Krizantém

Sohasem szerettem igazán ezt a virágot, noha nálunk otthon a kertben mindig volt többféle színben és méretben. Anyukám szerint hálás növény, mert viszonylag hosszú a virágzási ideje és levágva, vázában is tartós. Épp emiatt a temetőbe a déd- és nagyszülők sírjára sokszor vittünk belőlük, úgyhogy a fejemben a krizantémok összekapcsolódtak a hűvös sírkövekkel meg egy jellegzetes rothadó szaggal, amit akkor érzünk, mikor kidobjuk a vázából a hervadt virágokat.
Pár hónapja, kapcsolatunk bimbódzó szakaszában István egyszer egy nagy csokor fehér krizantémmal állított be hozzám. Persze hogy örültem neki, ki nem örül, amikor virágot kap. A rothadó szagot elkerülendő, cserélgettem szorgalmasan a vizet a vázában, tartotta is szépen magát. Aztán el kellett utaznom két hétre, és a virág csak nem akart hervadásnak indulni. Kénytelen voltam odaadni Istvánnak, mert olyan szép volt még, hogy sajnáltam volna kidobni. Aztán hazajöttem, és István mondta, hogy megvárt a virág. Tényleg nem romlott semmit az állapota. Viszont a legközelebbi vízcsere alkalmával kiderült, hogy a szárak kócos, fehér gyökereket növesztettek. Elültettük egy cserépbe, és az erkélyre tettük. A virágfejek végül elszáradtak, de a levelek nem, sőt! A napokban észrevettük, hogy újra virágzik.

Van szebb, van illatosabb, de a fehér krizantém a szívem csücske.

A néhai Tivoli

Volt vidám parkja is Aalborgnak, Tivoli Karolinelund volt a neve. 1947-ben nyitotta meg először a kapuját, és bár nem vagyok híve a hányatós vigasságoknak, de kívülről, a kerítésen keresztül kicsit bebámészkodva, amikor arra vezetett az utam (december óta 5 percre lakom tőle) többször megfogadtam, hogy egyszer bemegyek. Nem azért, hogy felüljek a gyomorforgatókra, csak hogy fényképezzek.
Erre tegnapelőtt került sor, de másképpen, mint terveztem. A létesítményt tavaly eladta a tulajdonos az önkormányzatnak, és az a döntés született, hogy a játékokat, járműveket lebontják és szimpla városi parkot építenek a helyére. A Tivoli régóta zárva volt, de szombaton kinyitották, hogy a sok apróbb kacatot nyilvánosan elárverezzék (a hullámvasutat és társait már korábban eladták és elszállították). Mi is elmentünk, és bár semmi nem volt a holmik közt, amiért pénzt adtam volna, de meg szerettem volna ragadni ezt az utolsó utáni pillanatot, hogy körülnézzek és fényképezzek kicsit.
Csak tárgyakat kaptam lencsevégre, nem vagyok az a típus, aki embereket is mer, így mindenkinek a fantáziájára bízom, milyenek voltak azok az arcok, akik már az aukció elkezdése előtt két órával sorban álltak katalógusért és licitálási számért, majd pedig feltehetően fizettek ezekért a dolgokért. Egyszerre volt ijesztő és szomorú az egész.

