kapták kölcsön a gépeket. A Nordjyske Nordjylland legnagyobb napilapja, és újabban digitális lapkiadásba vágták a fejszéjüket. Az egyetemmel olyan egyezséget kötöttek még az előző szemeszter folyamán, hogy a vállalkozó kedvű hallgatók és dolgozók közt kiosztottak 400 db iPad-ot, akiknek cserébe olvasniuk kell a lap digitális kiadványait és kérdőív kitöltésével, napló írásával adni visszajelzéseket róla. Emellett egy phd. hallgató feladata többek közt az, hogy begyűjtse, vizsgálja és továbbítsa a Nordjyské-nek az egyetemisták iPad használati szokásait. Sajnáltam nagyon, hogy lemaradtam erről a lehetőségről. Aztán egyszer október tájékán az egyik tanár azzal jött, hogy van még egypár iPad a Nordjyske raktárán, a leggyorsabbak megkaphatják. Villámgyorsan adtam le a jelentkezésemet, de a hosszú adminisztációs átfutási idő miatt csak jóval később, november közepén kaptam kézbe a készüléket.
Nem a legújabb, a kamerák pl. még nincsenek benne, de a Nordjyske nagylelkűen mobil internet előfizetést is adott hozzá, tehát Dánia területén bármikor online lehetek a segítségével. Eltöltöttem jópár órát akkor rögtön azzal, hogy simogattam, ismerkedtem vele, élveztem, hogyan reagál a különböző kézmozdulatokra. Fantasztikus, hogy pár éve még DOS-ban pötyögtem hatalmas PC-ken, most meg...
Sajnos sok időm nem jutott arra, hogy komolyabban elmélyüljek az új lehetőségekben, mert a vizsgafeladatom (amely egyébként pont iPad-on futó program tervezése volt) minden időmet elvette. IPad-os tevékenységem kimerült abban, hogy a nap végén levezetésképpen játszottam egyet a Helvetica vs. Arial programmal. Leginkább István volt az, aki letöltögetett mindenfélét és használta, kísérletezett vele. Azzal bíztattam magam, hogy majd dec.19. után, amikor végre leadjuk a projekt írásbeli részét, és fellélegezhetek egy kicsit, akkor én is. Ki kell használni a lehetőséget, hogy ilyen szerkentyű van nálam, mert aztán hamarosan vissza kell adni. Persze mindenki abban reménykedik, hogy végül jutányos áron megvásárolhatjuk őket. Elvégre mit is kezdene a Nordjyske ennyi sok régi, használt iPad-dal...?
Aztán eljött a Szenteste napja. Még nem a dátum szerinti, hanem az, amit Istvánommal kineveztünk a mi szentesténknek, mivel a valódit ki-ki a saját szüleivel tölti. Kicicomáztuk a lakást, feldíszítettünk egy 25 cm magas cserepes ciprust az ablakpárkányunkon - ez a mi karácsonyfánk az idén -, és végigettük az ünnepi menüt. Aztán jött az ajándékozás, és alig hittem el, mit kaptam: egy iPad-ot! A legutolsó modellt, karcsút, rózsaszín borítóval. Mert István szerint igenis szükségem van rá, ha ilyen területen tanulok és később dolgozok majd. Teljesen meg vagyok hatva. Nemrég csak álmodoztam róla, most meg már kettő is van...
Azóta használom is szorgalmasan - persze főleg az újabbat. Van egypár bosszantó hiányossága, például pár szónál hosszabb szöveg beírására alkalmatlannak tartom. Az iTunes meg képtelen kezelni a helyzetet, hogy a nevem alatt két készülék van, amelyeken szándékosan különböző dolgokat szeretnék tartani, a program mindig megpróbál mindent szinkronizálni, vagy inkább összekeverni. De közben maga a készülék olyan kezes jószág, hogy szeretem az első pillanattól kezdve. Öntörvényű és simulékony egyszerre, mint egy kiscica.
Kétszínűnek érzem és kissé szégyellem magam, mert nemrég egy ismerős mondta, hogy elektronikus könyvolvasóra volna szüksége, és egy iPad vásárlásán gondolkodik. Én lebeszéltem róla mondván, hogy ez egy sznob és szexi ékszer sok hiábavalósággal, ha valóban olvasni szeretne, egy Kindle-lel sokkal jobban jár. Aztán azóta nekem már kettő is van a háztartásban. Tehát módosítanék az álláspontomon: ez egy remek dolog, igazából kívánom, hogy mindenkinek legyen, lehessen, és mindenki használja sokat. Hosszú távon ez nekem is jót tesz, hátha ebből fogok megélni. Épp most találtam ezzel kapcsolatban egy érdekes cikket, ami arról szól, hogy jövőre az 5 legkeresettebb munnkaerő-típus egyike pont én leszek (creative design and user experience). Úgy legyen.
Mindenkinek szép karácsonyt kívánok! (Az idei hivatalos képeslapom a másik blogomon található).

Sunday, December 4, 2011

Risalamande

Így hívják Dánia karácsonyi nemzeti desszertjét. Errefelé divat a Karácsonyt már november közepe felé ünnepelni. Az, hogy az üzletek ünnepi pompát öltenek, természetes, de az emberek is elkezdenek karácsonyi lakomákat ülni. Ennek julefrokost a neve, és munkahelyen, barátokkal, vagy egyéb közösségek tagjaként az ember végigeszi az ünnepek tényleges eljövetele előtt a karácsonyi menüt többször is. Ennek általában elég kötött a felépítése, amibe most nem mennék bele, de egy reggel arra ébredtem minden különösebb ok nélkül, hogy kedvem lenne a desszerthez. A recept után kutatva a Google 137000 találata közül ezt választottam ki. Elég egyszerű: 2,5 dl rövid, gömbölyű szemű rizst (ún. grødris) oda kell rakni főni 3 dl vízbe, aztán hozzáönteni 1 liter tejet. Lefedve, lassú tűzön kb. fél óráig kell rotyogtatni, időnként megkeverni, ezután lehűteni és hűtőszekrénybe tenni másnapig. Utána hozzá kell keverni 100 g héjjától megfosztott, őrölt mandulát, 2 vaníliarúd belét és 4 evőkanál cukrot. 1/4 l tejszínt habbá kell verni, és hozzákeverni az ízesített tejberizshez (a dán tejszín 38 %-os, és ellentétben a magyar változattal ha egyszer felverték, hűtőben tárolva akár napokig is kőkemény marad). Aztán meggyszósszal kell tálalni az ünnepi vacsora koronájaként.
Nem rossz dolog a tejberizs, de gondoltam, csavarok rajta egyet. Én a rizsbe belefőztem a cukrot, a mandulát és a vaníliát, plusz egy kis fahéjat is, hogy jól összeérjenek a hűtőszekrényben az ízek (nem muszáj egy napig pihentetni, elég 1-2 óra is a hűtőben). A dán meggyszószt sose szerettem igazán, mert túl édes, szinte már émelyítő, ahelyett, hogy savanyúságával ellenpontozná a tejberizs édességét. Ezért első körben anyukám rebarbara-eperlekvárjával tálaltam, ami csupa gyümölcs minimális mennyiségű cukorral.

Másnap még mindig ettem volna, de a lekvár sajnos már elfogyott, úgyhogy csavartam még egyet a jó öreg risalamandé-n. A tejberizsbe nemcsak tejszínt, de egy nagy adag kókuszreszeléket is kevertem (ha lett volna itthon kókusztejem, lehet, hogy részben azzal főztem volna a rizst). Jól megérett banánt összeturmixoltam, ezt raktam a tetejére, és a behűtött banános rizst meleg csokiszósszal csorgattam le.

Sikeres volt, pillanatok alatt elfogyott, de azt hiszem, a dánok nagyot néznének, ha tudnák, mit műveltem a desszertjükkel. Azért én se dánosodtam el teljesen, csinálok és eszek "rendes" desszertet is, legutóbb diótortával kísérleteztem (recept anyukám blogján), ami szintén megállná a helyét a karácsonyi asztalon is.

