Hogy hívnak?

Hogy hogyan ejtik ki a nevemet a dánok, azt nem tudom írásban visszaadni, és nem is lenne fair szóvá tenni, mert az én dán kiejtésem is bőven hagy maga után kivánnivalót. De hogy nem tudják leírni a nevemet, azt igenis kikérem magamnak. Azt a pár betűt egymás után ha kell, másolják le betűről betűre. Elektronikusan még könnyebb: kopi+pészt. Ha egy nem formális e-mailben látom elírva, még elnézem, mert sietségében az ember amúgy is hajlamos melléütni vagy felcserélni betűket. De hogy a nemrég kézhez kapott munkaszerződésemben egy oldalon belül kétszer, két különböző módon írják el a nevemet (és aztán még a telefonszámomat is elírták, pedig az nem nyelvspecifikus), azon nagyon felháborodtam.
Csak néhány a sok változatból, amivel eddig találkoztam:
Orsoyla
Orsolay
Orsola (az "ly"-nal nyilván nem tudnak mit kezdeni)
Orsolye (??)
Orsoly
Orsol
Szerintem a következő életemben Ida, Anna, Emma, esetleg Maria szeretnék lenni.
Csak viccelek. Minél többször látom elírva a nevemet, annál inkább tetszik - mármint az eredeti, helyesen írt. Jusztis, csakazértis szép név az Orsolya.

Kulináris és genitális élmények

Aki ismer, az tudja, hogy szeretek enni-inni. Gyakran forognak a gondolataim ízek, színek, izgalmas új kombinációk körül. Élvezem a főzést (vagy még inkább a sütést), csak épp kevesebb időm van rá, mint szeretném. Imádok szakácskönyveket forgatni, bár ritkán fordul elő, hogy betű szerint elkészítek belőlük valamit, inkább inspirációszerzésre használom őket. Szívesen járnék gyakr(abb)an éttermekbe is, de sokszor nincs kedvem, időm megtervezni, meg aztán egyetemistaként az anyagiak is szempontot jelentenek.
A hagyományos dán ételeket már úgy-ahogy megismertem az elmúlt pár év alatt. Unalomig krumpli-hús, szendvics barna kenyérrel, kötött szabályok alapján összekombinálva a rávalókat. A süteményeik agyoncukrozottak, a többségben ott a marcipán. A desszertek netovábbja, a karácsonyi pedig nem más mint tejberizs meggykompóttal, ami ízre nem rossz, de nem is különleges vagy rafinált, és az ünnepitől távol áll az én ízlésem szerint. Ilyen röviden talán kissé egyoldalú a jellemzés, mert azt be kell látni, hogy pl. a dán vajas kekszek verhetetlenek, és ennyi halat - különösen lazacot és pisztrángot - sem ettem korábban, de azért összességében nincs nagy véleményem a dán konyháról.
Ezért is izgatott már régóta, mit tud Morten Nielsen és az ő gourmet étterme, a Mortens Kro, Aalborg szívében. A honlapját (melynek én kifinomultabb, az étteremhez jobban illő dizájnt adnék) nézegettem néha kíváncsian, az árakat látva kissé fejcsóválva, de azért félig-meddig eldöntve, hogy előbb-utóbb ki kell próbálni, meg kell tapasztalni, hogy tényleg megérdemli-e a hírnevét. Mert helyi magazinokban gyakran szerepel Morten, a Nordjyske-nél (a régió legnagyobb napilapja) állandó heti rovata van. Fel-felbukkan tévéműsorokban, főz, interjút ad, a Facebbook-oldalát követve látszik, hogy külföldön is megfordul és együtt alkot más híres szakácsokkal különböző alkalmakból. Két könyvet is írt már.
Az idő múlt szombaton érkezett el, mert az őszi szünet alkalmából a Nordjyske jóvoltából a régió 8 éttermében lehetett kedvezményes menüt élvezni, és ezek közül az egyik a Mortens Kro volt. Csak regisztrálni kellett a Nordjyske honlapján, kinyomtatni a megvásárolt kupont, aztán már foglaltuk is az asztalt Istvánnal szombat estére.
István már próbálta korábban, és mondta, hogy finom lesz, de ne menjünk oda éhesen, különben nem tudjuk majd élvezni a pöttyökben mért ízeket. Mint utóbb kiderült, a három fogásból álló menüvel azért jól lehetett lakni (feltéve, hogy az ember alapvetően nem nagyétkű).

