Sunday, July 25, 2010

The Tall Ships Races - az indonéz csapat

Már a rendezvény elején, a csapatok felvonulásakor látható volt, hogy az indonéz Dewaruci nevű vitorlás legénysége fektette a legtöbb energiát a szórakoztatásba és a látványelemekbe. Színes jelmezeikben harsány zenéjükkel bizarr jelenség voltak Aalborg belvárosának utcáin.



Szemkontakt esetén mindig mosolyogtak.



Több váltás különböző egyenruhát és jelmezt hoztak magukkal.

Hajójuk fedélzetén és lent, a mólón is fergeteges zenével meg tánccal szórakoztatták a közönséget és szemmel láthatóan saját magukat is.


A zene hamis, a tánc idétlen volt, de ezekből a fiúkból sütött az elegancia. Még most sem tudom, hogy vajon Indonéziában minden fiú ilyen csinos, vagy kiűrítettek egy modellügynökséget, hogy megtöltsék a hajót.



Az is nagyon stílusos volt, amikor elhagyta hajójuk a kikötőt: szólt a zene, a fiúk villámgyorsan felmásztak az árbocokra, és koreografált mozdulatokkal onnan integettek. Magasan ők nyújtották a legélvezetesebb látványt.



De nem(csak) azért vagyok ennyire lenyűgözve, mert lány vagyok. Zsoltra is komoly hatást tett az indonéz jelenség.

The Tall Ships Races


Amikor Zsolt hónapokkal ezelőtt felhívta a figyelmemet a júliusban megrendezésre kerülő vitorlás ünnepség honlapjára, azzal a lendülettel beírtam az eseményt a naptáramba. Sejtettem, hogy nem szabad kihagyni.
A világ számos pontjáról érkeztek hatalmas, sokárbocos vitorlások, hogy néhány napig Aalborg kikötőjében alkalmat adjanak a vigasságra. Ilyeneket korábban csak képeken láttam.
Sajnos egész héten dolgoztam, szombaton is, de munka után irány a kikötő... egészen késő estig. Fárasztó volt, de nem bántam.

Az egész a vitorlások legénységének ünnepélyes felvonulásával kezdődött. Hirtelen megértettem, mitől olyan sármos az egyenruha - attól, hogyha sok jóképű fiú egyszerre masírozik benne.

Persze voltak lányok is.

A kedvencem azonnal az Indonéziából érkezett flotta lett, de ők megérdemelnek egy külön bejegyzést.

Az egész rendezvény fesztiválhangulatú volt: hömpölygött a tömeg a belvárosban, főleg a kikötő környékén. Öt helyszínen volt koncert, én csak egyet néztem végig rögtön a legelején, de az nagyon jó volt. A The Blue Van nevű dán zenekar tagjai az Aalborgtól kissé északra fekvő Brønderslev-ből származnak, de mióta az Apple egy iPad reklámhoz az ő számukat használta fel, azóta világhírűek a fiúk.

Lehetett sört inni (ittunk is Zsolttal, amikor elfáradtunk a fényképezésben), meg enni mindenféle finomságot.


A hajókat nemcsak a partról csodálhattuk, hanem felmehettünk a fedélzetre is körülnézni, ahol a bájos legénység mosolyogva fogadta az érdeklődőket.

Fotóztam mindenféle érdekes részletet a hajókon is (ezek a dizájnblogomon láthatóak). Az alábbit az ománi vitorláson lőttem.

Mentünk egy kört egy kisebb halászhajóval, ami azért volt izaglmas, mert még sosem hajókáztam a Limfjordon.

A záróesemény péntek este a hídról fellőtt zenére komponált, nagyon szép tüzijáték volt.

Másnap kora délután a hajóknak vitorlát kellett volna bontaniuk. A szél sajnos ellenkező irányból fújt, mint kellett volna, úgyhogy erre nem került sor, pedig biztosan szép lett volna.
Az omániak így is elegánsan búcsúztak, duda- és dobszóra, zászlót lengetve.

Ez a hajó mégis vitorlát bontott pár percre, biztosan a fotós turisták kedvéért.