Aarhusi délután II. - Kiállítás a parton

Várnunk kellett, hogy elálljon az eső és kibújhassunk a tető alól, már kezdtem is feszengeni, hogy talán nem sikerül megnézni a következő kiállítást. Aztán még szemerkélő esőben nekiindultunk, és addig szuggeráltuk, hogy végül csak elállt.
A tengerpartra mentünk, ami önmagában is elég szép és elég hosszú. Valami ilyesmit hiányolok kicsit Aalborgban. Nálunk a belvárosban betontenger a part, és csak a város szélén természetes valamelyest, de őszintén szólva szebb is lehetne. Aarhusban a part mentén rendezték meg idén második alkalommal a "Sculpture by the Sea" c. szabadtéri szoborkiállítást. Egyébként is kellemes errefelé sétálgatni, megtettük már máskor is, de a 65 szobor most plusz élményt adott úgy 3 km hosszan, némelyikük a vízen, némelyikük közvetlenül a parton, és jónéhány többé-kevésbé elrejtve az erdőben.
Volt több olyan alkotás, melyben nem véltem semmilyen utalást fölfedezni a vízre vagy a partra. Ezek mutatósak voltak, többnyire elegánsabb, tartósabb anyagból készültek, talán arra számítva, hogy a sétány másik oldalán álló valamelyik villa tulajdonosa kedvet kap a megvásárlásához (ha jól sejtem, itt a legmagasabbak az ingatlanárak a városban). Akadt olyan is, amely utalt a vízre, de azért még többnyire hagyományos szobrászati alkotásnak lehet mondani. És aztán voltak egészen felszabadult, jó humorral megspékelt művek. Ezek némelyike nem tartós, vásárlói szempontból nem nevezhető jó befektetésnek, de nekem ezek tetszettek a legjobban.
Lassan bámészkodva, fényképezgetve haladtunk, élveztük a felhők mögül időnként előbukkanó Napot és a véget érni nem akaró világosságot (a Nap háromnegyed tíz körül megy le, de még utána is elég világos van egy darabig).

A mű címe: átépítés (ombygning)

Kráter a betonban

Ez az egyik kedvencem, úgyhogy két kép is róla: a felső, piros rész enyhe szellő hatására elegánsan mozgásba lendül. Dán zászló-érzést kelt. Videó itt.




Óriás gumikacsa a kis tavon, amelyen egyébként igazi kacsák szoktak úszkálni. (Vajon most hová tűntek?)

Ez ugyan nem a kiállítás része, de nekem nagyon tetszett: praktikus lábtörlő a makacs tengeri homok eltávolítására.
Nagyon sok üvegpohár összeragasztva kisebb-nagyobb csoportokban. Mesebeli jelenség a fák árnyékában.



Ez a teve messziről gyönyörű, és csak közelről tűnik fel, hogy rozsdás ócskavasból lett összeépítve. Egészen közelről, a rácson keresztül pedig látható, hogy a hasában van többek közt egy öreg varrógép, vízzel feltöltött palackok és könyvek - gondolom, csupa nélkülözhetetlen holmi, ha az ember sivatagi túrára indul.

Úgy látszik, a fiókák már kikeltek.


Fel kéne venni ezt a szemüveget.

Aarhusi délután I. - Szivárvány panoráma

Az elmúlt hétvégén dolgoznom kellett, ami azt jelentette, hogy a kórházban kellett aludnom, mert másképp nem lehet beérni reggel 7-re - hétvégén nincs korán vonat Aalborg és Aarhus közt. Ez azonban korántsem olyan tragikus, mint azt pl. a kollégáim hiszik. Természetesen egyedül az enyém egy egész kórterem az osztály legvégén, a modern kórházi ágyon szuperkényelmes a matrac, van tévé rengeteg csatornával, vezeték nélküli internet, és reggel az utolsó pillanatig alhatok. Kimenni a városba eddig nem nagyon volt érdemes, mert szombaton az üzletek korán zárnak, esetleg kávézótól kávézóig járhat az ember, hogy ne fagyjon meg. De most végre az idő is tűrhető volt, érdekes programokat is találtam, amivel remekül telt a szombat délután és István eljött, hogy együtt töltsük az időt.
Elsőként az Aros múzeumba látogattunk el. Ez egy viszonylag fiatal intézmény, 2004-ben nyílt meg, és párszor jártam már itt. Mindig nagyon élveztem a gyönyörű belső terét: a spirális lépcsőházat és a nagy üvegfalakat, amelyeken keresztül remek kilátás nyílik körben a városra. Ezt azonban lehet még fokozni. 2007-ben pályázatot írtak ki arra vonatkozóan, hogy mit lehet kezdeni az épület lapos tetejével, amit a dán-izlandi művész, Olafur Eliasson nyert meg "Your rainbow panorama" c. projektjével. A mű egy 150 méter hosszú és 52 méter átmérőjű kör alakú üvegfolyosó, a szintén most épült tetőterasz fölött, a szivárvány színeinek teljes spektrumával. A falak 120 darab színezett üvegből állnak. A folyosó 3 méter széles és 3 méter magas, amelyben körbesétálva a látogató 360 fokban gyönyörködhet a város és környéke látványában. A mű Dante Isteni színjátékára is utal, ahol a körszivárvány az épület tetején az istenit szimbolizálja, míg az alatta lévő szintek a kiállítótermekkel a pokol bugyrai és a purgatórium.

