Akcióban a szociális gondozó

Igen, elkezdődött a munka: négy helyszínen, három műszakban.
Az elmúlt két hétben legtöbbször abban az idősek otthonában voltam, ahol az első szakmai gyakorlatomat töltöttem. Akkor csak az egyik szárnyban dolgoztam, most viszont bedobtak a mély vízbe, mindegyik szárnyban megfordultam már, reggeli és délutános műszakban is kipróbálva magam. Ez utóbbi jobban fekszik, egyrészt, mert könnyebb este 11-ig dolgozni, mint reggel 7-kor munkába állni, másrészt, mert a délutános műszakban nincs se takarítás, se fürdetés, csak vacsoráztatás meg ágyba fektetés. Persze ez se mindig egyszerű, mert van olyan gondozott, aki tényleg semmit nem tud már egyedül, beleértve a kanál szájához emelését se. De a legnagyobb nehézséget a sok új név megjegyzése jelentette: 4x16 lakó van, és bár néhányat ismerek még a a korábbi gyakorlatból, de bizony a többség az alig egy év alatt, ami azóta eltelt, eltávozott az élők sorából.
Voltam már ott is délutános a múlt héten, ahol a második gyakorlatomat töltöttem. Kellemesen telt az a műszak, a gondozottaim, akik nem otthonban, hanem egy speciális lakóparkban laknak (nagy fürdőszobák hendikep vécével, mindenhol rámpák, küszöbök száma minimális a tolókocsis közlekedést megkönnyítendő), szinte mind emlékeztek rám, és némelyik őszintén örült nekem, ami meghatott. Persze itt is voltak vicces epizódok, mert kaptam pár olyan ápoltat, akinél még nem jártam korábban. Például szóváltásba kerültem az egyik elmebeteggel, aki este 10-kor, mikor mentem ágyba dugni, közölte, hogy elfogyott a cigije, és adjak neki. Adhattam volna, mert a gyógyszeres szekrénykéjében volt elzárva, de tudom, hogy bármennyit elszívna, úgyhogy nem véletlenül van neki kiporciózva a napi adag. Hirtelen úgy döntöttem, eljátszom a hülye külföldit, aki nem ért dánul, és cigaretta helyett jégkrémet kaptam neki elő a mélyhűtőből. Szerencsére jól sült el a dolog: méltatlankodott kicsit, de aztán nekilátott bekanalazni. A kollégák meg jót derültek az eseten, mikor utólag elmeséltem nekik, és tetszett nekik a megoldásom. Ez volt a vicces eset, de az például már inkább ijesztő volt, amikor egy nagyon kövér és nagyon ápolatlan skizofrénhez kellett kimennem. Először nem akart beengedni a nő, aztán nem akarta bevenni a gyógyszert, de amikor megfogtam a kezét, hogy a lelkére beszéljek, sírva fakadt, mint egy kisgyerek, és végül szót fogadott. A lakása igazi disznóól volt, és csak kifelé menet vettem észre, hogy a sok hajas baba némelyikének, amelyek a gardrób tetején ültek, be van törve az arca. Nem biztos, hogy még egyszer ki mernék menni hozzá.
A harmadik helyszín szintén egy lakópark, ahol az ápoltak túlnyomó része alkoholista. Fenntartásokkal mentem oda, mert míg a legtöbb testi vagy lelki betegség együttérzést ébreszt bennem, az alkeszeket általánosságban nem tudom sajnálni, végülis ők keresték maguknak a bajt, a könnyebb megoldást választva. Délutános műszak volt, és sajnos reménytelenül szakadt az eső, ami azért volt probléma, mert két ápolt között bicikliznem kellett, néha hosszú percekig, és 8 órát ledolgozni úgy, hogy állandóan öltözni-vetkőzni kell (nemcsak esőkabátról, de esőnadrágról is szó van) nem túl praktikus. Ez, meg az, hogy nem voltam ismerős a környéken, értékes perceket vett el a munkatervből. Ami úgy nézett ki, hogy kaptam egy listát, ahol ott állt a név, a cím, az időpont, amikor meg kell jelennem, és a tevékenység, amit