További fotóim itt,
Zsolt bejegyzése az eseményről pedig itt.

Sunday, July 18, 2010

Kerékpármúzeum

A Dánia-atlaszomban lila színnel vannak kiemelve a múzeumok és egyéb látványosságok, úgyhogy könnyen szembetűnnek, amikor a biciklis kirándulásaimat tervezem. Így találtam rá a biciklimúzeumra Aalestrup-ban, aminek szerencsére honlapja is van.

Pénteken dél körül én voltam az egyetlen vendég, és a bejáratnál jegyet áruló bácsi talán unalomból, talán aziránti lelkesedéséből, hogy egy magyar vendége akadt, egész komoly tárlatvezetést tartott csak nekem. Én meg okos képet vágtam, mosolyogtam és kérdeztem, amitől csak még lelkesebb lett.

Ez itt a világ első pedálos biciklije, és egyben a világ első versenybiciklije, a Roun és Párizs közti szakaszon debütált 1867-ben.

Dániában 1904-ig bírságra számíthatott az nő, akinek biciklizés közben láthatóvá vált a bokája. Ezt elkerülendő készültek a háromkerekű biciklik. Érdemes megfigyelni a míves öntöttvas láncvédőt, amely - remélem - megóvta a hosszú szoknyát az olajfoltoktól.

Idegenvezetőm leginkább a technikai részletekre helyezte a hangsúlyt, amivel engem könnyen le lehet nyűgözni, mert a biciklihez mint géphez nem sokat értek. Tulajdonképpen még azt se értem, hogy az én biciklimen konkrétan hogyan működik a belső váltó, Magyarországon ilyet még sose láttam, arrafelé a külső váltó az elterjedt. A maximum, ami kitelik tőlem, hogy ha leugrik a lánc, akkor vissza tudom rakni. De hogy van olyan kerékpár, ami lánc nélkül működik... hát ilyen állat nincs is. De mégis van, a fenti képen.

Dupla láncos megoldás, a pedálokat meg nem körbe kell tekerni, hanem fel-le, felváltva.

Ezt meg itt kézzel kell tekerni, nem lábbal.

Ez a darab pedig a Danfoss (dán cég, főleg hűtés- és fűtéstechnikával foglalkozik) kísérleti fejlesztése, ahol az ember által fejlesztett energiát egy hidraulikus rendszer közvetíti a pedáltól a kerékig. Soha nem került forgalomba.

A tecnikai érdekességeken túl engem leginkább a szép részletek vonzottak. Egy finoman megmunkált lámpa vagy nyereg...


... vagy egy mihaszna, de kedves áramvonalas díszítés.

Meg az alkatrészek, amelyek grafikai elemként működnek a falon.

Ez a kupaklánc meg annyira okos, és annyira egyszerű, mért nincs manapság ilyen?

Az egyik legelegánsabb és legdrágább darab Christiania-ból. A kormány formájából adódóan állítólag a legkisebb mozdulatra is reagál, tehát nem kell nagy erőt kifejteni kormányzásnál. A nyereg meg egyenesen lebeg.

Ellenpontja lehetne talán ez a robosztus darab, amit hamar kivonak a forgalomból, mert valami miatt nem volt népszerű. Pedig nekem (ez is) tetszik.

De ez az egyik kedvencem. És még fotózni is könnyű, mert a falra van akasztva, míg a kiállított darabok többsége elég zsúfoltan áll egymás mellett. Kicsi a ház, egyre több a bicikli, adományok, leletek folyamatosan érkezek.

A bicikliken kívül fel van még halmozva jópár motoros bicikli és motorbicikli is a múzeumban.

Ha már kerekek, akkor babakocsi és tolószék is akad.

Meg varrógép...

...és rádió, lemezjátszó, tévé, írógép. Sok-sok régi szép, haszontalan darab.
Az szerintem nem baj, hogy a múzeum az isten háta mögött van, mert szép környék, és megér egy kirándulást. A gyűjtemény is elég komoly, és szépen rendben van tartva. De jó lenne, ha legalább kétszer ekkora hely állna rendelkezésre a kiállításra.