A szivárvány már messziről is szembetűnő az épület tetején, sötétedés után pedig belülről kivilágítják. Már alig vártam, hogy végre megnyíljon, és megtapasztaljam, milyen benne sétálni. Azt reméltem, hogy szikrázó napsütésben élvezhetem, ehelyett sötét felhők gyülekeztek, és hirtelen támadt egy nagy zápor. Persze azért így is szép volt, és nem mi voltunk az egyedüliek, akik nem tudtak egykönnyen elszabadulni, hanem újra meg újra körbesétáltak és lépten-nyomon fotóztak. Az az érzésem, hogy ezért még az is eljön és kifizeti a drága belépődíjat, aki egyébként nem jár műzeumba. Azt is el tudom képzelni, hogy a helyiek máris imádják, mert milyen jó is lehet fentről megkeresni az ismerős épületeket, és mondjuk lefotózni a saját lakást messziről, fölülről, rózsaszínben.




Ezután megnéztünk még egy érdekes kiállítást, a kontraszt kedvéért egészen lent, a pincében: Fredrik Raddum "Lost" címmel összegyűjtött műveit. Imádom a jó humorral kombinált giccset, úgyhogy ez is nagyon tetszett, mindenkinek, aki mostanában Aarhusban jár, csak ajánlani tudom.



Ezzel azonban a napnak még nem volt vége...