Az étterem kívülről nem sokat ígér, egy árkád alatt húzódik meg a belvárosban. Belépve egy túlméretezett fehér pulthoz léptünk, ahol maga Morten fogadott, regisztrált, vállfát kínált a kabátainknak, majd az asztalunkhoz vezetett bennünket. Az étterem elég nagy, de szerintem egy kicsit túl sűrűn állnak az asztalok. A fehér szín dominál, a világítás pedig pontszerű fényforrásokból jön félhomályos, kékeslila derengést adva a helyiségnek (ezért sem lettek valami fényesek a fotóim). Fehér bőrfotelszerű székek, egy-egy szál hosszúszárú fehér cala az asztalokon, lounge háttérzene - ez adta az első benyomást.
A háznak elég nagy a borválasztéka a világ minden tájáról, de többnyire egy egész üveget meg kell venni, ami két személyre szerintem kicsit sok. Én alkoholmentes italt szerettem volna, úgyhogy bodzaszörpöt kértem, míg Istvánnak egy, a főfogáshoz illő vörösbort ajánlottak, amely pohárral is rendelhető.

Az étterem kínálatát nézve szerénynek mondható, 3 fogásos menünk (7 fogásos is van) előétele "finoman füstölt és buggyantott bio pisztrángfilé csipkebogyó- és almakompóttal, kis salátával, pirított malátakenyérrel és égetett szénakrémmel" volt. Meleg tányéron hozták, és a mosolygós pincér (már nem Morten) minden fogást prezentált. A "malátakenyér" az a barnakenyér, amely a dánok első számú kedvence, és ami számomra szinte emészthetetlenül nehéz, főleg a magokkal teli változata. Morten ezt szeletelte hajszálvékonyra és tulajdonképpen ropogós chips-et csinált belőle (3 darabot helyezve egy tányérra, úgyhogy ebben a mennyiségben nem ülte meg a gyomromat), ami teljesen új, kedvező fénybe helyezte ezt a nemszeretem kenyeret. A pisztráng enyhe füstössége és a kompót édes-savanykás őszi íze remekül illett egymáshoz, és a három fehér pötty, amely "égetett szénakrém" néven lett bemutatva, és engem enyhe, kissé pikáns mellékízzel bíró, sűrűbb tejfölre emlékeztetett, kellemesen koronázta meg az egészet. Olyan finom volt ez a pár falat, hogy komoly elvárásokat ébresztett bennem a továbbiak iránt.

A főfogás "lábasban sült vadkacsa savanyított vörösáfonyával, waldorfsalátával, barnított cukorral bevont burgonyával és tejszínes vadszósszal" volt. Átsült, de szaftos, mégis könnyű volt a vadkacsahús, két kicsi combból és egy mellből állt, és ropogós zöldbabon volt tálalva. A héjjában főtt, majd meghámozott és vékony, karamellizált cukorral bevont krumpli hagyományos dán köret, amely ebben az ételkörnyezetben újszerűnek, szinte különlegesnek hatott, remekül ellenpontozva az áfonya savanyúságát. A hatalmas tányér közepén nem tűnt olyan nagy adagnak a fogás, de azért laktató volt. Azt külön értékeltem, hogy sem az előétel, sem a főfogás nem volt nagyon sós. Én az átlagnál kissé sótlanabbul főzök, mert szeretem érezni az alapanyagok valódi ízét, és ebben Morten konyhája nagyonis megfelelt az ízlésemnek.

