Mindennapi csacskaságok

Repül az idő, már eltelt a harmadik hét is az iskolából, de még mindig akadnak számomra furcsaságok.
Azt már megszoktam, hogy a "Facebook" szó óránként minimum egyszer elhagzik. Kiváló dolog megjelölni egymást, létrehozni egy virtuális csoportot csak a mi osztályunknak, és a hiányzó, beteg csoporttársakat is itt lehet utolérni online.

Aztán ittvan a skridttæller. Még az első héten meglóbált az az osztályfőnökünk egy szatyrot tele kis, fehér dobozkákkal, és mondta, hogy kölcsönözhetünk az iskolától skridttællert. Az osztály kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt. Halványan gyanítottam, mi lehet az, de gondoltam, nem, az nem lehet. Rákérdezni meg nem mertem, mert tanárunk mosolyogva hozzátette, hogy képzeljük, a szomszéd osztályban valaki értetlenkedett, hogy az meg minek. Alig vártam, hogy hazaérjek, otthon első dolgom volt felütni a szótárt, és kiderült, hogy a skridttæller tényleg lépésszámlálót jelent!

Tehát mostantól magára akaszthatja bárki ezt a kis tamagotchit, és aztán dicsekedhet a többieknek, hogy aznap már mennyit gyalogolt. Van, aki az övére akasztotta, van, aki a nyakába. Olyanról is tudok, aki ülve is rázogatja, hogy hajtsa a számlálót, egyesek meg azt suttogják, hogy a kis kütyü akkor is számlál, ha az ember egy rázósabb buszon ül. Én végül nem kértem, hiszen azt a 12 kilométert az otthonom és az iskola között ülve teszem meg, a biciklimen, a kerékpárút meg nem kátyús. Kár, hogy biciklis kilométerórát nem osztogattak.
Végül az éneklésről ejtenék szót. A dán könyvpiac egyik legkelendőbb darabja nem valami szirupos lányregény, és nem is egy általános iskolai kötelező olvasmány, hanem a Folkehøjskolens Sangbog. Nem tudom, hány otthonban található meg, de iskolákban kilószámra áll ez a kis zsebkönyv. Kb. 600 dalt tartalmaz, régieket, újakat egyaránt, témák szerint csoportosítva: vallásos, szerelmes, hazaszeretetről szóló, stb. Az újabb kiadásokban néhány angol nyelvű darab is szerepel, pl. Beatles-számok, amit mindenki ismer.

Mióta elkezdődött a tanítás, minden áldott napot közös énekléssel kezdünk. Ha jó fej a tanár, megengedi, hogy mi válasszunk, mit van kedvünk énekelni. Kevésbé demokratikus esetben csak felírja a dal számát a táblára. Játékosabb kedvű tanárok felállítják az osztályt és a cha-cha-cha alaplépéseit kell járnunk, miközben a kiválasztott dalt énekeljük. Vagy kétfelé osztják az osztályt, és minden páros sort az egyik, minden páratlan sort a másik csoport énekel. Én is szoktam tátogni, nehogy kilógjak a sorból, mert a tanárok figyelnek, hogy mindenki énekel-e, de nem akarom ideírni, mi jár közben a fejemben.
A minap egyik osztálytársnőnk ünnepelte a 25. születésnapját, ezért énekeltünk egy extrát is csak neki. Aznap a kis dán zászló a szekrény tetejéről az ünnepelt asztalára került (mostmár csak arra vagyok kíváncsi, hogy az én asztalomra is odarakják-e, ha szülinapom lesz, vagy nekem hoznom kell a magyar zászlót, és vajon mit szólnak majd, ha kiderül, hogy nálam nincs otthon olyan). De ez nem volt elég: a többiek gyakoroltak rajta egy szép dán népszokást is. Ha egy lány a 25. születésnapján még nincs férjnél, annak egy alkalmas pillanatban óvatosan a háta mögé kell lopózni, és a fejére, illetve a nyakába kell borítani egy zacskó őrölt fahéjat. (A 30. születésnapon ugyanez jár, csak őrölt feketeborssal.) Az áldozat innentől kezdve úgy szaglik napokon keresztül, mint egy karácsonyi sütemény. Itt nem szokás, hogy az ünnepelt hoz sütit, tortát, és megkínálja vele a társait.