végre kell hajtanom. Volt, ahol csak a gyógyszert kellett odaadnom a szekrényből, és meggyőződni rőla, hogy beveszi az ápolt, volt, ahol a vacsorát felmelegíteni, de volt, ahol komplett ágybafektetési rituálét bonyolítottam részletes leírás alapján. A munkaterv nagyon szoros volt, és amikor a vészhívót valaki megnyomta, soron kívül segítséget kérve egy pisiléshez, ami 15 percig tartott, onnantól kezdve borult az egész menet, és éreztem a késés folytán rám nehezedő nyomást. De még ez is rendben lett volna, viszont volt egy igen kellemetlen élményem. A második itt lehúzott napom elején, benyitván az egyik középkorú férfi ápolthoz, otthon találtam nála a feleségét is. Aki azzal indított, hogy jó alaposan leszidott, amiért a férjére előző este rosszul adtam a pelenkát, ezért a szerencsétlen az éjszaka folyamán totál átázott, még az ágyneműt is le kellett reggel cserélni. Nagyon meglepődtem, mert egy ilyen pelenkát (lila Tena Flex, ha valaki esetleg ismeri a típust) egyszerűen nem lehet rosszul ráadni senkire, tökéletes dizájn. A baj gyanúm szerint inkább a pasassal lehetett. Tudom, hogy egyesek össze-vissza forgolódnak álmukban, esetleg kibontják a pelust, és akkor persze nem véd semmi az elázás ellen. De az még inkább meglepett, hogy szinte mindenhol kedvesen foganak, ez volt talán az első eset, hogy valaki tényleg üvöltözött velem, és még csak nem is egy beteg ápolt, hanem egy normálisnak gondolt hozzátartozó. Fáradt voltam és ideges, mert már rég a következő helyen kellett volna lennem, úgyhogy sírva is fakadtam, ahogy kell. Erre megenyhült a nő, és felajánlotta, hogy megmutatja, hogyan kell helyesen bepelenkázni a férjét. Én meg csak csodálkoztam, mert (1) elnézve a folyamatot, én is pont így csináltam, nem is lehet másképp, (2) ha ilyen jól megy neki, mért van szükség az önkormányzat által fizetett ápolókra? Szerintem a házasság arról szól, hogy jóban-rosszban, a kifejezés Dániában is ismert (på godt og ondt). De inkább nem mondtam semmit, nehogy megint üvöltözni kezdjen a nő, inkább megköszöntem az oktatást, és némi belső derűvel álltam tovább, tudván, hogy a következő egy hónapban nem jövök erre, és ki tudja, ahogy az a pasas festett, lehet, hogy utána már nem is lesz szüksége soha többé segítségre...
A negyedik hely, ahol meg kellett jelennem, egy főleg demenciában szenvedőknek fenntartott idősek otthona. Itt életemben először éjszakásként kellett volna letöltenem a munkaidőt, de első nekifutásra nem lett belőle semmi. A beosztásomban az állt, hogy pénteken 0-6 óra közt kell dolgoznom. Csütörtökön szépen végigaludtam a délutánt, és éjjel fél 12 körül el is indultam otthonról. Megérkezvén nagy szemeket meresztett a két éjszakás dolgozó, mondták, tévedés történt, mert egy nappal később kell csak mennem. Nézték a beosztásomat, és csóválták a fejüket: kiderült, hogy a beosztás készítője nem először tévedett, nem tudván a különbséget 0 és 24 óra között. Mert elvileg mindkettő éjfélt jelent, de nem mindegy, hogy pénteken 0 vagy 24 órakor kell elkezdeni a munkát! Na, ettől nagyon mérges lettem, hiába értem gyorsan haza, az éjszakám már el volt rontva, mert hajnali 3-ig nem tudtam elaludni, és 7-kor már fel is ébredtem. Ígyhát másnap éjjel, mikor tényleg dolgoznom kellett, fáradt, és nyűgös voltam, még szerencse, hogy a munka csak pár pelenkacseréből, katéterzacskó-űrítésből, meg öntudatlan alvajáró lakók ismételt ágyba irányításából állt.