A desszert "édesgyökér habcsók zöldalmaszorbettel, fehér csokoládé- és édesgyökérparféval; édesgyökér-krémmel, almazselével és szárított almával díszítve" volt. Az édesgyökér (lakrids) a dánok nagy kedvence, főleg gumicukrokban (amit errefelé irgalmatlan mennyiségben fogyasztanak nass gyanánt) és cukorkák formájában jelenik meg. Én nem nagyon szeretem az erőteljes, mesterségesnek ható aromáját, a sós, szalmiákos lakridsos gumicukroktól meg egyenesen borzadok. De itt a habcsókban, a parféban és a krémben olyan finoman visszafogott volt, hogy egyáltalán nem zavart, sőt, nagyon kellemesnek találtam, az pedig különösen tetszett, hogy különböző halmazállapotban és hőmérsékletben jelent meg a tányéron.
Összességében nagyon tetszett az az érezhető gondosság, amellyel megkomponálták az egyes fogások íz- és állagharmóniáját, a jelenlegi trend alapján figyelve arra, hogy többnyire szezonális és helyi alapanyagokból készüljenek. Újszerűek voltak az egyes kombinációk, de nem sokkolóak, a hagyományos dán konyhán felnőtt vendégek is felismerhették a megszokott ízeket.
Tetszett az is, hogy az étteremben ülve egy hatalmas üvegablakon keresztül be lehetett látni a konyhába, ahol a szakácsok először kényelmesebben, majd egyre gyorsabb tempóban dolgoztak - ahogy a hely szépen, fokozatosan megtelt vendégekkel. Az utolsó fázis, a tányérok megkomponálása, díszítése közvetlenül az ablak mögött történt - legszívesebben odamentem és figyeltem volna, hogyan csinálják a fiúk. Végül jöttek a pincérek, elhúzták az ablakot és vitték a műveket a vendégeknek. Az viszont kicsit meglepett, hogy Morten, az étterem feje pincérként volt jelen. Azt hittem, a konyha az ő területe. Persze a fogások így is nyilván értő kezek alól kerültek ki.
Lehet az evés más is, mint a jólakottság elérését szolgáló tevékenység. Lehet az ízek és halmazállapotok kombinálásának játéka, éppúgy műélvezet, mint amikor az ember színházba vagy kiállításra megy - ezt az ember a Mortens Kro-ban átélheti és megértheti.

Miután megvacsoráztunk, az este teljesen más fordulatot vett. Már tavaly sem lehetett nem észrevenni a városban a plakátokat, melyek két hiányosan öltözött férfit ábrázoltak. Ők a Puppetry of the Penis, két ausztrál, akik a... hát igen, a nemi szerveiket használják különböző figurák bemutatására. Úgy is hívják a tevékenységüket, hogy genital origami. Idén sikerült rá jegyet kapni, úgyhogy vacsora átsétáltunk a Skråen-be, ahol - mivel helyjegyek nem voltak - már egy órával az előadás kezdete előtt a bejárat előtt toporogtak néhányan, és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy komoly sor alakuljon ki. Mindenki jó helyet akart kapni, bár kivetítőkön is lehetett figyelni a mutatványokat. Amelyek viccesek (igen, van fütyi-humor) és megdöbbentőek (tényleg ennyire nyújtható és hajlékony?) voltak. Karóra, kenguru, hamburger, görkorcsolya - csak néhány a mutatványok közül, melyeket remekül fel is konferáltak. Persze csak az tud az ilyesmin nagyokat kacagni, aki tudatosítja magában, hogy nem finom és emelkedett dolgok kerülnek szóba/megmutatásra, és aki pl. a Borat c. film humorát is bírta. Mert ez már tényleg túlment minden határon, de úgy, hogy közben azért egyáltalán nem volt erotikus. A honlapjukat átnézve midezt előre sejtettem is, csak épp arra nem számítottam, hogy mindent, de tényleg mindent látni lehet majd. A körülöttem ülő nézők egy része már korábban is látta az előadást, tehát nyilván van ebben valami egészen érdekes és különleges. Én is azt mondom, hogy tetszett (tágabb érdelemben nézve), de azt hiszem, nekem elég volt egyszer is.

