A kórházról utoljára

Az idegosztályon sokféle beteg megfordul. Közeli kapcsolatom nincs velük, de annyit látok, hogy van, aki csak néhány napig tartózkodik nálunk, és ránézésre nem látszik, hogy beteg. Van olyan, aki szellemileg teljesen épnek tűnik, de valami fizikai problémája van, például egyensúlyzavar, és van, aki viselkedésében tér el a megszokottól. A minap egy ilyen beteggel volt egy esetem.
Munkaköröm jelentős része pácienseket tologatni A-ból B-be a kórházon belül, főleg műtétre vagy kivizsgálásra, aztán vissza az osztályunkra. Ezúttal Jenset kellett eltolnom ágyastól az onkológiára fél 12-re. A nővérek mondták, hogy legjobb, ha már 11-kor elindulok vele, mert lehet, hogy időbe telik, mire odaérek. Az biztos, gondoltam, mikor kiderítettem, hogy az onkológia az 5. épületben van. Mi a 10-ben vagyunk, ami kb. 10-15 perc utat jelent forgalomtól függően: lifftel le az alagútba, ott el a célépületig, lifttel fel a megfelelő emeletre, majd megkeresni a vizsgálót, ahol Jenset várják. Ezen kívül Jens ideges és kiszámíthatatlan: éjjel-nappal ül mellette egy nővér vagy asszisztens a szobájában, ilyen felügyeletet nem kap akárki. Amikor megjelentem, hogy tolnám a beteget, még javában a megnyugtatása zajlott, mert nem akarta felvenni a nadrágját, illetve nem akart az ágyban maradni, még a felesége sem tudott segíteni. De aztán végre nagy nehezen sikerült elindulni, Jens az ágyban (hol fekve, hol felülve, az ágyrácsot szorongatva, kiugrásra készen), én (az ágyat tolva), a felesége (aki azt hitte, segít, ha az ágy végét rángatja, de ettől valójában csak nehezebbé tette nekem a navigálást a folyosó-akadálypályán), és egy asszisztens (aki Jens hisztérikus kurjongatására hol ajakbalzsamot, hol törölközőt, hol papírzsebkendőt nyújtott neki egy szatyorból). Már liftet sem volt egyszerű kapni, dél körül csúcsforgalom van. De aztán az alagútban kitalálta Jens, hogy neki pisilni kell. Ott rögtön nem állhattunk meg, de az 5. épület célemeletét elérvén találtam a folyosón egy félreeső helyet, ahol ők hárman egy kacsával zavartalanul megoldhatták a feladatot. Én addig mentem a recepcióra megkérdezni, hogy merre találom a 9-es szobát. Ide ritkán hozunk beteget, magam is először jártam az osztályon. Van egy térképem az egész kórházról, de az nem annyira részletes, csak arra elég, hogy a megfelelő épületet megtaláljam, és onnantól már nekem kell boldogulnom. Gondoltam, jobb előre kideríteni a pontos útvonalat, mint rossz folyosóra betolni a beteget és fölöslegesen körözni vele. A recepción álltak előttem néhányan, 5 percbe is beletellett, mire sorra kerültem. Közben fél szemmel kis csoportunkat figyeltem, akik lassan végeztek a pisiléssel, és Jens egyre hisztérikusabban hadonászott. Néztem az órát, épp fél 12 volt. Végre sorra kerültem, megtudtam, hol a vizsgáló, és már toltam is a beteget, akinél ekkorra csak a felesége volt hisztérikusabb, mert nem értette, hogy lehet, hogy nem találtam meg magamtól az utat. Végül megérkeztünk kb. 5 perc késéssel. Nyílt a vizsgáló ajtaja, egy orvos és 4-5 nővér várt bennünket. A feleség azonnal elkezdte hangosan magyarázni, hogy az ápolónak fogalma se volt, hová kell tolni a beteget, ezért késtünk. Az orvos szerencsére ügyet se vetett rá, mosolyogva kezet nyújtott, üdvözölte a beteget, és pár szóval megnyugtatta. A kísérő asszisztens súgta, hogy menjek vissza nyugodtan az osztályra, mert a vizsgálat eltart jó darabig, majd hívnak, ha vissza kell tolni Jenset. Innentől egy elég stresszes periódus következett: végeztem a munkámat a konyhában, és minden alkalommal, mikor megszólalt a telefon a zsebemben (és ez sajnos pont most elég gyakran előfordult), összerándult a gyomrom. Szerencsére 13 órától átvette tőlem a telefont tapasztalt délutános kollégám, és ő volt az, aki végül visszatolta Jenset az osztályunkra. Később a folyosón összetalálkoztam a feleségével, aki porig súlytó tekintettel nézett rám. Ez már tarthatatlan, gondoltam, és leálltam magyarázkodni neki, hogy az onkológiára nagyon ritkán szállítunk beteget, nekem is ez volt az első transzportom oda, ezért kellett a recepción érdeklődnöm, merre tovább. De végülis megtaláltam a vizsgálót, és nemcsak miattam késtünk, hanem eleve később indultunk, mint tervezve volt, ezen kívül a pisiléssel is elment az idő, úgyhogy azt, hogy az orvos és egy csapatnyi nővér előtt engem vádolt a késésért, túlzásnak tartom. A nő megint csak annyit tudott mondani, amit már az akció közben is folyamatosan hajtogatott, hogy ez egy nagyon méltatlan helyzet.