Egy dolog azonban világossá vált: ez a menet hosszú távon nem tartható. És most hagyjuk magát a munkát, amíg egyszer használatos gumikesztyű van a világon, nem félek (szinte) semmitől. De ettől az össze-vissza beosztástól alkalmatlan vagyok bármi másra. Az az érzésem, hogy az elmúlt két hétben csak ettem, aludtam meg dolgoztam, másra már nem jutott energia. Sürgősen váltani kell, mielőtt olyan fakó szürkévé válok, mint a munkaruhaként kiosztott önkormányzati pólóm.

Akcióban a grafikus

Úgy esett, hogy a közelmúltban három nagyobb lélegzetvételű grafikusi munka is megtalált, elég szorosan egymás után, szinte egyszerre.
Az első az Aalborgi Magyarok Társaságának arculatterve volt. Az a szerencsés helyzet állt fent, hogy részt vehettem az alapításban, benne lehettem a csapatban, aki formázgatta a koncepciót fejben és szavakan azelőtt, hogy az alapító gyűlést összehívtuk volna júliusban. Az "Aalborgi" szó nem pontos, mert elég nagy hatósugárban élnek a tagok Aalborg körül, és gyorsan világossá vált, hogy az egész középpontja egy weboldal lesz. Ehhez kellett egy logó, a rendezvényekhez meghívó, hírlevél, amit akár a nagykövetségnek is el lehet küldeni, stb... a feladat még mindig növekszik és formálódik legnagyobb örömömre. De a kezdet igen nehéz volt. Ciki, de bevallom: egyszerűen elfelejtettem, hogy kell grafikusként gondolkodni. Azt még képes voltam verbálisan megfogalmazni, milyen legyen a logó, de képtelen voltam vizuális nyelvre átültetni. Arra hivatkoztam, hogy túl hosszú a társaság neve, ahelyett, hogy elismertem volna: a szociális ápolói munka lenullázza az agyamat, és a munkaidő leteltével már nincs kedvem meg türelmem semmihez.
Szerencsére volt, aki segítsen: Maczó Péter volt egyetemi tanárom mindig válaszol az e-mailjeimre, és nemcsak jó grafikusként de jó pedagógusként is. Ahelyett, hogy lehülyézett volna az első vázlataimat látva, finoman vezetett rá a megoldásra. Nagyon hálás vagyok érte.

(Példák az alkalmazásra itt, itt, és itt.)

Közben bepottyant a második megbízás: Beatbull szeretett volna új logót profi gasztroblogjának, amely Kísérleti Konyha névre hallgat, és egyébként rajongója vagyok. Ez már kicsit életszerűbb feladat volt: itt nem kaptam teljhatalmat és szabad kezet, mert a megrendelőnek nagyon határozott elképzelései voltak. Sokszor mást akart, mint amit én javasoltam volna. Ez azért volt hasznos, mert kénytelen voltam verbálisan is reflektálni arra, amit csinálok. Gyakran már akkor formáltam magamban az érvelő mondatokat a vázlataim mellett, mikor még meg se jelentek a monitoron. Élvezetes feladat volt még akkor is, ha a végén nem azt fogadta el, ami szerintem a legjobb lett volna. Kompromisszum született, de soha rosszabbat.
A logó után még összehoztunk közösen egy fejlécet meg egy Facebook beléptetőképet, ő fotózott, én meg összeraktam a grafikával. Bővebben a folyamatról a dizájnblogomon.

A harmadik feladat egészen váratlanul jött: a megrendelő interneten keresztül talált rám. Logóterv a Budapest Terminálnak. Itt már nyoma se volt semmilyen kínlódásnak: hazaértem a munkából, és alig vártam, hogy nekilássak a tervezésnek. Egy nagy kanna tea mellett, jó zenét hallgatva újra bizsergett az ujjam az egeret nyomkodva, mosolyogtam a monitorra, mint a régi szép időkben.
(Bővebben a projektről itt.)

A három feladat együtt megsokszorozta a jókedvet és az energiát. Amikor az egyikkel nem tudtam haladni, félretettem, és a másikkal való munka megadta az elsőnél felmerült problémára a választ, miközben hirtelen a harmadik feladatra is ott tolakodott a bejáratnál a megoldás. A három logó közti különbségek és hasonlóságok mágikus módon egymást kézenfogva juttattak el a végkifejletig.
Amikor elkezdtem a szociális gondozással foglalkozni, kicsúszott a lábam alól a talaj, nem találtam önmagam, állandóan azt kérdeztem, mi a fenét keresek ebben a helyzetben. A válasz: részben pénzt, részben egy kis élettapasztalatot: sokféle embert láttam sokféle helyetben, nagyon tanulságos. Úgy döntöttem, hogy játszhatom még a gondozót egy darabig, de valójában grafikus vagyok. Közben újabb megbízások is megtaláltak, úgyhogy jól érzem magam a bőrömben.

Hammer Bakker megint

Bár a levegő erősen lehűlt, van, hogy reggel deres a fű, de a hétvégén szép, napsütéses volt az idő. Csak a saját lustaságomat kellett legyőznöm ahhoz, hogy szépeket lássak ma délután.
A múltkor már mutattam pár képet arról, milyen mágikus hely a Hammer Bakker erdő. Most is oda mentem, de ezúttal biciklivel.