Thursday, December 1, 2011

Vihar

A szél mindig fúj Aalborgban, de olyan vihar, mint amilyen vasárnap volt, csak ritkán támad. Megbontotta a tetőket, és felborított néhány betontalpú mobil kerítést meg autók utánfutóit.
Az Aalborg belvárosában felállított karácsonyfát is valószínűleg a vihar csavarta ki, de szerencsére épp nem voltam a közelben.


Ma viszont december 1. van, a szél természetesen fúj, mint mindig, de csak a szokásos. (És persze esik az eső.) De mostmár fel szabad állítani a karácsonyfát. Ma dél körül fel is állították újra a belvárosban. Meg aztán áll még kivilágított fenyőfa úton-útfélen, a legtöbb helyen már november közepe óta. Én azért még várok vele otthon néhány hetet.
Addig még fogok írni, mert történnek érdekes dolgok, csak közben vészesen közeleg az egyetemi vizsgafeladat leadási határideje, és azt vettem észre, hogy a nap 24 órája nem elég.

Thursday, November 17, 2011

Hejesirás és nyelftan

Általános iskolában magyar nyelvtan órán mindig a legjobbak közt szerepeltem, a helyesírásom pedig kifogástalan volt. Ezért is bosszant, hogy még mindig nem megy jól a dán. A mai napig gyakran összecserélem az e és az æ betűket, főleg, hogy élő beszédben sem hallom köztük a különbséget. Gyakran előfordul, hogy nem tudom, for vagy til, på vagy i a megfelelő elöljárószó. Sokszor kívántam, bárcsak azonos szinten lenne a magyar- és a dántudásom. Azt hiszem rosszul fogalmaztam, mert a vágyam teljesülni látszik: újabban néha bizonytalan vagyok egyes magyar szavaknál, hogy i-vel vagy í-vel írjuk, és már azon is elgondolkodtam, hogy valyon a muszáj-t nem ly-nal kéne-e. A múltkor visszaolvastam egy szövegemet, és nagyon magyartalanul hangzott, többek közt kitettem a mutató névmásokat oda is, ahová nem kellett volna. Magyarul már nem, dánul még nem megy. Most mi lesz?

Tuesday, November 8, 2011

Studietur

Múlt hétre tanulmányi kirándulást szervezett Claus, az egyik "osztályfőnökünk" - kettő van - (olyan kisiskolásnak hangzik ez a kifejezés, de hogyan lehet lefordítani a kontaktlærer-t?) A cél az volt, hogy meglátogassunk mindenféle cégeket, amelyekhez közünk lehet Interaktive Digitale Medier hallgatókként. Naponta 2-4 találkozónk volt, szóval elég sűrű volt a program. És fárasztó is, mert hétfőn, az első napon a viborgi animációs iskolát, majd egy aarhusi céget látogattunk meg, másnap délelőtt még Aarhus, délután már Kolding, aztán este értünk Koppenhágába a különbuszunkkal, ahol maradtunk is péntek délutánig. A skála elég széles volt, iskoláktól egyszemélyes cégeken keresztül a multikig terjedt. És nem feltétlenül volt mindegyiknek dizájn a profilja. Nem írok itt most mind a 13 helyről, ahol jártunk, csak azokról, amelyeket valamilyen szempontból érdekesnek találtam.
A Designit Aarhusban csak a szívemet fájdította. Nemzetközi reklámügynökség, már kétszer küldtem hozzájuk a jelentkezésemet mint grafikus, és egyszer sem hívtak be interjúra. Most először láttam őket személyesen, és nagyon szimpatikusak, mondhatnám, csak egy hibájuk van: hogy nem dolgozok náluk. De ezen még megpróbálok változtatni egyszer-kétszer a jövőben. Egy év múlva úgyis féléves szakmai gyakorlatot kell teljesítenem, amit töltenék akár náluk, ha ők is úgy akarnák. Bár most főleg az interaktív dizájn körül forgott a látogatásunk, de kétféle nagyon szép nyomtatott kiadványt is jelentetnek meg rendszeresen, tehát szükség van még mindig régimódi tervezőgrafikusokra is. Milyen szép is lenne...
Aztán jártunk Koppenhágában a Notá-nál. Ez egy olyan könyvtár, amely a Kulturális Minisztérium alatt egészen 2006-ig a vakokat szolgálta. Onnantól kezdve napjainkig is kibővítve azoknak a könyvtára, akik nem tudnak hagyományosan nyomtatott szöveget olvasni, vagyis nemcsak vakok, hanem dislexiások is tagok lehetnek (kizárólag olyanok, akik tudják igazolni, hogy olvasási nehézségekkel küzdenek így vagy úgy, vagy ilyen emberek segítői). Nemcsak kölcsönzésre bocsájtanak, hanem elő is állítanak braille-írással nyomott könyveket, hangoskönyveket, és olyan e-könyveket daisy formátumban, ahol a felolvasás és a képenyőn megjelenő szöveg szinkronizálva van.

Mindehez van egy mini "nyomdájuk" (a braille írást nem nyomtatják, hanem szúrják) és stúdiójuk a hangfelvételekhez. A tagoknak jelenleg cd-re másolva postázzák ki a kikölcsönzött hangos- és e-könyveket, de igyekeznek folyamatosan fejlődni, dolgoznak pl. azon, hogy cd kiküldése helyett letölthetők legyenek a digitális könyvek a honlapról, és még számos ötletük van. De egyrészt - mint állami intézmény - végesek az anyagi lehetőségeik, másrészt a kiadók finoman szólva nem nagyon segítik a munkájukat, mert féltik a szerzői jogokat. Nagyon érdekes intézmény, tulajdonképpen a féléves vizsgafeladatom 3 másik csoporttársammal pont hozzájuk kapcsolódik (digitális könyv kifejlesztése dislexiások számára), emellett annyira szimpatikus volt maga a hely szelleme, és olyan nemes a cél, hogy minden további nélkül dolgoznék náluk.
Meglátogattuk a Play Dead játékfejlesztő céget, melynek LIMBO névre hallgató játéka nagy siker a piacon.

A főnök (az aalborgi egyetemen végzett) nagyvonalúan mindannyiónknak ajándékozott egy kódot a játékhoz, ami sajnos csak pc-n fut, (még szerencse, hogy akad egy a háztartásban). Elég érdekesnek találom a játékot (pedig a máskülönben számítógépes játékok nagy része untat). Nem beszélve a csodaszép grafikájáról - azt hiszem, leginkább azt élvezem.
Voltunk a MAERSK-nél, amely olajjal és szállítmányozással tette magát világméretű céggé. Itt két olyan munkatárs is akadt - az egyik rendszer/hálózattervező, a másik HR-es dolgozó - akik a szakunkon végeztek nem olyan régen Aalborgban. A dizájnhoz csak távolabbról van közük a munkájuknak, még akkor is, ha a dizájn szó alatt nemcsak a vizuálist értjük. De ők nagyon elégedettnek tűntek, azt mondták, ez egy jó és emberbarát cég, ahol a személyes értékek számítanak elsősorban, nem pedig a munkatapasztalat vagy az iskolai végzettség, tehát kezdők, frissdiplomások, hajrá! Jó, hogy ilyen is van, de azt hiszem, nem nekem való.
A Serious Games - ahogy már a neve is sejteti - számítógépes játékokat fejleszt, de nem szórakoztatás céljából, hanem konkrét megrendelésre, főleg egészségügyi és szociális területekre, rehabilitációs célból. A főnök az idők során megtanult programozni, de eredeti végzettsége pszichológus, és a dolgozók közt van etnográfus meg szociológus is a játéktervezők mellett. Nagyon szimpatikus hely.
Voltunk a DADIU-nál, amely a dán filmművészeti iskola alatt működő féléves játékkészítő workshop, ahol egy projekt alá terelnek mindenféle szakirány hallgatóit, akik a későbbiekben a játéktervezési folyamatban érdekeltek lehetnek. Most, hogy személyesen jártam náluk, még jobban tetszettek, mint amikor csak olvastam róluk, és tulajdonképpen szívesen jelentkeznék ide a szakmai gyakorlatom idejére projekt managernek, mert nagyon hasznos lehetne a jövőmet tekintve. De maga a játéktervezés nem nagyon érdekel komolyabban, ezért lehet, hogy inkább okosabb lenne olyan területet választanom, ahol a jövőben dolgozni is szeretnék. Ez egy most elég nagy dilemma.
Végül péntek délután ellátogattunk a Saxo Bank székházába is Hellerupban, ami Koppenhága tengerre néző, felkapott, drága része. Modern irodaház kívülről, modern múzeum belülről. Nem hagyományos bank, elsősorban felhasználói felületet biztosít online ügyletekhez, részvénykereskedéshez.