Ellenben az osztályfőnökünk elrendelte, hogy ha valakinek tanítás közben megszólal a telefonja, az másnap köteles flødeboller-t hozni a többieknek. Ez - ha jól tudom - otthon Fekete Herceg néven fut manapság. Jópár évvel ezelőtt a dánoknál is Négercsók-nak hívták, de ez ma már politikailag nem korrekt sehol. Mindegy, mert szeretem, és eddig minden hétre jutott belőle.

Kirándulás

Árnyalódik a kép, alakul a közösség az osztályomban. Pénteken tanítás helyett csoportépítő jellegű osztálykirándulásra mentünk a Rold Skov nevű erdőbe, ami nem volt rossz.
Az osztályfőnök csoportokra osztott bennünket, más elrendezésben, mint ahogy az iskolában kell dolgoznunk, hogy kicsit jobban megismerjük egymást munkacsoportokon kívül is. Aztán körbe kellett sétálnunk a Madum Sø nevű tavat, és a helyenként bokrokra aggatott feladatokat kellett megoldanunk. A táj szép volt, azt élveztem nagyon.


Ami a meg a feladatokat illeti, megint kiderült, hogy nem ugyanabba az oviba jártam, mint a többiek. Nem tudtam egészségügyi témájú viccet mondani, és az adott népdal dallamára sem tudtam egészségügyi témájú versikét fabrikálni. (Az éneklés és a dalszövegírás egyébként a dánok mániája, amivel pont úgy nem tudok azonosulni, mint a fekete, savanyú kenyerük, a rugbrød iránti rajongásukkal.) A "műveltségi" tesztnél, ahol híres embereket kellett megneveznünk a portréik alapján, a dán popsztárokat és focistákat nem ismertem fel, ellenben nemcsak a csoportomban, de az egész osztályban egyedül én ismertem fel Joe Cocker-t, Ronald Reagan-t és Gérard Depardieu-t. Néztek is rám, mint a marslakóra - én meg viszont rájuk.

További hátrány volt, hogy nem ismertem a hülye labdajátékuk szabályait, ezért néhányszor az ellenkezőjét csináltam, mint kellett volna. De szerencsére nem én voltam az egyedüli vegetáriánus a társaságban, aki nem evett a közösen grillezett kolbászokból. És a brownie, amit én vittem, hogy legyen desszert, egyértelműen sikert aratott.


Eleinte utálták az emberek, hogy folyton fotózom őket, de a hétvége folyamán már megjelöltek páran a Facebook-on. Biztos azt hiszik a kis naivak, hogy feltöltöm a képeket - hát ebben tévednek (a dánok jó része nem érti meg, hogy a Facebook egyáltalán nem privát dolog, ráadásul az oldal képekkel kapcsolatos eljárásmódja aggályos). Majd megkapják tőlem jövő héten pendrive-on, ha akarják.
A nap tanulsága, hogy bár nagyon kilógok a sorból, de van 3-4 ember (főleg az idősebb korosztályból), aki figyelmes, időnként odajön hozzám beszélgetni, és még a péntek esti közös kocsmázásra is hívtak. Mondtam, hogy majd legközelebb. Most a weboldalamon kellett nagyon sürgősen dolgoznom, mert a volt sulim szerveréről bármelyik pillanatban törölhetik, és ahova helyette feltölthetem, nem enged többet 10 MB-nál. Ezért össze kellett vonni kicsit az egészet, és további bővítés helyett nyitni egy dizájnblogot a jövőben készülő munkáimnak.
Mert ugyan most idétlenkedek kicsit az egészségügyi szektorban, de előbb-utóbb megint visszatérek magamhoz és a dizájnhoz, nem? De.

Den Blå Festival

Jazz-blues fesztivál volt a héten Aalborgban. Ez azt jelenti, hogy a város kávézóiban, kocsmáiban, kultúrintézményeiben és terein többségében ingyenes koncerteket adtak. Péntekre észbekaptam, és a késő délutáni napsütésben végighallgattam egy szabadtéri csendes, ülős koncertet, ami többnyire örökzöld slágerekből állt.
Szombatra időzítették a szervezők a nagyágyúkat, de az időjárást ez nem érdekelte, mert szinte egész nap esett az eső. Nem számít, beöltözem árvízhez, és dacolva az ellenszéllel délután háromra betekertem a belvárosba, hogy a Gregory Boyd Band-ot élvezhessem a Toldbod Plads-on.