A cél az erdő közepén álló, Ideon skovbutik névre hallgató biobolt és -pékség volt, amelyről mondták már, hogy látnom kell. Igazán megható az ügyetlen, de szeretetteli módja annak, ahogy ez a kis bolt létezik. Van egy honlapja, hát a dizájnról ne beszéljünk. Innen megtudható, hogy csak péntek-szombat vasárnap tartanak nyitva. Az erdei úton van egy tábla, hogy itt kell jobbra fordulni.

És aztán felbukkan a mesebeli faházikó, füstölgő kéménnyel.
A bejáratnál biozöldségekbe -gyümölcsökbe botlottam.

Mikor az ajtót nagy csilingelés közepette kinyitottam, egy középkorú, kontyos hölgy lépett elő (talán egyenest a múlt század elejéről), és kérdezte, jártam-e már itt. Mondtam, hogy nem, erre kezembe nyomott egy névjegyet, felkapcsolta a villanyt a belső szobában is, ami egy bolt, és mondta, hogy nézzek nyugodtan körül, majd magamra hagyott.


Csupa gusztusos finomság, elég borsos áron, hja, a minőségnek megkérik az árát. Kapható itt az élelmiszereken kívül jónéhány ezoterikus könyv, ásvány, és kézzel kötött zokni, pulóver is. Meg ki van állítva pár bájos festmény is, ha jól sejtem, a hölgy saját alkotásai. Az egész nélkülöz mindenféle trükkös marketingfogást és rafinált árukihelyezést, inkább olyan, mintha a nagyi éléskamrájába csöppentünk volna.

Fényképeztem, összeválogattam néhány dolgot, aztán szóltam a néninek, hogy fizetnék. Kicsit elbeszélgettünk, és legszívesebben maradtam volna még. Láttam, hogy a ház másik fele az ő lakóházuk, csupa szép régi fabútor, a régimódi kandallóban ropogott a tűz. Nagyon nyugodt és meghitt az egész. A néni ajándékba adott egy kis hagymatortát. Ahogy hazaértem, felmelegítettem és megettem vacsorára, hozzá különös, de finom, kakaóval és édesgyökérrel ízesített teát főztem, amit szintén ott vettem.

A honlapjukon nézelődve kiderül, hogy komoly kísérleteket folytattak azügyben, hogy az élesztőt és kovászt részlegesen vagy teljesen kiiktassák a kenyereikből, mert az "nyugalmat hoz a gyomornak". De ez csak egy kis része a teljes filozófiának: a ház körül maguk termelik a biodinamikus zöldségeket-gyümölcsöket, és először Vodskov-ban, később Aalborgban alapítottak Waldorf iskolát. Finn, a férj fűrésztelepet üzemeltet a házuk mögött, Katrine pedig megnyitotta az Ideon klinikát az euritmia és az antropozófia alkalmazásával Rudolf Steiner nyomán.
Fantasztikus, hogy vannak ilyen kis romantikus szögletek a világon. Teljesen a hatása alá kerültem.