Fiatal intézmény, csak 10 éve ismerte el és engedélyezte működését az EU. Az online bankon keresztül futó forgalom után a bank nyeresége 15 øre minden 1000 korona után (1 dán korona 100 øre). Sokszor 15 øre az, amit a székház berendezésére költöttek, csupa műalkotás, festmény, szobor, kitömött állatok, a kantinban dinoszaurusz csontváz, és minden eredeti.

A bútorokról nem is beszélve, minden a legfinomabb és legdrágább dizájn.

A bőrfoteles tárgyalóban egzotikus gyümölcsökkel és bolti forgalomban nem kapható teával kínáltak bennünket. Az online alkalmazások működésének tervezője szintén az aalborgi egyetemen végzett, a mi szakunk elődjén. Ahogy mesélte, kalandos úton került oda, de jól érzi magát. A környezet fantasztikus, de a munka nekem kissé száraznak tűnt. Számokkal kereskedni az interneten... a bankok nem az én világom.
Azt mindenesetre jó volt látni, hogy azzal a végzettséggel, ami nekem lesz remélhetőleg 2 év múlva, elméletileg széles skálán válogathatok a munkaerőpiacon. Persze rengeteg szerencsére is szükségem lesz, de a lehetőség legalább adott.
Hosszú hét volt, de azért lazításra is hagytunk időt. Csütörtök este a koppenhágai Imperial moziban (Dánia legnagyobbja 1102 személyes nézőtérrel) a Tintin-t néztük meg 3D-ben. A történet gyengécske, de technikailag lenyűgöző volt, és az osztálytársakkal jól szórakoztam, csakúgy, mint amikor együtt vacsoráztunk vagy viháncoltunk a buszon útközben.
Összességében tanulságos kirándulás volt, és változatlanul az az érzésem, hogy jó helyen vagyok az egyetemen. Csak épp kilóg a belem. Már javában a vizsgafeladaton dolgozunk, ami hatalmas falat önmagában, és csak tetézi, hogy (1) olyan téma, ami számomra eddig tökéletesen ismeretlen volt, (2) dánul kell olvasnom és írnom. Emellett továbbra is heti 15 óra munka a pszichiátrián, szóval hosszúak a napjaim.

Sunday, October 30, 2011

Hogy hívnak?

Hogy hogyan ejtik ki a nevemet a dánok, azt nem tudom írásban visszaadni, és nem is lenne fair szóvá tenni, mert az én dán kiejtésem is bőven hagy maga után kivánnivalót. De hogy nem tudják leírni a nevemet, azt igenis kikérem magamnak. Azt a pár betűt egymás után ha kell, másolják le betűről betűre. Elektronikusan még könnyebb: kopi+pészt. Ha egy nem formális e-mailben látom elírva, még elnézem, mert sietségében az ember amúgy is hajlamos melléütni vagy felcserélni betűket. De hogy a nemrég kézhez kapott munkaszerződésemben egy oldalon belül kétszer, két különböző módon írják el a nevemet (és aztán még a telefonszámomat is elírták, pedig az nem nyelvspecifikus), azon nagyon felháborodtam.
Csak néhány a sok változatból, amivel eddig találkoztam:
Orsoyla
Orsolay
Orsola (az "ly"-nal nyilván nem tudnak mit kezdeni)
Orsolye (??)
Orsoly
Orsol
Szerintem a következő életemben Ida, Anna, Emma, esetleg Maria szeretnék lenni.
Csak viccelek. Minél többször látom elírva a nevemet, annál inkább tetszik - mármint az eredeti, helyesen írt. Jusztis, csakazértis szép név az Orsolya.

Monday, October 24, 2011

Kulináris és genitális élmények

Aki ismer, az tudja, hogy szeretek enni-inni. Gyakran forognak a gondolataim ízek, színek, izgalmas új kombinációk körül. Élvezem a főzést (vagy még inkább a sütést), csak épp kevesebb időm van rá, mint szeretném. Imádok szakácskönyveket forgatni, bár ritkán fordul elő, hogy betű szerint elkészítek belőlük valamit, inkább inspirációszerzésre használom őket. Szívesen járnék gyakr(abb)an éttermekbe is, de sokszor nincs kedvem, időm megtervezni, meg aztán egyetemistaként az anyagiak is szempontot jelentenek.
A hagyományos dán ételeket már úgy-ahogy megismertem az elmúlt pár év alatt. Unalomig krumpli-hús, szendvics barna kenyérrel, kötött szabályok alapján összekombinálva a rávalókat. A süteményeik agyoncukrozottak, a többségben ott a marcipán. A desszertek netovábbja, a karácsonyi pedig nem más mint tejberizs meggykompóttal, ami ízre nem rossz, de nem is különleges vagy rafinált, és az ünnepitől távol áll az én ízlésem szerint. Ilyen röviden talán kissé egyoldalú a jellemzés, mert azt be kell látni, hogy pl. a dán vajas kekszek verhetetlenek, és ennyi halat - különösen lazacot és pisztrángot - sem ettem korábban, de azért összességében nincs nagy véleményem a dán konyháról.
Ezért is izgatott már régóta, mit tud Morten Nielsen és az ő gourmet étterme, a Mortens Kro, Aalborg szívében. A honlapját (melynek én kifinomultabb, az étteremhez jobban illő dizájnt adnék) nézegettem néha kíváncsian, az árakat látva kissé fejcsóválva, de azért félig-meddig eldöntve, hogy előbb-utóbb ki kell próbálni, meg kell tapasztalni, hogy tényleg megérdemli-e a hírnevét. Mert helyi magazinokban gyakran szerepel Morten, a Nordjyske-nél (a régió legnagyobb napilapja) állandó heti rovata van. Fel-felbukkan tévéműsorokban, főz, interjút ad, a Facebbook-oldalát követve látszik, hogy külföldön is megfordul és együtt alkot más híres szakácsokkal különböző alkalmakból. Két könyvet is írt már.
Az idő múlt szombaton érkezett el, mert az őszi szünet alkalmából a Nordjyske jóvoltából a régió 8 éttermében lehetett kedvezményes menüt élvezni, és ezek közül az egyik a Mortens Kro volt. Csak regisztrálni kellett a Nordjyske honlapján, kinyomtatni a megvásárolt kupont, aztán már foglaltuk is az asztalt Istvánnal szombat estére.
István már próbálta korábban, és mondta, hogy finom lesz, de ne menjünk oda éhesen, különben nem tudjuk majd élvezni a pöttyökben mért ízeket. Mint utóbb kiderült, a három fogásból álló menüvel azért jól lehetett lakni (feltéve, hogy az ember alapvetően nem nagyétkű).

Az étterem kívülről nem sokat ígér, egy árkád alatt húzódik meg a belvárosban. Belépve egy túlméretezett fehér pulthoz léptünk, ahol maga Morten fogadott, regisztrált, vállfát kínált a kabátainknak, majd az asztalunkhoz vezetett bennünket. Az étterem elég nagy, de szerintem egy kicsit túl sűrűn állnak az asztalok. A fehér szín dominál, a világítás pedig pontszerű fényforrásokból jön félhomályos, kékeslila derengést adva a helyiségnek (ezért sem lettek valami fényesek a fotóim). Fehér bőrfotelszerű székek, egy-egy szál hosszúszárú fehér cala az asztalokon, lounge háttérzene - ez adta az első benyomást.
A háznak elég nagy a borválasztéka a világ minden tájáról, de többnyire egy egész üveget meg kell venni, ami két személyre szerintem kicsit sok. Én alkoholmentes italt szerettem volna, úgyhogy bodzaszörpöt kértem, míg Istvánnak egy, a főfogáshoz illő vörösbort ajánlottak, amely pohárral is rendelhető.