Egyet értek, számomra is az volt. És ilyenből hetente kijut, mert öreg, rosszul működő telefonjaink vannak, mikor hívnak, néha 3-4-szer meg kell kérdeznem, kit és hová kell szállítanom, mert recseg-ropog és kihagy a hang. A kórház egy labirintus, minden épületnek más a felépítése, vannak toldott-foldott extra szárnyak, ahol még mindig nehezen ismerem ki magam. A kitáblázás is megtévesztő néhol. Jó lett volna, ha valamikor az elején kapok egy alapos kiképzést, hogy mi hol van, de erre sosem volt idő, mert mindig nagy a kapkodás. Mindezek ellenére igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, de nem mindig vagyok ura a helyzetnek. Tegnap meg hirtelen azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok az osztályon egy kiküldött helyettessel, mert a kollégáim szabadságon vannak vagy beteget jelentettek. A helyettes ügyes és talpraesett, de nem ismeri ki magát olyan jól az osztályunkon, mintha minden nap ott dolgozna. Tehát négy fő helyett ketten voltunk, és megint nálam volt a telefon amellett, hogy teljes gőzzel kellett a konyhában is dolgoznom. És megint elment rengeteg idő egy Jens-típusú beteggel, igazi küzdelem volt ismét, de ezúttal több sikerrel, vagyis időben célba értünk. Minden azért most sem ment tökéletesen, az orvos lehordott, mert a beteg mappájában, amit a beteggel együtt szállítottam le, nem volt benne egy fontos papír. Mintha az én hibám lenne: én csak azt hozom, amit a nővérek a kezembe adnak. Amikor teljesítek egy-egy feladatot, legjobb esetben nem történik semmi, nincs dicséret, hátbaveregetés. Mért is lenne, egy beteget vagy a hozzátartozóját nem érdekli az ápoló, mással vannak elfoglalva. De ha nem megy minden, mint a karikacsapás, akkor persze elővesznek. Gyakran akkor is, amikor nem is én tehetek róla. Többször is előfordult, hogy megkaptam az utasítást: toljam a beteget B-be, és csak a helyszínen derült ki, téves információt kaptam, és valójában C-ben várnak ránk. Ilyenkor nehezen érti meg a beteg és a hozzátartozó, hogy nem én tévedtem el, mert pontosan tudom, hogy hol van B és hol van C, csak rosszul tájékoztattak.
Amikor jelentkeztem erre a munkára, és felvettek, egy percig sem gondoltam, hogy nekem való. Grafikusként hozzászoktam, hogy munkám végén születik egy termék, ami kézzel fogható vagy virtuális, de legalábbis látható, mutogatható és tartós. Ez örömöt és kielégülést okoz. Az, hogy leszállítok egy beteget, nem egy termék, és örömöt se nagyon okoz. Az meg, hogy felmosom a padlót, egyáltalán nem tartós, sokszor még nedvesen végigtrappolnak rajta. De sokféle takarítós munkát próbáltam már itt Dániában, és még mindig ez a legjobb. Gondoltam, úgyis csak átmeneti lesz ez is, aztán átköltözök Aarhusba, és majd onnan keresek valami jobb munkát, egy nagyvárosban talán jobbak az esélyeim.
Mostanra viszont már nem akarok költözni. Istvánt Aalborgba köti a munkája, és szeretnénk együtt maradni, úgyhogy nekem is itt kéne boldogulnom. Hogy fog-e menni, még nem tudom, de már megtettem az első lépéseket ebbe az irányba.