Hobro és Løgstør

között tettem egy túrát pénteken. Hobro-ig vonattal mentem, aztán biciklire pattantam, és a következő útvonalat tekertem végig: Hørby-Hannerup-Hvilsom-Aalestrup (itt megtekintettem a biciklimúzeumot, amiről írok mindjárt egy külön bejegyzést). Ezután Gedsted-Strandby-Trend-Løgstør, összesen 66 km.

Eleinte eléggé dimbes-dombos volt az út, és több helyen még mindig alkalmi tavacskák álltak a földeken.

Ez itt Hvilsom (magyarul Álmos? Mindenesetre találó név, mert egy lelket se láttam az utcákon), az idilli, kínosan pedáns tavacska partján kőtábla hirdeti, hogy 1995-ben elnyerték "az év települése"-címet.

A falu határában egy cuki párocska, a hangja és az arckifejezése alapján esküszöm, hogy a kisebbik kacarászott.

Égig érnek a mályvák, de legalábbis a tetőig.

Gedsted után lassan észak felé fordultam, ami egyrészt azt jelentette, hogy oldalszél helyett hátszelet kaptam - milyen okosan választottam meg az irányt! Ellenkező esetben nagyon rossz lett volna az egyre erősödő széllel küzdeni. Másrészt érezni kezdtem a tenger szagát, aztán hamarosan meg is pillantottam. De az bosszantott, hogy nagyon kevés helyen lehet közel menni a vízhez. A legtöbb helyen az út és a tenger között villanypásztorral védett legelők vannak. Pedig előzetesen a térképen kinézve az útvonalat elhatároztam, hogy a szendvicsemet tengerbe lógatott lábbal fogom megenni ebédre. De délután 3-kor már egyre nyűgösebben és éhesebben végül egy olyan helyen kötöttem ki, ahol tenger ugyan volt, de elég ronda parttal, egy szántóföld végén. Viszont annyira mégsem volt ronda, hogy érdemes legyen lefotózni. Kissé csalódott vagyok, hogy bár Dániában van tengerpart elég, de sok helyen csak a tehenek élvezhetik igazán a látványát.

Ahogy egyre jobban feltámadt a szél, úgy gyülekeztek a felhők. Először csak szeliden, aztán egyre fenyegetőbben. Nagyon élveztem a percről percre változó képet.



Løgstør előtt viszont már nagyon gyorsan tekertem, mert tudtam, hogy ha elered az eső, akkor annak fele se lesz tréfa. Az utolsó szakaszon már nem is fotóztam. Épp elkezdtett szemerkélni, mikor beértem a faluba, és a busz is beállt a végállomásra. A morcos buszsofőr néni először nem akart hazavinni, mondta hogy biciklit nem szállít. Mondtam, hogy ne vicceljen, Aalborg-ban megérdeklődtem, és igenis lehet. Nem nagyon akarta elhinni, de azt azért beismerte, hogy bajos lenne Aalborg-ig tekerni, úgyhogy végül mégis felengedett középre, ahol a babakocsikat szokás szállítani. Még szerencse, hogy épp nem volt babakocsis utas.
Volna még pár ötletem, hogy merrefelé lehetne jó kis kerékpártúrákat tenni, de egyedül mégsem olyan érdekes. Olyan jó lenne például félúton piknikezni, vagy egyszerűen csak együtt lelkendezni másokkal, amikor szépet lát az ember. Persze azt is tudom, hogy nem sokat viselnék el, amikor egy érdekes felhő vagy egy birka kedvéért egy remek lejtőn lefelé száguldva csikorogva fékezek, csak hogy lefényképezhessem, és olyat se ismerek túl sokat (dánokat meg végképp nem), akik különösebben odavolnának a tengerért meg a felhőkért. Ma, amikor a munkahelyemen megemlítettem a kollégáknak ezt a túrát, először sajnáltak, hogy nincs kocsim, aztán mondták, hogy versenybiciklista társat kellene keresnem. Mikor kifejtettem, hogy nem vagyok sportos, és csak a biciklizés kedvéért biciklizek, meg hogy közben a tájban gyönyörködjek, hülyének néztek.