10

Ezt kaptam ma a záróvizsga alkalmából. Nem voltam jó passzban, kissé szétszórt és felkészületlen előadást nyújtottam, a vizsgáztató pedig nem nagyon figyelt a mondandóm tartalmára, sokkal inkább az akcentusomra. A hasnyálmirigy meg magyarul is ronda szó, hát még dánul! (Bugspytkirtlen, ha valaki meg szeretne próbálkozni vele.) Na, de soha rosszabbat, tulajdonképpen örülök, hiszen a múltkori fohászomban ilyesmit kértem. Már csak a kívánság második felének kell teljesülnie.
A múlt héten változott a közeljövővel kapcsolatos álláspontom, mert szerdára behívott annak az idősek otthonának a vezetője, ahol az első szakmai gyakorlatomat töltöttem. Korábban helyettesítésről volt szó, de végül rendes állást ajánlott, még ha nem is a legjobbat a világon. Heti 35 órában alkalmaznak (Dániában 37 órás a munkahét), 3 műszakban, 4 idősek otthona közt leszek felosztva, vagyis mindig akkor és oda kell mennem, amikor és ahol szükség van rám. A rossz ebben (azon túl, hogy nem grafikusi állás), hogy ilyen beosztás mellett nem nagyon lehet rendszeres életet kialakítani, pl. régi álmomat, hogy heti 1-2 alkalommal jógára, pilatesre, vagy thai főzőtanfolyamra járjak, most se tudom megvalósítani, hiszen hol délelőttös, hol délutános, hol meg éjszakás leszek, hétköznap, hétvégén, össze-vissza. De a jó oldala, hogy párhuzamosan 4 munkahelyet tarthatok szemmel, és előbb-utóbb csak felmond vagy nyugdíjba megy valahol valaki, és akkor lecsaphatok egy stabilabb pozícióra.
Århusról meg az egyetemről egyelőre legalábbis kénytelen vagyok lemondani. Hiába küldtem jelentkezést több ottani idősek otthonának, még csak nem is nagyon válaszolnak. Munka hiányában pedig nem biztosított a megélhetésem, én sajnos nem kapok SU-t (a magyarhoz képest magas ösztöndíj, főleg dánoknak jár). Kicsit furcsa, hogy a köztudatban az él (és én is abban a hitben voltam eddig), hogy szociális gondozókból nagy a hiány, és ezzel a szakmával könnyen talál munkát az ember. De vajon hol? Aalborgban és Århusban legalábbis biztos nem.
Az ingatlanok bérleti díja pedig aránytalanul magas Dánia második legnagyobb városában, nyilván az igények nyomták fel. Protekciónak köszönhetően sikerült megnéznem egy kiadó szobát, de nem nagyon tetszett, hogy fürdőt meg a konyhát meg kell osztani ismeretlen lakótársakkal. Emellett a konyha olyan volt, hogy nem tudnék ott jó szájízzel főzni. Egy århusi szoba bérleti díjáért Aalborgban saját lakást bérelhetek.
Tehát most a B-terv végrehajtása történik, vagyis lakásvadászat itt, Aalborgban, mivel a jelenlegiből (ami ungdomsbolig, tehát diákoknak adják ki) legkésőbb decemberben ki kell költöznöm. Szó se róla, itt is szemfülesnek és gyorsnak kell lenni, de mivel helyben vagyok, így nem okoz problémát biciklire pattanni, és gyorsan megnézni egy lakást, ha megtudom az internetről, hogy kiadó. Ez tölti ki pár napja minden gondolatomat, és kicsit fura érzés, hogy holnap bizonyítványosztás, hétfőn meg már munkába is állok, mint képzett szociális gondozó. Ez tényleg én lennék?

Zavaros

egy hetem volt, és amíg nem tudom meg a történet végét, addig inkább ezt a zenét ajánlom:

Avagy a Nap mindig süt, és ha épp nem látszik, akkor más nézőpontot kell keresni.

Az én aalborgi könyvtáram

Már régóta adós vagyok ezzel a bejegyzéssel. A "Miért szeretem Dániát" c. toplistán a könyvtár igen előkelő helyen szerepel. Hogy megértsétek, miért, először felejtsetek el mindent, amit a magyarországi könyvtárakról tudtok.
Igen, a könyvtár Dániában is arra való, hogy az ember könyveket kölcsönözzön. De ezen kívül a könyvtár még sok más is egyben.

Kezdjük azzal, hogy ingyenes. (Na jó, nem egészen, hiszen az egyébként magas adókból tartják fenn, de ha ide folyik az adóm, azt nem bánom.) A kölcsönzéshez csak annyi kell, hogy legyen sárga kártyánk, ami azon kívül, hogy egészségbiztosítási kártya, sokminden másra is jó. De helyben olvasni és az egyéb szolgáltatásokat élvezni természetesen kártya nélkül is lehet.

A könyvek választéka igen széles, és túlmutat azon, ami fizikálisan az épület falain belül van. Ha olyan könyvet szeretnék, amely csak egy másik könyvtárban van meg, akkor a könyvtárak egymás közti kommunikációjának köszönhetően kikölcsönzi nekem a hozzám legközelebbi könyvtár a másiktól. Van hangoskönyv, DVD és CD is, meglepően széles skálán és jó ízléssel összeválogatva. Zene alatt nemcsak komolyzene értendő, hanem a legfrissebb pop, rock, underground, jazz, és ki tudja még, mi (és igen, a legújabb Muse, Jamie Cullum meg Placebo is kölcsönözhető, röviddel a megjelenés után).