Majd' megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy otthon 30 fok meleg van, és a Szigeten a Placebo játszik. De Gregory Boyd végül majdnem kárpótolt. New Orleans-ból jött, egy ideje Dániában él, és dán zenészekkel vette körül magát. Kedves, nagydarab fekete fickó, vastag fekete hangon énekel, és a hangszert, amin játszik, steel drums-nak hívják. Ez két olyan dob amin nemcsak ritmust, de dallamot is lehet verni. Persze volt rendes dobos is a zenekarban, hátul (amikor szólót játszott, az a hugomra emlékeztetett, és még a szemem is könnybelábadt, annyira meghatódtam, mert bizony már rég volt, hogy a hugomat hallottam gyakorolni).

A zene nagyon fülbemászó, szerethető, táncolható. Kár, hogy a közönség nem volt fogékony rá. Először nyilván az eső volt az oka, hogy mindenki a sörsátrak alá húzódott. De hamarosan még a Nap is kisütött, ám a dánok erre sem mozdultak meg. Gondolom, még nem ittak eleget. Kár, mert ez így nem volt igazi koncert. Az este 10-es Tito and Tarantulá-ra már nem is volt kedvem visszamenni.

SOSU-hjælper elev

Tehát elkezdődött az új életem, mint social- og sundhedshjælper diák. Azt hiszem, az egészből a biciklizést szeretem a legjobban. A suli Svenstrup-ban van, ami Aalborg-tól délre a második falu. Ez napi 2x40 perc biciklizést jelent (eddig szép idő volt enyhe oldalszéllel, nem merek belegondolni, milyen lesz majd cudar időben, ellenszélben), és igaz, hogy a végére kicsit elfáradok, de közben elégetek a fejemben minden kártékony gondolatot.
Amiből sajnos akad, és a tanítás végére újratermelődik. Elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az osztálytársaim nem az én társaságom. 28-an vagyunk, ebből 2 a fiú. A legfiatalabb diák 17, a legidősebb 51 éves, az átlagéletkor 26 év körül lehet. Van elbocsátott, megtört adminisztrátor, földműves, bolti eladó, 22 éves, 2 gyerekes családanya, aki belefáradt a 6 éves takarítói karrierjébe, és váltani akar, valamint egy lány, aki megbukott a matekvizsgáján, ezért nem tudta pszichológiai talnulmányait befejezni az egyetemen. Egy pillanatra felcsillant a remény, hogy vele talán tudok majd beszélgetni, de egy bemelegítő játék során kategorikusan kijelentette, hogy nem szereti a művészetet, úgyhogy ezt elfelejthetem.
4-5 fős csoportokba osztottak bennünket, és minden feladatot csoportban kell megoldanunk. Az igazi tanítás még nem kezdődött el, az első két hét csak ismerkedés, bevezetés. Játékos feladatokat azért kaptunk, hogy szokjuk a csoportunkat. Az egyik lány szimpatikus, nagyon kedves, jóindulatú, és kiválóan tud fecsegni a semmiről, ezért kínos csend sosem áll be. Aztán van egy fiatal anyuka, akinek máris beteg az egyéves kisfia, ezért az elmúlt héten többet volt távol, mint iskolában. A harmadik lányról minden, amit el tudok mondani, hogy szőke, de sötétnarancssárgára szolizott a bőre, és valószínűleg nem használ tükröt, mikor kifesti magát. A negyedik igazi tenyeres-talpas parasztlány, ő a legbutább, de mindig ő dönti el ellentmondást nem tűrő hangon, hogyan oldjuk meg a feladatot. Aztán én vagyok az, aki meg is oldja, mert sajnos még ahhoz is buta, hogy az intranetre bejelentkezzen (értsd: nem tudja begépelni a saját felhasználónevét és jelszavát, állítólag azért, mert a számítástechnika nem az erőssége). És végül vagyok én, akitől párszor megkérdezték már, hogy értem-e, mi a feladat. Gondolom, azért, mert gyakran elbambulok. Elég unalmasak az órák, és mindent háromszor-négyszer elismételnek, ami még nekem is sok. Ezért elkezdek firkálni, az új betűtervemen gondolkodni.
Megjelent a fejemben egy betűtípus, és ki is vettem a könyvtárból egy csomó tipográfia meg dizájnelmélet könyvet, részint, hogy további inspirációt nyerjek, részint, hogy olvassak is: angolul, dánul, mindegy. A nyelviskola egy bő hét múlva indul újra, heti két estémet ott fogom tölteni. Már megjelent az esti iskolák őszi katalógusa, keresek valami testhezálló tanfolyamot, hátha olyan társaságba csöppenek, ami nekem való. Alapvetően bizakodó vagyok, mert ha tényleg nem találok a következő 14 hónapban munkát, mint grafikus, akkor kapok a kezembe egy olyan képesítést, amivel remélhetőleg el tudok helyezkedni, és addig is kapok fizetést, mint diák. De közben arra is vigyáznom kell, hogy el ne sorvadjon az agyam, és ne felejtsem el, mi az az egalizálás meg az aranymetszés.

