Krizantém

Sohasem szerettem igazán ezt a virágot, noha nálunk otthon a kertben mindig volt többféle színben és méretben. Anyukám szerint hálás növény, mert viszonylag hosszú a virágzási ideje és levágva, vázában is tartós. Épp emiatt a temetőbe a déd- és nagyszülők sírjára sokszor vittünk belőlük, úgyhogy a fejemben a krizantémok összekapcsolódtak a hűvös sírkövekkel meg egy jellegzetes rothadó szaggal, amit akkor érzünk, mikor kidobjuk a vázából a hervadt virágokat.
Pár hónapja, kapcsolatunk bimbódzó szakaszában István egyszer egy nagy csokor fehér krizantémmal állított be hozzám. Persze hogy örültem neki, ki nem örül, amikor virágot kap. A rothadó szagot elkerülendő, cserélgettem szorgalmasan a vizet a vázában, tartotta is szépen magát. Aztán el kellett utaznom két hétre, és a virág csak nem akart hervadásnak indulni. Kénytelen voltam odaadni Istvánnak, mert olyan szép volt még, hogy sajnáltam volna kidobni. Aztán hazajöttem, és István mondta, hogy megvárt a virág. Tényleg nem romlott semmit az állapota. Viszont a legközelebbi vízcsere alkalmával kiderült, hogy a szárak kócos, fehér gyökereket növesztettek. Elültettük egy cserépbe, és az erkélyre tettük. A virágfejek végül elszáradtak, de a levelek nem, sőt! A napokban észrevettük, hogy újra virágzik.

Van szebb, van illatosabb, de a fehér krizantém a szívem csücske.