A számomra érdekes grafika/dizájn témájú könyvek választékával is elégedett vagyok. A kölcsönzési idő általában 4 hét, ami meghosszabbítható, de ha nagyon friss az anyag, akkor csak 7 (főleg filmeknél) vagy 14 napig tarthatom magamnál. Ha a könyvtárnak megvan, amit szeretnék, de épp kikölcsönözte más, elő tudom jegyezni. Ha visszavitték, akkor féreteszi a könyvtár nekem, és kapok róla értesítőt sms-ben vagy e-mailben. Mindezt teljesen egyedül, pin-kóddal a könyvtár honlapján keresztül tudom intézni akár itthonról is, de ha nem megy, írhatok e-mailt, és 1-2 órán belül válaszolnak, vagy ha befáradok, a személyzet bármikor szívesen segít. A kölcsönzés és a visszavitel is önkiszolgáló a fent említett kártya, pin-kód és a könyveken, lemezeken lévő vonalkódok segítségével.
Ezek után pedig jöjjenek az extrák:
Az aalborgi központi könyvtár a város szívében található egy sétálóutcán, de hátulról is be lehet hajtani egy forgalmasabb útról biciklivel. Ha belépek, először csak tető kerül a fejem fölé: egy belső átriumba kerülök, ahol letámaszthatom a biciklimet, és lehet, hogy csak azért ugrok be, mert épp eleredt az eső, de a könyvtárba nem akarok bemenni.

Ha mégis, akkor azon kívül, hogy válogathatok és kölcsönözhetek, ingyen használhatom a sok számítógép egyikét, akár az online katalógust akarom böngészni, akár az internetet használni.

Ha viszem magammal a laptopomat, rácsatlakozhatok az ingyenes vezeték nélküli internetre. Amikor van egy kis időm, amit a belvárosban kell eltöltenem, mert mondjuk a biciklim a szerelőnél van, akkor irány a könyvtár. Itt le lehet ülni - nemcsak székekre, de süppedős fotelekbe, kanapékra is.

Olvashatok, hallgathatok zenét, ha ahhoz van kedvem, akkor kilátással a tengerre. Ha szép az idő, akár ki is ülhetek a szabad ég alá, vagy beülhetek a könyvtárral egybenyitott Café Fair nevű kávézóba, ahol tényleg fair árak vannak és bevihető a könyv.

Az apró részletek pedig igazán megfognak:
Az egész könyvtárban okosan, ízlésesen elhelyezve (valószínűleg egy dekoratőr keze munkájának köszönhetően) kínálják nekem a könyveket évszaknak, szezonnak megfelelően, pl. napernyő alatt, homokban, iskolatáskából kifolyva vagy karácsonyfa alá rendezve. Nemegyszer vettem már ki könyvet ilyen impulzus hatására.
A kottás szekciónál gitár is van, hogy kipróbálhassa az ember, mielőtt kölcsönöz.

Ha el akarok bújni az emberek elől, vannak erre megfelelő zugok.

A gyerekeket is lefoglalják. Lehet játszani, hancúrozni.

Egyszerűen mindent lehet. Sőt, még könyvet vásárolni is! Időnként kiárusítást tartanak az állományból törölt könyveikből, ilyenkor minden darab 10 korona, és megdöbbentő, milyen kincsekre talál az ember. Legutóbb 110 koronát hagytam ott, ezeket válogatva össze a hatalmas kínálatból.

Az talán kitűnt az eddigiekből, hogy nagyon szeretem a könyveket, az olvasási szokásaim viszont furcsák. Regényeket ritkán veszek kézbe és általában csak egyszer olvasom el (nagyon kivételes esetben kétszer), ezért nem is nagyon vásárolom őket. Inkább a képes könyveket gyűjtöm: (dizájn)mesekönyvek, rajzolt történetek (nem képregényekre és nem is gyerekkönyvekre gondolok), továbbá szakácskönyvek, verseskönyvek, és minden egyéb, amit nem sorjában, elejétől a végéig olvas az ember, hanem kedvére ugrál benne. Ezektől az új szerzeményektől nagyon boldog vagyok, és cseppet sincs lelkiismeret-furdalásom úgy, mint eleinte, mikor azt tapasztaltam, hogy az új könyvek miatt két bőrönddel már nem tudok továbbállni, ha arra kerül a sor. Kedves tanárom szavai csengenek a fülemben: ezek a kötetek már egy dán-sweet-home belső téglái lesznek, amelyeket hideg szeles éjszakákon vígan lapozgathatok, ha pedig nem, akkor szigetelik a zord télidőt.
Úgy legyen.