Az étterem kínálatát nézve szerénynek mondható, 3 fogásos menünk (7 fogásos is van) előétele "finoman füstölt és buggyantott bio pisztrángfilé csipkebogyó- és almakompóttal, kis salátával, pirított malátakenyérrel és égetett szénakrémmel" volt. Meleg tányéron hozták, és a mosolygós pincér (már nem Morten) minden fogást prezentált. A "malátakenyér" az a barnakenyér, amely a dánok első számú kedvence, és ami számomra szinte emészthetetlenül nehéz, főleg a magokkal teli változata. Morten ezt szeletelte hajszálvékonyra és tulajdonképpen ropogós chips-et csinált belőle (3 darabot helyezve egy tányérra, úgyhogy ebben a mennyiségben nem ülte meg a gyomromat), ami teljesen új, kedvező fénybe helyezte ezt a nemszeretem kenyeret. A pisztráng enyhe füstössége és a kompót édes-savanykás őszi íze remekül illett egymáshoz, és a három fehér pötty, amely "égetett szénakrém" néven lett bemutatva, és engem enyhe, kissé pikáns mellékízzel bíró, sűrűbb tejfölre emlékeztetett, kellemesen koronázta meg az egészet. Olyan finom volt ez a pár falat, hogy komoly elvárásokat ébresztett bennem a továbbiak iránt.

A főfogás "lábasban sült vadkacsa savanyított vörösáfonyával, waldorfsalátával, barnított cukorral bevont burgonyával és tejszínes vadszósszal" volt. Átsült, de szaftos, mégis könnyű volt a vadkacsahús, két kicsi combból és egy mellből állt, és ropogós zöldbabon volt tálalva. A héjjában főtt, majd meghámozott és vékony, karamellizált cukorral bevont krumpli hagyományos dán köret, amely ebben az ételkörnyezetben újszerűnek, szinte különlegesnek hatott, remekül ellenpontozva az áfonya savanyúságát. A hatalmas tányér közepén nem tűnt olyan nagy adagnak a fogás, de azért laktató volt. Azt külön értékeltem, hogy sem az előétel, sem a főfogás nem volt nagyon sós. Én az átlagnál kissé sótlanabbul főzök, mert szeretem érezni az alapanyagok valódi ízét, és ebben Morten konyhája nagyonis megfelelt az ízlésemnek.

A desszert "édesgyökér habcsók zöldalmaszorbettel, fehér csokoládé- és édesgyökérparféval; édesgyökér-krémmel, almazselével és szárított almával díszítve" volt. Az édesgyökér (lakrids) a dánok nagy kedvence, főleg gumicukrokban (amit errefelé irgalmatlan mennyiségben fogyasztanak nass gyanánt) és cukorkák formájában jelenik meg. Én nem nagyon szeretem az erőteljes, mesterségesnek ható aromáját, a sós, szalmiákos lakridsos gumicukroktól meg egyenesen borzadok. De itt a habcsókban, a parféban és a krémben olyan finoman visszafogott volt, hogy egyáltalán nem zavart, sőt, nagyon kellemesnek találtam, az pedig különösen tetszett, hogy különböző halmazállapotban és hőmérsékletben jelent meg a tányéron.
Összességében nagyon tetszett az az érezhető gondosság, amellyel megkomponálták az egyes fogások íz- és állagharmóniáját, a jelenlegi trend alapján figyelve arra, hogy többnyire szezonális és helyi alapanyagokból készüljenek. Újszerűek voltak az egyes kombinációk, de nem sokkolóak, a hagyományos dán konyhán felnőtt vendégek is felismerhették a megszokott ízeket.
Tetszett az is, hogy az étteremben ülve egy hatalmas üvegablakon keresztül be lehetett látni a konyhába, ahol a szakácsok először kényelmesebben, majd egyre gyorsabb tempóban dolgoztak - ahogy a hely szépen, fokozatosan megtelt vendégekkel. Az utolsó fázis, a tányérok megkomponálása, díszítése közvetlenül az ablak mögött történt - legszívesebben odamentem és figyeltem volna, hogyan csinálják a fiúk. Végül jöttek a pincérek, elhúzták az ablakot és vitték a műveket a vendégeknek. Az viszont kicsit meglepett, hogy Morten, az étterem feje pincérként volt jelen. Azt hittem, a konyha az ő területe. Persze a fogások így is nyilván értő kezek alól kerültek ki.
Lehet az evés más is, mint a jólakottság elérését szolgáló tevékenység. Lehet az ízek és halmazállapotok kombinálásának játéka, éppúgy műélvezet, mint amikor az ember színházba vagy kiállításra megy - ezt az ember a Mortens Kro-ban átélheti és megértheti.

Miután megvacsoráztunk, az este teljesen más fordulatot vett. Már tavaly sem lehetett nem észrevenni a városban a plakátokat, melyek két hiányosan öltözött férfit ábrázoltak. Ők a Puppetry of the Penis, két ausztrál, akik a... hát igen, a nemi szerveiket használják különböző figurák bemutatására. Úgy is hívják a tevékenységüket, hogy genital origami. Idén sikerült rá jegyet kapni, úgyhogy vacsora átsétáltunk a Skråen-be, ahol - mivel helyjegyek nem voltak - már egy órával az előadás kezdete előtt a bejárat előtt toporogtak néhányan, és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy komoly sor alakuljon ki. Mindenki jó helyet akart kapni, bár kivetítőkön is lehetett figyelni a mutatványokat. Amelyek viccesek (igen, van fütyi-humor) és megdöbbentőek (tényleg ennyire nyújtható és hajlékony?) voltak. Karóra, kenguru, hamburger, görkorcsolya - csak néhány a mutatványok közül, melyeket remekül fel is konferáltak. Persze csak az tud az ilyesmin nagyokat kacagni, aki tudatosítja magában, hogy nem finom és emelkedett dolgok kerülnek szóba/megmutatásra, és aki pl. a Borat c. film humorát is bírta. Mert ez már tényleg túlment minden határon, de úgy, hogy közben azért egyáltalán nem volt erotikus. A honlapjukat átnézve midezt előre sejtettem is, csak épp arra nem számítottam, hogy mindent, de tényleg mindent látni lehet majd. A körülöttem ülő nézők egy része már korábban is látta az előadást, tehát nyilván van ebben valami egészen érdekes és különleges. Én is azt mondom, hogy tetszett (tágabb érdelemben nézve), de azt hiszem, nekem elég volt egyszer is.

Monday, October 17, 2011

A bicikli

Biciklizni mindigis szerettem az emelkedők, a szembeszél és az eső ellenére is, szerintem az egyik legjobb dolog Dániában a jól kiépített kerékpársáv-hálózat és a bicikliseket támogató közlekedési kultúra. De múlt péntek óta egyenesen imádom, ugyanis vettem egy új biciklit!
A régihez még használtan jutottam hozzá pár éve. Azóta tovább koptattam, növesztettem a rozsdás felületeket a napi használat során. A láncot még a tavasszal cseréltettem ki tehát viszonylag új volt, mégis gyakran leesett az utóbbi pár hétben. Bosszantó, amikor az ember azért késik el az egyetemről, mert út közben kétszer is meg kell állni visszarakni a láncot. Azt hiszem, mostmár a kopott tárcsákat is ki kellett volna cseréltetni, de vajon érdemes egy ilyen használt biciklire költeni megint? Hát nem, nagyonis megérdemeltem már egy új járművet. Az otthon-egyetem-munkahely háromszöge napi jó 15 km biciklizést jelent, amihez továbbiak adódnak, ha mondjuk eltekerek a könyvtárba vagy bevásárolni, vagy egyetem után, munka előtt még hazaugrom.
Szóval múlt csütörtökön elmentem egy biciklisboltba, ahol a szakit majdnem sírba kergettem a kérdéseimmel meg azzal, hogy minden szóba jöhető modellt ki akartam próbáni. Végül úgy fél óra után sikerült kiválasztani a legszebbet, a legjobbat, a pont nekem valót. Annyi módosítást kértem, hogy a külső abroncsokat némi felár ellenében cseréljék ki defektmentesre, mert nem akarok az amúgy is stresszes napi rohanásban további izgalmakat egy váratlan baleset miatt. Tehát pénteken átvehettem a rámszabott biciklit, és azóta nagyon jó barátok vagyunk.

