Mérleg

Újévi fogadalmakat nem teszek, de el szoktam gondolkodni december végén, milyen volt az elmúlt év.
Elég sötéten indult. Költözés után, egy olyan lakásban találva magam, amit egyáltalán nem szerettem, bár igyekeztem magam meggyőzni az ellenkezőjéről. Ehhez nemcsak a kégli fekvése és állapota, de a munkahelyemtől való távolsága (több, mint 100 km) is hozzájárult. Ingáztam napi 3 órát egy olyan munkahelyre, amit egyáltalán nem szerettem. Mégis 8 hónapot lehúztam ott, majdnem közelebb is költöztem hozzá, és nem értettem, mért nem sikerül. Utólag visszanézve már érthető: Aalborgban kellett maradnom, mert egy egészen más, sokkal jobb folytatás várt rám. Először István, aztán az egyetem, miattuk már érdemes volt maradni a városban, ami korábban szűknek tűnt, de aztán hirtelen mégis új dimenziókat nyitott meg.
A kellemes változások mellett értek veszteségek is. Ki kellett húzni egy fogamat, most is fáj, de már csak a helye (elképesztő, hogy tud fájni egy nem létező fog). Később fogok majd kapni egy csinos implantátumot a helyére, A fogorvos azzal biztat, hogy örüljek, mert a fogászati problémák könnyen kezelhetők, mások más betegségekkel sokkal rosszabbul járnak. Hm, azért én annak örülnék legjobban, ha a stressz ahelyett, hogy a fogaimra megy, mondjuk elégne biciklizés közben.
Van más is, ami fáj. Elveszítettem idén pár barátot. Amikor Dániába költöztem, rögtön láttam, hogy ezt néhány kapcsolat nem éli túl. Van, akivel nem lehet másképp kapcsolatot tartani, mint személyesen. Jópár emberrel azért megmaradt a jó viszony e-mail-en, skype-on keresztül is elég hosszú ideig. Vannak a skype típusú emberek, akik inkább beszélni szeretnek, és az e-mail típusú emberek, akiket nem zavar, ha írniuk kell. Én igyekeztem mindkét csatornát használni, de az elmúlt egy évben a Skype a lehetetlen időbeosztásom miatt visszaszorult, leginkább már csak a legeslegszűkebb családdal telefonáltam az interneten keresztül, és velük is úgy, hogy előtte e-mailben egyeztettünk, hogy akkor mondjuk vasárnap délután 3-kor a tesóm, anyukám és én is ráérek, úgyhogy meg tudjuk beszélni élő szóban, kivel mi történt az elmúlt 1 vagy 2 hétben. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy a skype típusú barátaim eltűntek, e-mailt nem írnak. És van olyan e-mail típusú barát, akinek írhatok rövid vagy hosszú e-mailt, egyáltalán nem reagál. Vajon miért? Valami rosszat mondtam / írtam? Mit tehetnék? Egyáltalán kell valamit tennem, vagy ne erőltessem, inkább hagyjam az egészet? Volt olyan is, akivel a Facebook-on keresztül tartottuk a kapcsolatot, és amikor elkezdtem az egyetemet, minden szó nélkül törölt a "barátai" listájáról, pedig több, mint 1000 van neki - épp én nem fértem bele a keretbe. Ezt már igazán nem tudom hová tenni. Egy szó mint száz, a magyarországi barátok megritkultak. Szerencsére azért akadnak újak Dániában (nem feltétlenül csak magyarok vagy dánok), majd az idő megmutatja, mennyire tartósak.
Biztosan sokat változtam az elmúlt évek alatt, de arra mindig próbáltam vigyázni, hogy ne dicsekedjek, és ne is panaszkodjak a helyzetemmel kapcsolatban. Dániában élni sok szempontból könnyebb és sok szempontból nehezebb, mint Magyarországon. A célomat, hogy grafikusként dolgozhassak, még nem értem el. Még mindig csak takarítok, de látok rá esélyt, hogy előbb-utóbb valami testhezállóbb munkát kapok. Ezért vagyok még mindig itt, és ezért is vágtam bele az egyetembe. Azt hiszem, összességében nem könnyebb itt sem, mint máshol, csak mások a nehézségek. De mostmár maradok, végigcsinálom, mert nincs kedvem elölről kezdeni. És mostmár nem is érzem magam egyedül.
Amíg Aalborg és Aarhus közt ingáztam, egyszerűen semmire nem volt időm. Ha visszanézek, csak azt látom, hogy munkából és alvásból állt a napom, és világos, hogy ezt nem lehetett sokáig folytatni. Néha még most is lehetetnennek tűnik 24 órából kihozni egy napot, de ebbe szerencsére már rengeteg értékes dolog is belepréselődik: reggeli Istvánnal, egyetem délutánig, munka estig, vacsora Istvánnal. Ebből a kedvenceim a nap eleje és a vége, mert történhet akármi, az a lényeg, hogy nem üres a lakás. Most se könnyű mindig, de sokat számít, hogy a bénító aggodalmaimat pár szóval azonnal elhessegeti, ha finomat főzök, megdicséri, és ha nekem nincs kedvem, akkor elmosogat ő. A legjobb dolog, ami idén történt velem, István. Remélem, hogy ugyanezt még sok éven át elmondhatom.