Hazafelé biciklizve:

Az iskola épülete

Kolbászgyár Svenstrup határában

Útlezárás miatt meg kell állni

Az útlezárás oka: Skalborg-ban új IKEA épül

Az egyik kedvenc szélkakasom, ami egy szélló

1 perc, és otthon vagyok

Könyvajánló. Robert Capa: Kissé elmosódva

Két jókedv között azért otthon is el-elkapott az önsajnálat. Mert kicsit még mindig nehéz bánni ezzel az örökös bizonytalansággal, hogy mi is lesz holnap, meg főleg, hogy hol. Itthon, vagy otthon.

Szeretném olyan könnyedén megélni ezt a problémát, ahogy Robert Capa tette. Már 1947-ben megjelent, de a kezembe csak most került ez a regény, amikor tanácstalanul bolyongtam egy könyvesboltban magyar szépirodalom után kutatva. Valami olyat akartam, ami szórakoztató, tanulságos, nagyon magyar, de nem úgy. Meg is kaptam.
Friedmann Endre néven született 1913-ban Budapesten, zsidó családban. 17 évesen baloldali tevékenysége miatt letartóztatták, hamarosan el kellett hagynia az országot. Berlinbe utazott, újságírónak tanult, majd épp csak elindult fotóriporteri karrierje, mikor Hitler hatalomra jutása miatt kénytelen volt Párizsba menekülni. Rövid, de kalandos élete volt, a világ számos pontján élt vagy legalábbis megfordult, és öt háborút fényképezett végig közvetlenül a tűzvonalból. Nemcsak tehetséges fotós, de izgalmas, vonzó szeményiség is lehetett: sármos, ellenállhatatlan, érzékeny és intelligens.
A könyv a második világháború európai hadszíntereit örökíti meg viccesre színezett vérfagyasztó történeteivel és máshonnan már ismerős fotóival, amelyek a mellékelt történettől még hitelesebbek. Sejthető, hogy nem volt olyan könnyű megélni a magyar állampolgárságból, a bürokráciából, a nyelvi nehézségekből adódó problémákat - hogy a háborúról már ne is beszéljünk -, ahogyan az a könyvből sugárzik. Csodálom a laza, fesztelen stílusát, humorérzékét, és gyanítom, hogy ez az a könyv, amit még sokszor kézbe veszek majd.

A vakációról

Az időjárásra nem lehet panaszom. Kapva a szezonvégi leértékeléseken, még Aalborgban vettem pár lenge nyári ruhadarabot. Aztán ráeszméltem, hogy ha hordani is akarom, haza kell hoznom őket, mert Dániában alighanem véget ért a nyár. A magyar 35 fok körüli száraz, poros meleg nekem már sok is, teljesen lelassultam minden téren, pillanatnyilag nagyon hasonlítok Lili cicához, már ami az aktivitásomat illeti. Biciklire például egyáltalán nem ültem itthon, ez már kicsit hiányzik is.

Ellenben mérhetetlen mennyiségű hazait ettem, leginkább friss, élő zöldséget, gyümölcsöt, egyenesen a kertből. Elkényeztetett gyerek vagyok, régebben az egynapos paradicsomot se voltam hajlandó megenni, ha egyszer frisset, napmeleget is szedhettem. Mivel Dániában nem ez a luxus vesz körül, most megbecsültem a többnapos sárgabarackot is, amit apukám szedett le és tartogatott nekem a hűvös pincében, míg haza nem értem. Olyan tempóban tüntettem el, hogy még fényképezni is elfelejtettem, pedig a ságabarack nemcsak a legfinomabb, de a legszebb gyümölcs is.
A nektarin volt olyan kedves, és megvárt a fán, itt már előkerült a gép.

Muszakát tzatzikival csinálok magamnak néhanapján otthon, de az itthon frissen szedett zöldségekből készített változatnak nem ér a nyomába semmi.

Az evésen túl találkoztam régi barátokkal, ismerősökkel is, köszönöm szépen még egyszer mindenkinek, tényleg feltöltődtem - nem csak hasban.