A bicikli

Biciklizni mindigis szerettem az emelkedők, a szembeszél és az eső ellenére is, szerintem az egyik legjobb dolog Dániában a jól kiépített kerékpársáv-hálózat és a bicikliseket támogató közlekedési kultúra. De múlt péntek óta egyenesen imádom, ugyanis vettem egy új biciklit!
A régihez még használtan jutottam hozzá pár éve. Azóta tovább koptattam, növesztettem a rozsdás felületeket a napi használat során. A láncot még a tavasszal cseréltettem ki tehát viszonylag új volt, mégis gyakran leesett az utóbbi pár hétben. Bosszantó, amikor az ember azért késik el az egyetemről, mert út közben kétszer is meg kell állni visszarakni a láncot. Azt hiszem, mostmár a kopott tárcsákat is ki kellett volna cseréltetni, de vajon érdemes egy ilyen használt biciklire költeni megint? Hát nem, nagyonis megérdemeltem már egy új járművet. Az otthon-egyetem-munkahely háromszöge napi jó 15 km biciklizést jelent, amihez továbbiak adódnak, ha mondjuk eltekerek a könyvtárba vagy bevásárolni, vagy egyetem után, munka előtt még hazaugrom.
Szóval múlt csütörtökön elmentem egy biciklisboltba, ahol a szakit majdnem sírba kergettem a kérdéseimmel meg azzal, hogy minden szóba jöhető modellt ki akartam próbáni. Végül úgy fél óra után sikerült kiválasztani a legszebbet, a legjobbat, a pont nekem valót. Annyi módosítást kértem, hogy a külső abroncsokat némi felár ellenében cseréljék ki defektmentesre, mert nem akarok az amúgy is stresszes napi rohanásban további izgalmakat egy váratlan baleset miatt. Tehát pénteken átvehettem a rámszabott biciklit, és azóta nagyon jó barátok vagyunk.

Ez a régi, de egy fotót ő is megérdemel.

Tehát ő az új. Városi kerékpár közepesen vékony kerekekkel, sárvédővel, csomagtartóval (amire én fémkosarat szoktam tenni, és abba bele a cudar nehéz hátizsákomat). Egyszerűen tökéletes.


Mint utóbb megtudtam, a Raleigh egy régi angol márka, de ahogy a felirat mutatja a vázon, valamit a dánok is hozzátehettek.

7 sebességes, belső váltós, lábfékes, de van rajta egy első kézifék is. Nagyon jó a fogás a kormányán.

Ide van elrejtve a váltó, a mai napig nem értem, hogy működik ez a fajta.

A nagydarab első lámpa gyárilag járt hozzá, a hátsó pirosat meg majd én akasztom rá (vagy inkább a hátizsákomra).

Apró rovarra emlékeztet a csengő, elegánsan egybe van építve a kézifék karjával.

Nem is tudtam, hogy így is lehet tekerni, ilyen gyorsan, könnyedén, elegánsan. Szinte magától megy.

A mai előadásunk

a "Peer to Peer video" címet viselte és a viral marketingről meg a YouTube-ról szólt közösen a negyedéves kommunikáció hallgatókkal.

Megtanultuk,

hogy csak a melegek használnak Javá-t.
Elemeztük az olyan önjelölt sztárokat, mint a Star Wars Kid,

és összehasonlítottuk Antoine Dodsonnal formai és ontológiai szempontból.


Az egyébként kissé száraz és unalmas elméleti eszmefuttatások közepette kisebb csúcspontot jelentett, amikor a remixelméletet szemléltetendő, Nick og Jay (dán sztárok) Lady Gaga "Telephone" c. művét parodizáló klipjét néztük

- valószínűleg túl hangosan, mert hirtelen berobbant az ajtó, és egy tanár rontott be a szomszéd előadóból. Angolul üvöltözött, meg a pálcájával csapkodott a szélső padon, hogy nem tud órát tartani miattunk. Ezek után valamivel halkabban néztük a további szemléltető példákat.
Egyébként az már az első héten kiderült, hogy a South Park epizódok a penzum részét képezik, legalábbis ez a rész:

Az meg teljesen legális, sőt egyenesen elvárt, hogy az ember előadás alatt a Facebook-on matat, az osztály természetesen már az első napon létrehozott egy saját csoportot. Nem voltam sosem nagy rajongója az oldalnak, de most egyszerűen rákényszerülök, hogy naponta százszor is ránézzek, különben nem jutok hozzá fontos információkhoz.

Gondolom, hogy sokan most legyintenek, hogy micsoda hülyeség ez az egész. Meglehet, néha magam is így gondolom, de ha minden jól megy, ebből fogok vizsgaprojekteket írni, és talán még megélni is a jövőben. És azzal, hogy mindezt a blogomon közzéteszem - szinte élőben, hiszen az előadás még nem ért véget -, aktív és majdnem egyidejű Web 2.0 tevékenységet folytatok.