Ez a régi, de egy fotót ő is megérdemel.

Tehát ő az új. Városi kerékpár közepesen vékony kerekekkel, sárvédővel, csomagtartóval (amire én fémkosarat szoktam tenni, és abba bele a cudar nehéz hátizsákomat). Egyszerűen tökéletes.


Mint utóbb megtudtam, a Raleigh egy régi angol márka, de ahogy a felirat mutatja a vázon, valamit a dánok is hozzátehettek.

7 sebességes, belső váltós, lábfékes, de van rajta egy első kézifék is. Nagyon jó a fogás a kormányán.

Ide van elrejtve a váltó, a mai napig nem értem, hogy működik ez a fajta.

A nagydarab első lámpa gyárilag járt hozzá, a hátsó pirosat meg majd én akasztom rá (vagy inkább a hátizsákomra).

Apró rovarra emlékeztet a csengő, elegánsan egybe van építve a kézifék karjával.

Nem is tudtam, hogy így is lehet tekerni, ilyen gyorsan, könnyedén, elegánsan. Szinte magától megy.

Wednesday, October 12, 2011

A mai előadásunk

a "Peer to Peer video" címet viselte és a viral marketingről meg a YouTube-ról szólt közösen a negyedéves kommunikáció hallgatókkal.

Megtanultuk,

hogy csak a melegek használnak Javá-t.
Elemeztük az olyan önjelölt sztárokat, mint a Star Wars Kid,

és összehasonlítottuk Antoine Dodsonnal formai és ontológiai szempontból.


Az egyébként kissé száraz és unalmas elméleti eszmefuttatások közepette kisebb csúcspontot jelentett, amikor a remixelméletet szemléltetendő, Nick og Jay (dán sztárok) Lady Gaga "Telephone" c. művét parodizáló klipjét néztük

- valószínűleg túl hangosan, mert hirtelen berobbant az ajtó, és egy tanár rontott be a szomszéd előadóból. Angolul üvöltözött, meg a pálcájával csapkodott a szélső padon, hogy nem tud órát tartani miattunk. Ezek után valamivel halkabban néztük a további szemléltető példákat.
Egyébként az már az első héten kiderült, hogy a South Park epizódok a penzum részét képezik, legalábbis ez a rész:

Az meg teljesen legális, sőt egyenesen elvárt, hogy az ember előadás alatt a Facebook-on matat, az osztály természetesen már az első napon létrehozott egy saját csoportot. Nem voltam sosem nagy rajongója az oldalnak, de most egyszerűen rákényszerülök, hogy naponta százszor is ránézzek, különben nem jutok hozzá fontos információkhoz.

Gondolom, hogy sokan most legyintenek, hogy micsoda hülyeség ez az egész. Meglehet, néha magam is így gondolom, de ha minden jól megy, ebből fogok vizsgaprojekteket írni, és talán még megélni is a jövőben. És azzal, hogy mindezt a blogomon közzéteszem - szinte élőben, hiszen az előadás még nem ért véget -, aktív és majdnem egyidejű Web 2.0 tevékenységet folytatok.

Tuesday, October 4, 2011

Az utolsó meleg nap

Úgy hiszem, ez volt szombaton, október elsején. Miután feloszlott a reggeli pára, hétágra sütött a Nap, és elég volt egy szál rövidujjú. Melegebb volt, mint a mögöttünk hagyott nyár legtöbb napján. Nem is maradtunk Istvánnal a négy fal között, hanem kirándultunk Rebildbe - a helyről már írtam korábban. Nem csináltunk semmi különöst, csak sétáltunk egy nagyot az erdő mélyén, ahol délre se párolgott el a harmat és virultak a gombák. Meg sütkéreztünk napos tisztásokon, akárcsak sokan mások. Tele volt az erdő kirándulókkal, de szerencsére főleg a bejárat környékére koncentrálódtak, úgyhogy pár perc kitartó gyaloglás után csak a természet vett körül bennünket - meg a pókok.

















Dániában élve megtanultam értékelni a napsütést, és úgy kihasználni, mintha ez lenne az utolsó alkalom idén. Ki tudja, talán az is volt. Ezek után már csak gyertyafényes hosszú esték várhatók a négy fal között, míg odakint kopog az eső.

Monday, October 3, 2011

U-CrAc

Véget ért múlt pénteken egy háromhetes periódus az egyetemen, amelyet az órarendben U-CrAc névvel jelöltek. Ez annyit tesz: User-Driven Creative Academy, és honlapja is van (sajnos többnyire dánul).
Az egész abból áll, hogy pár szak szövetkezik egymással, és a tanárok egy fedél alá terelik az Interaktive Digitale Medier (ez ugye az én szakom), az Oplevelsesdesign (a múltkor úgy próbáltam lefordítani, hogy "felhasználói élmény tervezés", de közben felvilágosítottak, hogy ez magyarul "user experince design"), ipari formatervező és ergoterápia szakos diákokat. Úgy osztottak be minket 16 csoportba, hogy majdnem mindenhová került 1-2 ember minden szakról (bár a mi csoportunkba ergoterapeuta nem jutott). Ezek után minden csoport kapott egy valós ügyfelet, akit a tanárok hajtottak fel nekünk, többnyire egészségügyi területről. A mi csoportunk ügyfele Castberggård volt (illetve annak képviselője), amely egy névfőiskola, továbbképző- és munkaügyi központ halláskárosultak számára Aarhustól nem messze. A feladat pedig: "Tesztrendszer kifejlesztése, amely méri a munkaképes halláskárosultak stresszszintjét". Három csoport is ugyanezt a feladatot kapta, és mivel egyrészt túl tágnak találtuk a feladatot, másrészt nem akartuk, hogy minden csoport ugyanazon dolgozzon, így közös megegyezéssel három részfeladatra osztottuk a projektet. Az első csoport magával a stressz mérésével foglalkozott, mi a mérések eredményére alapozva a stessz csökkentésére, míg a harmadik csoport a hosszútávú megoldásra. Első számú munkaeszközünk mindvégig a videókamera volt.
Először is meg kellett figyelnünk egy halláskárosultat munka közben. Ügyfelünk megszervezte, hogy meglátogathassunk egy nagyothalló tanárt, miközben tanít az osztályában. Egy középkorú, nagyon kedves történelemtanár nyugdíjas műkedvelő osztálynak tartott délelőtti órát. Megengedte, hogy beüljünk, felvegyük videóra az óráját, és utána még meg is interjúvolhattuk. Kissé csalódottan tértünk haza, mert egyáltalán nem volt stresszes a helyzet: a tanár és diákjai jól ismerték egymást, a diákok tudtak a tanár hendikepjéről és tiszteletben tartották. Tulajdonképpen fel sem tűnt elsőre, hogy valami nincs rendben.