A kórházról utoljára

Az idegosztályon sokféle beteg megfordul. Közeli kapcsolatom nincs velük, de annyit látok, hogy van, aki csak néhány napig tartózkodik nálunk, és ránézésre nem látszik, hogy beteg. Van olyan, aki szellemileg teljesen épnek tűnik, de valami fizikai problémája van, például egyensúlyzavar, és van, aki viselkedésében tér el a megszokottól. A minap egy ilyen beteggel volt egy esetem.
Munkaköröm jelentős része pácienseket tologatni A-ból B-be a kórházon belül, főleg műtétre vagy kivizsgálásra, aztán vissza az osztályunkra. Ezúttal Jenset kellett eltolnom ágyastól az onkológiára fél 12-re. A nővérek mondták, hogy legjobb, ha már 11-kor elindulok vele, mert lehet, hogy időbe telik, mire odaérek. Az biztos, gondoltam, mikor kiderítettem, hogy az onkológia az 5. épületben van. Mi a 10-ben vagyunk, ami kb. 10-15 perc utat jelent forgalomtól függően: lifftel le az alagútba, ott el a célépületig, lifttel fel a megfelelő emeletre, majd megkeresni a vizsgálót, ahol Jenset várják. Ezen kívül Jens ideges és kiszámíthatatlan: éjjel-nappal ül mellette egy nővér vagy asszisztens a szobájában, ilyen felügyeletet nem kap akárki. Amikor megjelentem, hogy tolnám a beteget, még javában a megnyugtatása zajlott, mert nem akarta felvenni a nadrágját, illetve nem akart az ágyban maradni, még a felesége sem tudott segíteni. De aztán végre nagy nehezen sikerült elindulni, Jens az ágyban (hol fekve, hol felülve, az ágyrácsot szorongatva, kiugrásra készen), én (az ágyat tolva), a felesége (aki azt hitte, segít, ha az ágy végét rángatja, de ettől valójában csak nehezebbé tette nekem a navigálást a folyosó-akadálypályán), és egy asszisztens (aki Jens hisztérikus kurjongatására hol ajakbalzsamot, hol törölközőt, hol papírzsebkendőt nyújtott neki egy szatyorból). Már liftet sem volt egyszerű kapni, dél körül csúcsforgalom van. De aztán az alagútban kitalálta Jens, hogy neki pisilni kell. Ott rögtön nem állhattunk meg, de az 5. épület célemeletét elérvén találtam a folyosón egy félreeső helyet, ahol ők hárman egy kacsával zavartalanul megoldhatták a feladatot. Én addig mentem a recepcióra megkérdezni, hogy merre találom a 9-es szobát. Ide ritkán hozunk beteget, magam is először jártam az osztályon. Van egy térképem az egész kórházról, de az nem annyira részletes, csak arra elég, hogy a megfelelő épületet megtaláljam, és onnantól már nekem kell boldogulnom. Gondoltam, jobb előre kideríteni a pontos útvonalat, mint rossz folyosóra betolni a beteget és fölöslegesen körözni vele. A recepción álltak előttem néhányan, 5 percbe is beletellett, mire sorra kerültem. Közben fél szemmel kis csoportunkat figyeltem, akik lassan végeztek a pisiléssel, és Jens egyre hisztérikusabban hadonászott. Néztem az órát, épp fél 12 volt. Végre sorra kerültem, megtudtam, hol a vizsgáló, és már toltam is a beteget, akinél ekkorra csak a felesége volt hisztérikusabb, mert nem értette, hogy lehet, hogy nem találtam meg magamtól az utat. Végül megérkeztünk kb. 5 perc késéssel. Nyílt a vizsgáló ajtaja, egy orvos és 4-5 nővér várt bennünket. A feleség azonnal elkezdte hangosan magyarázni, hogy az ápolónak fogalma se volt, hová kell tolni a beteget, ezért késtünk. Az orvos szerencsére ügyet se vetett rá, mosolyogva kezet nyújtott, üdvözölte a beteget, és pár szóval megnyugtatta. A kísérő asszisztens súgta, hogy menjek vissza nyugodtan az osztályra, mert a vizsgálat eltart jó darabig, majd hívnak, ha vissza kell tolni Jenset. Innentől egy elég stresszes periódus következett: végeztem a munkámat a konyhában, és minden alkalommal, mikor megszólalt a telefon a zsebemben (és ez sajnos pont most elég gyakran előfordult), összerándult a gyomrom. Szerencsére 13 órától átvette tőlem a telefont tapasztalt délutános kollégám, és ő volt az, aki végül visszatolta Jenset az osztályunkra. Később a folyosón összetalálkoztam a feleségével, aki porig súlytó tekintettel nézett rám. Ez már tarthatatlan, gondoltam, és leálltam magyarázkodni neki, hogy az onkológiára nagyon ritkán szállítunk beteget, nekem is ez volt az első transzportom oda, ezért kellett a recepción érdeklődnöm, merre tovább. De végülis megtaláltam a vizsgálót, és nemcsak miattam késtünk, hanem eleve később indultunk, mint tervezve volt, ezen kívül a pisiléssel is elment az idő, úgyhogy azt, hogy az orvos és egy csapatnyi nővér előtt engem vádolt a késésért, túlzásnak tartom. A nő megint csak annyit tudott mondani, amit már az akció közben is folyamatosan hajtogatott, hogy ez egy nagyon méltatlan helyzet.
Egyet értek, számomra is az volt. És ilyenből hetente kijut, mert öreg, rosszul működő telefonjaink vannak, mikor hívnak, néha 3-4-szer meg kell kérdeznem, kit és hová kell szállítanom, mert recseg-ropog és kihagy a hang. A kórház egy labirintus, minden épületnek más a felépítése, vannak toldott-foldott extra szárnyak, ahol még mindig nehezen ismerem ki magam. A kitáblázás is megtévesztő néhol. Jó lett volna, ha valamikor az elején kapok egy alapos kiképzést, hogy mi hol van, de erre sosem volt idő, mert mindig nagy a kapkodás. Mindezek ellenére igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, de nem mindig vagyok ura a helyzetnek. Tegnap meg hirtelen azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok az osztályon egy kiküldött helyettessel, mert a kollégáim szabadságon vannak vagy beteget jelentettek. A helyettes ügyes és talpraesett, de nem ismeri ki magát olyan jól az osztályunkon, mintha minden nap ott dolgozna. Tehát négy fő helyett ketten voltunk, és megint nálam volt a telefon amellett, hogy teljes gőzzel kellett a konyhában is dolgoznom. És megint elment rengeteg idő egy Jens-típusú beteggel, igazi küzdelem volt ismét, de ezúttal több sikerrel, vagyis időben célba értünk. Minden azért most sem ment tökéletesen, az orvos lehordott, mert a beteg mappájában, amit a beteggel együtt szállítottam le, nem volt benne egy fontos papír. Mintha az én hibám lenne: én csak azt hozom, amit a nővérek a kezembe adnak. Amikor teljesítek egy-egy feladatot, legjobb esetben nem történik semmi, nincs dicséret, hátbaveregetés. Mért is lenne, egy beteget vagy a hozzátartozóját nem érdekli az ápoló, mással vannak elfoglalva. De ha nem megy minden, mint a karikacsapás, akkor persze elővesznek. Gyakran akkor is, amikor nem is én tehetek róla. Többször is előfordult, hogy megkaptam az utasítást: toljam a beteget B-be, és csak a helyszínen derült ki, téves információt kaptam, és valójában C-ben várnak ránk. Ilyenkor nehezen érti meg a beteg és a hozzátartozó, hogy nem én tévedtem el, mert pontosan tudom, hogy hol van B és hol van C, csak rosszul tájékoztattak.
Amikor jelentkeztem erre a munkára, és felvettek, egy percig sem gondoltam, hogy nekem való. Grafikusként hozzászoktam, hogy munkám végén születik egy termék, ami kézzel fogható vagy virtuális, de legalábbis látható, mutogatható és tartós. Ez örömöt és kielégülést okoz. Az, hogy leszállítok egy beteget, nem egy termék, és örömöt se nagyon okoz. Az meg, hogy felmosom a padlót, egyáltalán nem tartós, sokszor még nedvesen végigtrappolnak rajta. De sokféle takarítós munkát próbáltam már itt Dániában, és még mindig ez a legjobb. Gondoltam, úgyis csak átmeneti lesz ez is, aztán átköltözök Aarhusba, és majd onnan keresek valami jobb munkát, egy nagyvárosban talán jobbak az esélyeim.
Mostanra viszont már nem akarok költözni. Istvánt Aalborgba köti a munkája, és szeretnénk együtt maradni, úgyhogy nekem is itt kéne boldogulnom. Hogy fog-e menni, még nem tudom, de már megtettem az első lépéseket ebbe az irányba.