Az utolsó meleg nap

Úgy hiszem, ez volt szombaton, október elsején. Miután feloszlott a reggeli pára, hétágra sütött a Nap, és elég volt egy szál rövidujjú. Melegebb volt, mint a mögöttünk hagyott nyár legtöbb napján. Nem is maradtunk Istvánnal a négy fal között, hanem kirándultunk Rebildbe - a helyről már írtam korábban. Nem csináltunk semmi különöst, csak sétáltunk egy nagyot az erdő mélyén, ahol délre se párolgott el a harmat és virultak a gombák. Meg sütkéreztünk napos tisztásokon, akárcsak sokan mások. Tele volt az erdő kirándulókkal, de szerencsére főleg a bejárat környékére koncentrálódtak, úgyhogy pár perc kitartó gyaloglás után csak a természet vett körül bennünket - meg a pókok.









Dániában élve megtanultam értékelni a napsütést, és úgy kihasználni, mintha ez lenne az utolsó alkalom idén. Ki tudja, talán az is volt. Ezek után már csak gyertyafényes hosszú esték várhatók a négy fal között, míg odakint kopog az eső.

U-CrAc

Véget ért múlt pénteken egy háromhetes periódus az egyetemen, amelyet az órarendben U-CrAc névvel jelöltek. Ez annyit tesz: User-Driven Creative Academy, és honlapja is van (sajnos többnyire dánul).
Az egész abból áll, hogy pár szak szövetkezik egymással, és a tanárok egy fedél alá terelik az Interaktive Digitale Medier (ez ugye az én szakom), az Oplevelsesdesign (a múltkor úgy próbáltam lefordítani, hogy "felhasználói élmény tervezés", de közben felvilágosítottak, hogy ez magyarul "user experince design"), ipari formatervező és ergoterápia szakos diákokat. Úgy osztottak be minket 16 csoportba, hogy majdnem mindenhová került 1-2 ember minden szakról (bár a mi csoportunkba ergoterapeuta nem jutott). Ezek után minden csoport kapott egy valós ügyfelet, akit a tanárok hajtottak fel nekünk, többnyire egészségügyi területről. A mi csoportunk ügyfele Castberggård volt (illetve annak képviselője), amely egy névfőiskola, továbbképző- és munkaügyi központ halláskárosultak számára Aarhustól nem messze. A feladat pedig: "Tesztrendszer kifejlesztése, amely méri a munkaképes halláskárosultak stresszszintjét". Három csoport is ugyanezt a feladatot kapta, és mivel egyrészt túl tágnak találtuk a feladatot, másrészt nem akartuk, hogy minden csoport ugyanazon dolgozzon, így közös megegyezéssel három részfeladatra osztottuk a projektet. Az első csoport magával a stressz mérésével foglalkozott, mi a mérések eredményére alapozva a stessz csökkentésére, míg a harmadik csoport a hosszútávú megoldásra. Első számú munkaeszközünk mindvégig a videókamera volt.
Először is meg kellett figyelnünk egy halláskárosultat munka közben. Ügyfelünk megszervezte, hogy meglátogathassunk egy nagyothalló tanárt, miközben tanít az osztályában. Egy középkorú, nagyon kedves történelemtanár nyugdíjas műkedvelő osztálynak tartott délelőtti órát. Megengedte, hogy beüljünk, felvegyük videóra az óráját, és utána még meg is interjúvolhattuk. Kissé csalódottan tértünk haza, mert egyáltalán nem volt stresszes a helyzet: a tanár és diákjai jól ismerték egymást, a diákok tudtak a tanár hendikepjéről és tiszteletben tartották. Tulajdonképpen fel sem tűnt elsőre, hogy valami nincs rendben.