De aztán beültünk a kis sarkunkba, és elkezdtük nézni a videófelvételeket egyszer, kétszer, többször, és kiderült, hogy a tanár kifejlesztett egy csomó technikát, hogy kompenzálja problémáját. Például ha valaki jelentkezett és kérdést tett fel, a tanár azonnal odasietett, hogy szemtől-szembe kapcsolatot létesítsen, mert ha nemcsak a hallókészülékére hagyatkozhat, hanem szájról is olvashat közben, akkor biztosabb a dolgában. Aztán ha valaki köhintett, akkor is felkapta a fejét, mert azt hitte, hogy valaki szólt. Stb, stb. Elképzeltük, milyen lenne, ha mindezekre a trükkökre nem volna lehetősége, mert pl. a padok olyan sűrűn lennének, hogy nem tudna a diákokhoz odamenni, vagy akkora lenne az alapzaj, hogy nem tudná kiszűrni a számára fontos kérdést.
Az analízis után el bodystorm következett. Ez pont olyan, mint a brainstorm, csak a testünket kell használni. Eljátszottuk a tanárunkat a megfigyelt helyzetben, és spontán eljátszottuk a megoldást is, bármit, ami eszünkbe jutott, még ha furcsának is tűnt elsőre (egy asztalt, vagy egy ajtót is el lehet játszani, ha az a megoldás, hogy az asztalt arrébb kell húzni, vagy az ajtót fotocellásra kell cserélni). Ezt is videóra vettük, és utólag elemezve még több ötlet jutott eszünkbe. Nagyon tetszett a módszer, mert sokmindenre használható, és láttuk, hogy több csoportnál ez hozta meg a megoldást a feladatra. Nálunk nem, mert végül úgy döntöttünk, hogy nem a stesszes helyzetek megelőzésére koncentrálunk, hanem a már kialakult stresszel való küzdelemre. Ebben az értelemben a megoldásunk nem szűkül a halláskárosultakra, hanem mindenki számára használható munkahelyi stersszoldó. Egy programról van szó, amely segít, hogy figyelmünket 5 percre másfelé irányítsuk, vagyis kikapcsoljunk egy kicsit. Mindenki megtalálja a kínálatból, hogy mi számára a legjobb, legyen az játék a számítógép mellett, vagy egy kis testmozgás. A szünet maga lehet előre tervezett (pl. a munkáltató által központilag elrendelve, mondjuk 10 órakor), vagy spontán, ha a dolgozó a nap folyamán bármikor úgy érzi, hogy túlfeszült a húr. Nem mondom, hogy ezzel feltaláltunk valamit, ami eddig nem létezett, de megtanultuk/gyakoroltuk a rendszerezett gondolkodást és azt, hogy mennyivel hatásosabb kisfilmet készíteni a működési elvről, mint leírni, elmagyarázni vagy lerajzolni. Az már mindegy, hogy a gombok papírból vannak-e vagy igaziak, esetleg a szereplők is papírból (vagy legóból) vannak, és stop motion animációs filmet készít az ember, a lényeg a folyamat szemléltetése. Tehát itt a fimünk (igaz, hogy dánul van, de talán még így is érthető valamennyire):

A teljesség kedvéért pedig itt az első csoport munkája a mérőműszerről, itt pedig a harmadik csoport kisfilmje a hosszútávú lehetőségekről. Szerintem érdemes megnézni mindhármat.
Nagyszerű, hogy eleve úgy lett tervezve az egész három hét, hogy minden elem dokumentálva legyen az interneten: a képek a Flick-re, a videók a YouTube-ra kerültek, a csoportmunka fizikálisan távolról is működött a közös Dropbox-ok miatt, és az egész koncepció, illetve a 16 csoport munkája egy WordPress oldalon lett összefogva. (A mi aloldalunk pedig itt).
Intenzív és fárasztó 3 hét volt, az utolsó napon, múlt pénteken prezentációval az ügyfélnek, aki el volt ragadtatva. (Kíváncsi vagyok, végül akar-e ebből valamit ténylegesen is felhasználni.) A tanárok komolyan vették az egészet és a végét is: kis kiállítást kellett rendeznünk a 3 hét kiállítható anyagából (mindenféle folyamatábrák, házilag készült filmes kellékek, stb.), pontos beosztást készítettek a prezentációinknak, és még svédasztalos ebédet is rendeltek.


Sőt, ebéd után, miután az ügyfelek távoztak, még koktélt is kaptunk (használati utasítással), amit az udvaron, az őszi napsütésben fogyasztottunk el. Ilyenkor szeretek egyetemista lenni.
De a viccet félretéve: most élveztem a csoportmunkát minden nehézség ellenére, mert így, hogy különböző szakokról voltunk, más-más szemszögből tekintenttünk a közös feladatra, és változatosan tudtunk hozzájárulni a megoldáshoz. Ettől kicsit életszagúbb volt, mint a legtöbb korábbi csoportmunka-élményem. Az ügyfél is szimpatikus volt, és már főleg csak rajta múlik, akar-e profitálni a prezentált ötletekből, vagyis akarja-e, hogy kidolgozzuk a kész terméket.

Wednesday, September 28, 2011

Indie9000 GameJam

Jó hely a Platform4 és környéke. Aalborg belvárosának közvetlen közelében, egy sarokra a Nordkrafttól (amelyről hamarosan szintén írni fogok) kiszuperált, használaton kívüli gabonatárolók és gyárépületek állnak kissé romlásnak indulva. Addig is, míg kiderül, mi lesz a sorsuk, Aalborg önkormányzata és az ingatlantulajdonos támogatásával több érdekes projekt kapott itt átmeneti otthont. A Platform4 pl. egy olyan nonprofit műhely, ahol mindenféle érdekes workshopokat, rendezvényeket tartanak interaktív média és digitális művészet témában. Egylégterű emeletén pedig lehet egy íróasztalt bérelni, ha az embernek érdekes feladata van és kell a hely a megvalósításhoz (az egyes irodák területét - a Dogville c. filmtől inspirálva - a padlón ragasztószalagok jelölik ki). Többen itt dolgoznak a phd projektükön, és pár frissen végzett egyetemista is itt kezdett céget. A múlt hétvégén szépen sütött a nap, úgyhogy kiderült, hogy fotogén is ez a környék.













De a fényképezésben nem tudtam nagyon elmélyülni, mert mással voltam elfoglalva.

Az egyetem többek között arra is jó, hogy érdekes dolgokról értesüljön az ember. Például arról, hogy létezik a fiatal játéktervezők egyesülete, amelynek vezetője egy aalborgi egyetemista a medialogia szakról. Időközönként szerveznek egy GameJam-et, ahol a lelkes fiatalok összejönnek és csapatokba verődve játékot terveznek a helyszínen megadott témára 48 óra alatt. Sosem voltam nagy játékos (leragadtam ezen és ezen a szinten), a tervezése sem érdekelt eddig különösebben. De jövő szeptemberben fél évre szakmai gyakorlatra kell mennem, és az egyik lehetőség céges gyakorlat helyett a DADIU-n tanulni fél évig. Nagy az érdeklődés meg a túljelentkezés, biztosan nagyszerű lehet, de gondoltam, hogy előbb érdemes kideríteni, hogy egyáltalán érdekel-e ez a terület. A programozás biztosan nem, de a project management vagy esetleg a level design igen. Úgyhogy befizettem a 250 koronás részvételi díjat (ami tulajdonképpen a hétvégi teljes ellátást, ételt-italt fedezte), és alig vártam már a péntek délutáni kezdést.

Amikor megérkeztem, kissé megszeppentem: csupa 20 év körüli fiú, akik máris olyasmikről beszélgettek egymás közt, amiről nekem fogalmam sincs. De miután mindannyian megérkeztünk (összesen 24-en), és hivatalosan is megnyitották a rendezvényt, kezdett javulni a helyzet. Mindenki mondott magáról pár szót, és kiderült, hogy kb. fele-fele arányban jöttek grafikusok és programozók. A grafikusok mások voltak mint én, mindegyikük dolgozott már játékokon vagy animáción (többen a viborgi animációs iskolából jöttek), ebből kifolyólag konyítottak kicsit a programozáshoz is, és a döntö többség visszatérő GameJam látogató volt. Többeknél volt iPad kéznél, azon mutogatták egymásnak, mi mindent csináltak, mióta utoljára látták egymást, és máris úgy éreztem magam, mint egy játékteremben. Magam is kipróbáltam az egyiket, majd odasompolyogtam a programozójához, és mondtam neki: "Tetszik a játékod. Beveszel a csapatodba?" Mondta, hogy már van egy grafikusuk, de elfér még egy. Kihirdették a témát is, ami ezúttal az "adaptáció" volt, vagyis a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodás. A csapatom három programozóból, egy grafikusból lett programozóból, egy grafikusból és belőlem állt. Ha rajtam múlt volna, valami egyszerű egysejtűek növekedéséről szólt volna a játék, de a fiúk azonnal elkezdtek ötletelni egymás szavába vágva, és a következő sztori rajzolódott ki:

Szaladgál egy bölény az afrikai szavannákon, aki maga a játékos, de rajta kívül akad még zsiráf, antilop és pávián. Jönnek a vadászok, és mindig valami más állatra vadásznak szezontól függően. Ha a bölényünk túl akarja élni, mindig olyan állat bőrébe kell bújnia, amit éppen nem vadásznak. Ennek érdekében mindig agyonüt egy épp nem vadászott állatot, és felhúzza a fejére egy darabját (mint utóbb kiderült, a pávián csak azért került be, hogy a piros hátsóját húzhassa a fejére a bölény - mondom, fiatal fiúk voltak a csapattársaim). Igen ám, de mind a vadászok puskájától, mind bölényünk agresszivitásától egyre fogynak az állatok. A cél nem az, hogy kihaljanak, hiszen ha a végén nem marad más állat, levadásszák a bölényt. Tehát a bölény amikor csak teheti, szexuális kapcsolatot létesít egy állattal (épp abból a fajból, amelyiknek bőrét magára húzta), és így az adott faj szaporodik.
Először nem lelkesedtem túlságosan, de ahogy elkezdtük a munkát, egyre inkább élveztem. A grafikus kolléga hatalmas Vacom tábláján biztos kézzel termelte a karaktereket mindenféle pózban Photoshopban. Nagyot néztek, mikor kiderült, hogy nekem nincs is rajztáblám, de aztán nyugtázták, hogy egérrel Illustratorban majdnem ugyanolyan sebességgel húzom a vektorokat. Így aztán rám lett bízva minden a figurákon kívül: a nyitó- és zárókép, a szezont jelző iránytű és kis plakátok, a szexjelenet közben felugró logó, meg még egysmás apróság.

