Futok a nyár után

Szeptember elején arra számítottam, hogy a mérsékelt dán nyár után jut még nekem Magyarországon ha nem is tomboló, de vénasszonyok nyara. Ehelyett leszálltam a repülőről Budapesten, és mögöttem az idős dán hölgy helyettem is felkiáltott: dehát itt hidegebb van, mint Koppenhágában!
Azt nem voltam hajlandó elfogadni, hogy idén kimarad a nyár. Nyár alatt ezesetben nem azt értem, hogy a hosszúujjút a táskában viszem, mert napközben már nincs rá szükség, hanem azt, hogy bikiniben is annyira melegem van, hogy csak az segít, ha vízbe ugrok. Emellett most jöttem csak rá, hogy évek óta nem voltam nyaralni. Eleinte Dánia volt nekem a nyaralás, aztán pedig ha Dániából hazalátogattam a szüleimhez. De most, hogy meleg se volt már, meg az őszibarack se várt meg, villámgyorsan úgy döntöttem, hogy last minute, Anyu ebben lelkes partner volt, úgyhogy az utazási iroda Fortunájának köszönhetően egy hét Rodosz jutott nekünk.
Ahol az időjárás ideális volt, utószezon, tehát nagyon meleg, de nem elviselhetetlen. És a turistaattrakcióknál még most is nagyon nehéz volt úgy fotózni, hogy ne legyen benne a képben más idegen turista, de a tömeg azért nem volt már elviselhetetlen.
Akadt otthon egy '98-ban kiadott útikönyv a görög szigetvilágról, amiből sebtiben felkészültem, hogy egy mosolygós "efharisztó"-val levegyek a lábáról minden helyit. Itt még azt írják, hogy Rodosz szigete a skandinávok kedvelt üdülőhelye, tehát ne lepődjünk meg, ha svéd nyelvű, svéd konyhára hajazó menüvel találkozunk. Nagyot fordult azóta a világ, mert svédet ugyan sehol nem láttam, ellenben magyar szó lépten-nyomon megütötte a fülemet és a német melllett előszeretettel írták ki csehül a választékot (a Lolka-Bolka bárról nem is beszélve).
Igyekeztem végig a nyaralás tényére koncentrálni, arra, hogy Görögország egy nagyon szép szigetén vagyok anyukámmal kettesben. Komótos reggelik, 50-es napkrém felvitele a teljes testfelületre, kényelmes séta a partra, ahol forró homok, úszásnak imitált hancúr a langyos vízben. Bölcs szieszta délben, délután megint napkrém, séta, tenger. Este irány a belváros, vacsora. Séta haza, pizsamaosztás és helyzetfelmérés azt illetően, hogy másnap hová kell majd megkülönböztetett figyelemmel juttatni a napkrémből (a lábujjak közti részről se szabad megfeledkezni).


Egy napot azért rászántunk a fővárosra, amit szintén Rodosznak hívnak, ahol bejártuk az óváros johannita falakkal körülvett összes utcáját.

Anyukám nem az a múzeumlátogatós típus, de én arra gondoltam, hogy viszonylag kis esély van rá, hogy még egyszer ide visszatérek, tehát látnom kell azt is, amiről fiatalkoromban a művészettörténet órákon tanultam, és nem hurcolták el a British múzeumba. Ha mást nem is, de a régészeti múzeumot megnéztem belülről. Ami nemcsak kellemes hűvöse miatt ajánlható bátran, hanem azért is, mert amellett, hogy mi van kiállítva, az is figyelemre méltó, hogy hogyan. A hagyományos termek mellett van egy nagyon kellemes zegzugos belső kertje, ahol növények, díszkutak és tavacskák közt vannak elhintve az oszlop-, szobor- és mozaiktöredékek. Az egész pont annyi, hogy egy óra elég rá, nem terjengősebb vagy fárasztóbb. És hát ennyi szép görög férfi-kockahasat egy rakáson...

Élveztem azt is, amikor az instant fakultatív egynapos buszos szigettúrát jártuk/ültük végig. A lindoszi hegytető a romokkal és az onnan nyíló kilátással még a hőgutával együtt is csodás, szép kilátás egyébként is nyílik mindenhonnan úton-útfélen, az eldugott kis falvak a kanyargó utcácskáikkal pedig olyanok, hogy legszívesebben mindegyikben eltöltenék külön-külön egy hetet.

(További képek itt.)
Egyetlen hiányérzetem az volt, hogy Kinga hugom nem tartott velünk úgy, mint a régi szép időkben - sajnos idén nyáron nem sikerült egyeztetni a szabadságainkat.
A másik kevésbé szerencsés dolog talán az, hogy Monoron a szüleimnél csak pár napot töltöttem, ahol pedig a kert friss zöldségeivel szinte csak rám várt. Viszont sikerült találkozni otthon nemcsak azzal a maroknyi emberrel, aki még mindig számontart, de váratlanul néhány kedves volt osztálytárssal is.
Ezt a blogbejegyzést meg már tegnap elkezdtem írni a vonaton Koppenhága és Aalborg közt, de aztán egy műszaki hiba félbeszakított. Cammogó tempó után átszállítottak bennünket egy másik vonatra, mire Aalborgba értem már a buszok se nagyon jártak, úgyhogy összességében kb. 2 órával később értem haza, mint számítottam. Valamelyest tompította a bosszúság élét a szimpatikus kalauz, aki jó humorral tálalta a rossz híreket, és folyamatosan tájékoztatott bennünket a történésekről, valamint az ismeretlen dán utastársak, akik látván 20 kilós bőröndömet mindig a segítségemre siettek kéretlenül is, ha le-föl kellett szállnom.
Tegnap éjfél körül pokolba kívántam ezt az egészet utazástól, Dániástól együtt. De ma már az éjszakai eső után a Nap is kisütött, meg aztán kedves emberek hívtak jó hírekkel, mintegy jelezve, hogy számontartanak. Meg egyébként is pörögni kezd mindjárt az élet: jövő héten vizsga, és beindul az Aalborgi Magyarok Társaságának film- és könyvklubja, szóval tudom, hogy jó helyen vagyok itt (is).
Akárhogy ügyeskedek, az Aalborg-Monor távolság mindig 1 napra rúg. Azt kívánom, bárcsak közelebb lehetne tolni egymáshoz a két várost.