De aztán beültünk a kis sarkunkba, és elkezdtük nézni a videófelvételeket egyszer, kétszer, többször, és kiderült, hogy a tanár kifejlesztett egy csomó technikát, hogy kompenzálja problémáját. Például ha valaki jelentkezett és kérdést tett fel, a tanár azonnal odasietett, hogy szemtől-szembe kapcsolatot létesítsen, mert ha nemcsak a hallókészülékére hagyatkozhat, hanem szájról is olvashat közben, akkor biztosabb a dolgában. Aztán ha valaki köhintett, akkor is felkapta a fejét, mert azt hitte, hogy valaki szólt. Stb, stb. Elképzeltük, milyen lenne, ha mindezekre a trükkökre nem volna lehetősége, mert pl. a padok olyan sűrűn lennének, hogy nem tudna a diákokhoz odamenni, vagy akkora lenne az alapzaj, hogy nem tudná kiszűrni a számára fontos kérdést.
Az analízis után el bodystorm következett. Ez pont olyan, mint a brainstorm, csak a testünket kell használni. Eljátszottuk a tanárunkat a megfigyelt helyzetben, és spontán eljátszottuk a megoldást is, bármit, ami eszünkbe jutott, még ha furcsának is tűnt elsőre (egy asztalt, vagy egy ajtót is el lehet játszani, ha az a megoldás, hogy az asztalt arrébb kell húzni, vagy az ajtót fotocellásra kell cserélni). Ezt is videóra vettük, és utólag elemezve még több ötlet jutott eszünkbe. Nagyon tetszett a módszer, mert sokmindenre használható, és láttuk, hogy több csoportnál ez hozta meg a megoldást a feladatra. Nálunk nem, mert végül úgy döntöttünk, hogy nem a stesszes helyzetek megelőzésére koncentrálunk, hanem a már kialakult stresszel való küzdelemre. Ebben az értelemben a megoldásunk nem szűkül a halláskárosultakra, hanem mindenki számára használható munkahelyi stersszoldó. Egy programról van szó, amely segít, hogy figyelmünket 5 percre másfelé irányítsuk, vagyis kikapcsoljunk egy kicsit. Mindenki megtalálja a kínálatból, hogy mi számára a legjobb, legyen az játék a számítógép mellett, vagy egy kis testmozgás. A szünet maga lehet előre tervezett (pl. a munkáltató által központilag elrendelve, mondjuk 10 órakor), vagy spontán, ha a dolgozó a nap folyamán bármikor úgy érzi, hogy túlfeszült a húr. Nem mondom, hogy ezzel feltaláltunk valamit, ami eddig nem létezett, de megtanultuk/gyakoroltuk a rendszerezett gondolkodást és azt, hogy mennyivel hatásosabb kisfilmet készíteni a működési elvről, mint leírni, elmagyarázni vagy lerajzolni. Az már mindegy, hogy a gombok papírból vannak-e vagy igaziak, esetleg a szereplők is papírból (vagy legóból) vannak, és stop motion animációs filmet készít az ember, a lényeg a folyamat szemléltetése. Tehát itt a fimünk (igaz, hogy dánul van, de talán még így is érthető valamennyire):

A teljesség kedvéért pedig itt az első csoport munkája a mérőműszerről, itt pedig a harmadik csoport kisfilmje a hosszútávú lehetőségekről. Szerintem érdemes megnézni mindhármat.
Nagyszerű, hogy eleve úgy lett tervezve az egész három hét, hogy minden elem dokumentálva legyen az interneten: a képek a Flick-re, a videók a YouTube-ra kerültek, a csoportmunka fizikálisan távolról is működött a közös Dropbox-ok miatt, és az egész koncepció, illetve a 16 csoport munkája egy WordPress oldalon lett összefogva. (A mi aloldalunk pedig itt).
Intenzív és fárasztó 3 hét volt, az utolsó napon, múlt pénteken prezentációval az ügyfélnek, aki el volt ragadtatva. (Kíváncsi vagyok, végül akar-e ebből valamit ténylegesen is felhasználni.) A tanárok komolyan vették az egészet és a végét is: kis kiállítást kellett rendeznünk a 3 hét kiállítható anyagából (mindenféle folyamatábrák, házilag készült filmes kellékek, stb.), pontos beosztást készítettek a prezentációinknak, és még svédasztalos ebédet is rendeltek.


Sőt, ebéd után, miután az ügyfelek távoztak, még koktélt is kaptunk (használati utasítással), amit az udvaron, az őszi napsütésben fogyasztottunk el. Ilyenkor szeretek egyetemista lenni.
De a viccet félretéve: most élveztem a csoportmunkát minden nehézség ellenére, mert így, hogy különböző szakokról voltunk, más-más szemszögből tekintenttünk a közös feladatra, és változatosan tudtunk hozzájárulni a megoldáshoz. Ettől kicsit életszagúbb volt, mint a legtöbb korábbi csoportmunka-élményem. Az ügyfél is szimpatikus volt, és már főleg csak rajta múlik, akar-e profitálni a prezentált ötletekből, vagyis akarja-e, hogy kidolgozzuk a kész terméket.