De ami még ennél is fontosabb, hallgattam, hogy miről beszélnek a többiek, és ettől nagyon sokat megértettem magából a folyamatból. Kemény munka volt, nem sokat aludtunk, és nem is mozdultunk ki nagyon sehová. Sőt, szombat hajnali 2-kor került sor az egyik résztvevő kiselőadására, melynek keretében megmutatott néhány trükköt a Unity nevű 3D-s programban (sok programozással, úgyhogy bármennyire igyekeztem, néha elvesztettem a fonalat). Én, az előnyös helyzetet élvező helyi lakos hazabicikliztem, amikor hajnaltájt kidőltem, de a többiek, akik messzebbről jöttek, matracokon szenderegtek szanaszét a földön. A munka folyamatosan remek hangulatban folyt, mindenki teljes erőbedobással dolgozott, röpködtek az ötletek és áradt a jókedv. Azt hiszem, ez volt az eddigi legjobb csoportmunka-élményem. Az meg küldön lenyűgözött, hogy két külföldi volt az összes résztvevő között, aki nem beszélt dánul, és kizárólag az ő kedvükért minden angolul volt kommunikálva a prezentációktól a pizzarendelésig. Az meg már csak hab a tortán, hogy a csoporttársaim szerették volna helyesen kiejteni a nevemet (nem fogunk urszulának szólítani, ha nem így kell - mondták), és meg is tanulták gyorsan.
A játékunk persze nem lett kész teljesen, alig 48 óra alatt ez nyilván lehetetlen. Ki lehet próbálni itt - vigyázat, gyors, és agresszív. Hogy mitől jó, illetve milyen irányban lehetne tovább dolgozni rajta - és a többi 4 játékon -, arról két, a végső prezentációra meghívott szakértő beszélt hosszan. Büszke vagyok rá, hogy a három díj közül - legharmonikusabb játék, kedvenc játék, és a megadott témára legjobban rímelő játék közül a legutóbbi kategóriát mi nyertük a résztvevők szavazatai alapján. A díjunk aranyérem volt, és miután kiosztották a nyertes csapatoknak, azok is kaptak ezüstérmet mind, akik nem nyertek aranyat, ezzel is jelezve, hogy csupa nyertese volt ennek a hétvégének.

Azt hiszem, nem köt le annyira a játéktervezés, hogy beépítsem a jövőbeli terveim közé, mégis nagyon örülök, hogy ott voltam az Indie9000 GameJam-en.

És hogy miért csak most írok erről az egészről? Természetesen azért, mert nagyon elfoglalt vagyok. Ez a GameJam megnyitotta az utat több irányba, az egyik a fiatalok tudományos egyesülete, amelynek ingyen tagja lehetek, amíg egyetemista vagyok, és részt vehetek érdekes előadásokon. Tegnap este például egy Pixar-mágus beszélt a munkásságáról.
Azt hiszem, jó társaságba keveredtem.

Sunday, September 18, 2011

Új élet

Tehát ott hagytam abba, hogy hazajöttünk a nyaralásból, és egy napom volt az aklimatizálódásra, aztán már meg is kezdődött az egyetem. A "Humanistisk" karon belül az "interaktive digitale medier" szakra járok mostmár két hete, ami egy kétéves kandidat (master) képzés. Ilyenkor általában meg szokták kérdezni, mit is tanulok valójában, és nem is olyan könnyű röviden megfogalmazni, de megpróbálom. Olyan rendszerek és alkalmazások tervezését, amely a felhasználó aktív közreműködésére épít (tehát interaktív), és digitális felületen (számítógép, mobiltelefon, iPad, információs táblák) történik. A programozást nem én végzem, hanem a rendszer működését és felületét tervezem meg.
Kicsit zűrösen indult számomra a tanítás, mivel a 23 fős osztályban én vagyok az egyetlen, aki most kezdte az aalborgi egyetemet, a többiek mind itt szerezték a bachelor-jukat. Ezért mindenki ismerte már a rendszert, és pontosan tudta például, hogyan kell a diákigazolvány-mágneskártyát használni fénymásoláskor, vezeték nélküli internetre kapcsolódni, a Moodle-t és iskolai mailboxot használni (az egyetem belső hálózata, innen lehet minden praktikus információt megszerezni az órarendtől kezdve a vizsgákra való jelentkezéseken keresztül az osztályon belüli fájlcseréig). Én meg csak pislogtam, hiszen még felhasználónevem se volt. Aztán a szünetben átugrottam az informatikus irodájába, ahol kiderült, hogy mindenem van, csak engem elfelejtettek értesíteni róla, illetve meghívót küldeni az új diákok eligazítására. Sebaj, azóta már rájöttem magamtól a fontosabb dolgokra, illetve folyamatosan a társaimat zaklatom a hülye kérdéseimmel.
Azán az is rosszul érintett, hogy úgy tűnt, én vagyok az egyetlen külföldi az osztályban. Azt reméltem, az egyetem tele van külföldiekkel, de persze nyilván főleg az angol nyelvű osztályok. Úgyhogy egyrészt kissé nehezemre esett követni a kórházi takarítás nyelvezetéhez képest magasabb röptű előadásokat és párbeszédeket, másrészt eléggé zavarban voltam és nem nagyon mertem megszólalni az elején. Ez később oldódott, mert kiderült, hogy az akcentusom ellenére mindenki ért, meg rájöttem, hogy van még egy litván lány az osztályban, akit azért volt nehéz észrevenni, mert ő se nagyon szólal meg, és a neve nem annyira kirívóan tájidegen, mint az enyém. Aztán mikor még jobban feloldódtam, és már nem saját magammal voltam elfoglalva észrevettem, hogy két kontakt tanárunk közül az egyiknek nem a dán az anyanyelve, hanem a német. Viszont szerencsére nem én vagyok a legöregebb az osztályban (bár valószínűleg az átlagéletkor fölött vagyok), úgyhogy mostanra egész jól érzem magam.
A tanítás elég nagy léptekben folyik, teljes jelenlétet és koncentrációt igényel. A hiányzást például be kell jelenteni a kontakt tanárok egyikének telefonon (amellett, hogy természetesen az épp akutális csoportomat is értesítem), különben ők hívnak fel, hogy mi van velem. Mindezt úgy, hogy nincs reggelente névsorolvasás, hanem valami érthetetlen módon egyszerűen tudnak mindenkiről az első perctől fogva.
Mivel Dániában vagyunk, ezért kezdetben legalábbis csoportmunkában oldunk meg projekteket. Ez úgy néz ki, hogy reggelente témábavágó előadást kapunk, aztán jön a projektmunka csoportokra osztva. Az első rövid, egyhetes projekten már túl is vagyunk, egy PowerPoint prezentáció volt a vége. Ez utóbbitól mindenzidáig ódzkodtam, de most hirtelen tanultam pár új prezentációs technikát, ami új fénybe helyezte az egészet. Aztán elkezdtük a második projektünket 4-5 fős csoportokra osztva úgy, hogy minden csoportban van 1-2 ember a mi szakunkról, egy "oplevelsesdesigner" (ami kb. felhasználói élmény tervezése - tényleg, van ennek a magyarban megfelelője?), egy ipari formatervező és egy ergoterapeuta. A feladatokat valós megrendelőktől kapjuk (most mind egészségügyi témájú), a mienk így hangzik: "Tesztrendszer kifejlesztése, amely méri a munkaképes halláskárosoltak stresszszintjét." Három hetünk van a megoldásra, de a részeredményt már egy hét múlva (vagyis holnap) kell prezentálnunk az ügyfélnek, aki a nagyotthallók szervezetének képviselője, és azok speciális képzésével illetve elhelyezésével foglalkozik. Örülök a feladatnak, és úgy érzem, nagyobb kedvem van az ilyesmihez, mint pl. játéktervezéshez, ami a legtöbb osztálytársamat izgatja. Remélem, hosszú távon bebizonyosodik, hogy jól döntöttem, mikor erre a szakra jelentkeztem.

