Új élet

Tehát ott hagytam abba, hogy hazajöttünk a nyaralásból, és egy napom volt az aklimatizálódásra, aztán már meg is kezdődött az egyetem. A "Humanistisk" karon belül az "interaktive digitale medier" szakra járok mostmár két hete, ami egy kétéves kandidat (master) képzés. Ilyenkor általában meg szokták kérdezni, mit is tanulok valójában, és nem is olyan könnyű röviden megfogalmazni, de megpróbálom. Olyan rendszerek és alkalmazások tervezését, amely a felhasználó aktív közreműködésére épít (tehát interaktív), és digitális felületen (számítógép, mobiltelefon, iPad, információs táblák) történik. A programozást nem én végzem, hanem a rendszer működését és felületét tervezem meg.
Kicsit zűrösen indult számomra a tanítás, mivel a 23 fős osztályban én vagyok az egyetlen, aki most kezdte az aalborgi egyetemet, a többiek mind itt szerezték a bachelor-jukat. Ezért mindenki ismerte már a rendszert, és pontosan tudta például, hogyan kell a diákigazolvány-mágneskártyát használni fénymásoláskor, vezeték nélküli internetre kapcsolódni, a Moodle-t és iskolai mailboxot használni (az egyetem belső hálózata, innen lehet minden praktikus információt megszerezni az órarendtől kezdve a vizsgákra való jelentkezéseken keresztül az osztályon belüli fájlcseréig). Én meg csak pislogtam, hiszen még felhasználónevem se volt. Aztán a szünetben átugrottam az informatikus irodájába, ahol kiderült, hogy mindenem van, csak engem elfelejtettek értesíteni róla, illetve meghívót küldeni az új diákok eligazítására. Sebaj, azóta már rájöttem magamtól a fontosabb dolgokra, illetve folyamatosan a társaimat zaklatom a hülye kérdéseimmel.
Azán az is rosszul érintett, hogy úgy tűnt, én vagyok az egyetlen külföldi az osztályban. Azt reméltem, az egyetem tele van külföldiekkel, de persze nyilván főleg az angol nyelvű osztályok. Úgyhogy egyrészt kissé nehezemre esett követni a kórházi takarítás nyelvezetéhez képest magasabb röptű előadásokat és párbeszédeket, másrészt eléggé zavarban voltam és nem nagyon mertem megszólalni az elején. Ez később oldódott, mert kiderült, hogy az akcentusom ellenére mindenki ért, meg rájöttem, hogy van még egy litván lány az osztályban, akit azért volt nehéz észrevenni, mert ő se nagyon szólal meg, és a neve nem annyira kirívóan tájidegen, mint az enyém. Aztán mikor még jobban feloldódtam, és már nem saját magammal voltam elfoglalva észrevettem, hogy két kontakt tanárunk közül az egyiknek nem a dán az anyanyelve, hanem a német. Viszont szerencsére nem én vagyok a legöregebb az osztályban (bár valószínűleg az átlagéletkor fölött vagyok), úgyhogy mostanra egész jól érzem magam.
A tanítás elég nagy léptekben folyik, teljes jelenlétet és koncentrációt igényel. A hiányzást például be kell jelenteni a kontakt tanárok egyikének telefonon (amellett, hogy természetesen az épp akutális csoportomat is értesítem), különben ők hívnak fel, hogy mi van velem. Mindezt úgy, hogy nincs reggelente névsorolvasás, hanem valami érthetetlen módon egyszerűen tudnak mindenkiről az első perctől fogva.
Mivel Dániában vagyunk, ezért kezdetben legalábbis csoportmunkában oldunk meg projekteket. Ez úgy néz ki, hogy reggelente témábavágó előadást kapunk, aztán jön a projektmunka csoportokra osztva. Az első rövid, egyhetes projekten már túl is vagyunk, egy PowerPoint prezentáció volt a vége. Ez utóbbitól mindenzidáig ódzkodtam, de most hirtelen tanultam pár új prezentációs technikát, ami új fénybe helyezte az egészet. Aztán elkezdtük a második projektünket 4-5 fős csoportokra osztva úgy, hogy minden csoportban van 1-2 ember a mi szakunkról, egy "oplevelsesdesigner" (ami kb. felhasználói élmény tervezése - tényleg, van ennek a magyarban megfelelője?), egy ipari formatervező és egy ergoterapeuta. A feladatokat valós megrendelőktől kapjuk (most mind egészségügyi témájú), a mienk így hangzik: "Tesztrendszer kifejlesztése, amely méri a munkaképes halláskárosoltak stresszszintjét." Három hetünk van a megoldásra, de a részeredményt már egy hét múlva (vagyis holnap) kell prezentálnunk az ügyfélnek, aki a nagyotthallók szervezetének képviselője, és azok speciális képzésével illetve elhelyezésével foglalkozik. Örülök a feladatnak, és úgy érzem, nagyobb kedvem van az ilyesmihez, mint pl. játéktervezéshez, ami a legtöbb osztálytársamat izgatja. Remélem, hosszú távon bebizonyosodik, hogy jól döntöttem, mikor erre a szakra jelentkeztem.

Közben nagy hirtelen munkát is kaptam. Kéretlenül küldtem el az aalborgi kórház pszichiátriájára a jelentkezésemet a nyáron, mellékelve a takarításban szerzett remek referenciáimat, illetve legutóbbi főnököm ajánlólevelét az aarhusi kórházból. Nyilván ezek nyomtak a latban, amikor szinte rögtön behívtak interjúra, ahol elmondták, hogy nem tudnak felvenni, mivel nekik egy teljes munkaidőben dolgozó ember kell nappalra, én meg részmunkaidőben tudnék csak dolgozni délutánonként/esténként az egyetem mellett, de el szeretnék tenni a jelentkezésemet szükség esetére. A szükség gyorsan bekövetkezett, betegség miatt hiányzó háromórás délutáni műszakját kaptam meg, és már az elején mondták, hogy ha 4 hét elteltével mindketten akarjuk, felvesznek állandó munkatársnak. Remek!
Tehát a hétköznapjaim így néznek ki: 9.16-16.15 között az egyetemen ülök, utána átbiciklizek a kórházba, 3 óra alatt kitakarítom a pszichiátria irodáit és iskoláját, és este 8-ra érek haza. Az egyetemen rettenetesen elfáradok fejben, és ezután kimondottan kellemes, hogy a késő délután a kórházban már nincs senki, és egyáltalán nem kell gondolkodnom, amíg elvégzem a munkát. Napi kb. 16 km-t biciklizek, mert az egyetem pont a város túlsó sarkában van, úgyhogy a sport hiányára nem lehet panaszom.

És mindezek tetejébe jött még egy jelentős változás az életemben: múlt hétvégén odaköltöztem Istvánhoz. Nem szeretek pakolni, dobozolni, szortírozni, de most mégis nagyon boldogan tettem. Szerencsére segítettek a barátok a nehezében, és izgalmas is volt, mert ezúttal nem egyedül döntöttem olyan dolgokban, hogy például melyik szekrénybe kerüljenek a poharak, és milyen színű legyen az új kanapé. A még mindig fennálló (bár azért egyre csökkenő) rendetlenség ellenére nagyon jól érzem magam. Mikor hazajövök, nem üres a lakás, valaki vacsorával vár, és megkérdezi, milyen napom volt. Nem cserélnék most senkivel.