Végre nyár

A húsvéti viszonylagos meleg után eléggé visszaesett a hőmérséklet. Csak fintorogtam, mikor az itteni 15 fokos nappali csúcshőmérsékletben azt kellett hallanom a magyar rádióból, hogy otthon 30 fokos nyár tombol. Aztán a múlt hétvégén végül itt is beköszöntött. Nem is ültünk a négy fal között, igazi tengerpartra kívánkoztunk. Aalborgban is van fjord, de igazi alatt azt értem, hogy nem látni a túlpartot.


Ígyhát Sæby felé vettük az irányt, mert itt van az egyik legközelebbi és legfelhasználóbarátabb tengerpart. A keleti parton fekszik, hosszú sétánya van, maga a part homokos, amit rettenetes mennyiségű kagylóhéj borít. Ha jól számolom, már negyedszer voltam itt, és végre sikerült megállnom, hogy ne gyűjtsem a kagylókat kilószámra. A Jensens Fiskerestaurant-ot viszont nem hagytam most sem ki: először Zsolték hoztak el, aztán meg én a hozzám érkező vendégeket, és most Istvánnal is ellátogattam ide. Az étteremnek olyan svédasztala van, hogy 129 koronáért annyi halat, rákot és tengeri herkentyűt eszik az ember, amennyit csak akar. Mindenből csak egy falatot szedtünk kóstolónak, és a végére pukkandásig teltünk.

Úgy érzem, a színvonal az évek során emelkedett, megjelent néhány olyan fogás, amelyet korábban nem láttam. Szerintem tegnap magasan a legjobb az a hideg füstölt lazac volt, amelyet belül gyengéden átjárt egy leheletnyi fokhagymaaroma és a tetején dióval ízesítesítették.

István is megállapította, hogy ide még el kell jönnünk. A pici belvárost még az ebéd előtt bejártuk, úgyhogy utána rögtön a part felé vettük az irányt. A Nap hétágra sütött, és néhány viking tengeri medve már a vízbe is bemerészkedett.

Igaz, hogy én is levetkőztem bikinire, de egyelőre még csak a bokámat vizeztem be. Viszont szépen lepirultam. Az ég valószínűtlenül kék volt, egyetlen bárányfelhő sem látszott. Egy ilyen tökéletes és felhőtlen nap után csak valami vacak dolog jöhet, ezt már akkor sejtettem, és ma be is bizonyosott, de erről majd legközelebb.