Közben nagy hirtelen munkát is kaptam. Kéretlenül küldtem el az aalborgi kórház pszichiátriájára a jelentkezésemet a nyáron, mellékelve a takarításban szerzett remek referenciáimat, illetve legutóbbi főnököm ajánlólevelét az aarhusi kórházból. Nyilván ezek nyomtak a latban, amikor szinte rögtön behívtak interjúra, ahol elmondták, hogy nem tudnak felvenni, mivel nekik egy teljes munkaidőben dolgozó ember kell nappalra, én meg részmunkaidőben tudnék csak dolgozni délutánonként/esténként az egyetem mellett, de el szeretnék tenni a jelentkezésemet szükség esetére. A szükség gyorsan bekövetkezett, betegség miatt hiányzó háromórás délutáni műszakját kaptam meg, és már az elején mondták, hogy ha 4 hét elteltével mindketten akarjuk, felvesznek állandó munkatársnak. Remek!
Tehát a hétköznapjaim így néznek ki: 9.16-16.15 között az egyetemen ülök, utána átbiciklizek a kórházba, 3 óra alatt kitakarítom a pszichiátria irodáit és iskoláját, és este 8-ra érek haza. Az egyetemen rettenetesen elfáradok fejben, és ezután kimondottan kellemes, hogy a késő délután a kórházban már nincs senki, és egyáltalán nem kell gondolkodnom, amíg elvégzem a munkát. Napi kb. 16 km-t biciklizek, mert az egyetem pont a város túlsó sarkában van, úgyhogy a sport hiányára nem lehet panaszom.

És mindezek tetejébe jött még egy jelentős változás az életemben: múlt hétvégén odaköltöztem Istvánhoz. Nem szeretek pakolni, dobozolni, szortírozni, de most mégis nagyon boldogan tettem. Szerencsére segítettek a barátok a nehezében, és izgalmas is volt, mert ezúttal nem egyedül döntöttem olyan dolgokban, hogy például melyik szekrénybe kerüljenek a poharak, és milyen színű legyen az új kanapé. A még mindig fennálló (bár azért egyre csökkenő) rendetlenség ellenére nagyon jól érzem magam. Mikor hazajövök, nem üres a lakás, valaki vacsorával vár, és megkérdezi, milyen napom volt. Nem cserélnék most senkivel.

Friday, September 9, 2011

Még mindig kapkodva

blogolok, és igyekszem magam utolérni, de ez nem könnyű, mert túl sok minden történik. Tehát ott hagytam abba, hogy elmentünk Istvánnal kettesben is nyaralni. Praktikus szempontok alapján választottuk az úticélt: (1.) Legyen meleg, vagy inkább nagyon meleg, mert ebből itt, Aalborgban nem nagyon jutott ki nekünk mostanában. (2.) Közvetlen járat legyen Aalborgból, mert a lehető legkevesebb időt akartunk utazással, átszállással tölteni. (3.) Meghatározott napon akartunk érkezni és indulni, mert szűkre szabot volt az időnk. Így esett a választás Rodoszra (na, nem sok választásunk volt a fentiek után), és igaz, hogy tavaly már jártam ezen a gyönyörű szigeten, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy idén unalmas lett volna. A Sunwing hotelben laktunk Kallitheán, de ténylegesen a falutól kissé messze, tulajdonképpen egy turistakomplexumban.

Érdekes, hogy valószínűleg minden igyekezet arra irányult, hogy a turisták igényeit kielégítsék, de pont ez nem sikerült. Mert igaz, hogy a tengerpart csak néhány lépésre volt, a hotelnek volt több úszómedencéje, étterme, bárja, szupermarketje, konditerme, és még ki tudja, mi minden, de mi nem találtuk benne a görögöt.
A medencében csobbantunk első este rögtön megérkezésünk után, de utána szigorúan csak a tengert látogattuk (nem utolsó sorban azért, mert az éjjel-nappal nyitva van, míg a medencék - ahogy azt a személyzettől megtudtuk - este 7 után nem használhatók).

Az étteremben véletlenül sem volt görög fogás a menün, ellenben pizza, spagetti, mexikói és skandináv ételek igen. (A vendégek nagy része is skandináv volt.) Úgyhogy minden vacsorért nagy sétát tettünk a valódi városba, ahol valódi tavernák voltak és egy valódi gyros-os is, melynek jóságát mutatja, hogy bármikor mentünk, csak görög vendégek voltak rajtunk kívül.


Kirándultunk a Pillangók völgyébe, érdekes, hogy ennyi pillangó alszik egy rakáson, de mivel a táj általában bárhol szép, ez a hely szerintem nyugodtan kihagyható a programból.



Ellátogattunk hajóval Lindos-ra, a fellegvárat idén is megmásztam, és mivel rettenetes volt a hőség, muszáj volt csobbanni is alatta.


Ezen kívül eltöltöttünk egy napot a fővárosban való bóklászással, ami persze nagyon szép a sok antik meg középkori maradvány okán, de nekem idén főleg két okból maradt emlékezetes: alig vonszoltam magam, mert előző nap elkapott egy heves megfázás, valószínűleg a légkondícionálók miatt. A szállodai szobánkban kikapcsoltuk ugyan, de szinte bárhová léptünk be négy fal közé, mindenhol megcsapott a mesterséges hideg. Szóval elég gyakran meg kellett állni pihenni.De ami érdekesebb, az a baklava-vadászat volt. Istvánnal mindketten imádjuk, de lakhelyünk közvetlen közelében nem volt pékség, ahol vehettünk volna frisset kilóra, a szupermarketben pedig a díszdobozba csomagolt, hosszú lejáratú, apró változatokat nem akartuk megvenni. Utánaérdeklődtünk, és még térképen is bejelölték nekünk, hol találjuk Rodosz város pékségét, amely a Stani névre hallgat. Megtaláltuk az utcát, a boltot is, de az bizony zárva volt, szemmel láthatóan már régóta. Bosszankodtunk, de mit lehet tenni, jártuk tovább a várost, és élveztük az egyéb érdekességeket. Végül egy délutáni gyros után megkérdeztük a pincért, tud-e nekünk egy pékséget ajánlani, erre ő megintcsak a Stanihoz irányított minket, mint utóbb kiderült. Csodálkoztunk a bezárt üzlet előtt: nem tudják a helyiek, hogy megszűnt ez a pékség? Végül a szomszéd táskabolt eladóját is megkérdeztük, nem tudja-e, hol vehetnénk baklavát, mire ő a túloldalra mutatott, ahol tényleg egy nyitva tartó Stani pékség állt. Itt aztán megtölttettük az otthonról hozott nagy műanyag dobozokat, és elragadtatva áradoztunk az eladó néninek, hogy mennyire boldogok vagyunk. Ő egy cseppet sem lepődött meg lelkesedésünkön, hanem mondta, hogy persze, hiszen ők a legjobbak. Persze, hogy a legjobbak, hiszen az egyetlenek a környéken. Na, de azért a baklava is jó volt (nem is tartott sokáig).

Imádom Görögországot a finom muszakája, frissen grillezett halai, a meleg tenger és a napsütés miatt. Le is fagyasztottam az élményt kis kockákba, és majd a hosszú téli estéken kiolvasztok egyet-egyet és feloldom meleg teában. Most azonban nincs idő ilyesmire, mert hazatértünk után rögtön meg is kezdődött az egyetem, és még egysmás.