Egy kis zene

A Karácsony rég elmúlt, a tavasz még messze van. Egyhangú, szürke hétköznapok és hétvégék. Itthon ülök egyedül nap mint nap, egész nap, a szakdolgozatomon maszatolok, és már most izgulok, hogy sikerül-e időben (május végén) leadni. Annyi mindent kell addig elolvasnom, kibogoznom, megírnom...! Igyekszünk Istvánnal kimozdulni, amikor csak lehet, és panaszra se lehet okom, van program. Legutóbb a Northern Winter Beat Fesztivál, amely múlt hét hétfőn, jan. 21-én kezdődött a Biffen-ben (meghitt hangulatú kis művészmozi) zenés témájú filmek vetítésével. Meg is néztük a "Searching for Sugar Man" c. dokumentumfilmet, amely egy, a hazájában, az USÁ-ban egyáltalán nem sikeres, majd később állítólag öngyilkos zenészről szól, aki anélkül, hogy tudta volna, befutott sztár lett Dél-Afrikában. A szívem majd' összefacsarodott a történettől, ami aztán váratlan fordulatot vesz, mert kiderül, hogy mégsem halt meg Rodriguez... Az egyik legjobb dokumentumfilm, amit valaha láttam, melegen ajánlom.
Csütörtöktől szombatig voltak a koncertek több helyszínen a városban, és ami miatt tulajdonképpen megvettük a fesztivál karszalagot, az a csütörtök esti Teitur koncert volt.
Teitur a Feröer szigetekről származó énekes-zenész. Ahogy sok más skandináv előadót, őt is a könyvtárnak köszönhetően ismertem meg. A főkönyvtárban elég nagy zenei anyagból is lehet válogatni mindenféle kategóriában, és nem feltétlen csak a mainstream van. Kétféle szempont szerint szoktam kikölcsönözni a lemezeket: vagy azért keresek egyes címeket, mert a Gaffa (ingyenes dán zenei havilap) ajánlója alapján érdekesnek tűnik, vagy mert a könyvtárban a kiemelt újdonságok közt böngészve megtetszik egy lemezborító. Arra nem emlékszem már, Teitur melyik módszerrel került a kezembe, de rögtön megszerettem csendes, egyszerű, őszinte személyét és ugyanilyen zenéjét. Odáig ragadtattam magam, hogy legutóbbi albumát a helyes kis grafikával a papírborítón boltban, pénzért vettem meg - ilyesmi manapság ritkán fordul elő velem. Azóta is az egyik leggyakrabban játszott lemez itthon. Épp ideje volt már ellátogatnia Aalborgba, hogy élőben is lássam-halljam.
A koncertre a Skråen-ben került sor. Már az előző koncertre beültünk Istvánnal egészen a színpad közelébe (asztalok és székek vannak a nézőtéren), hogy a lényeget jó helyről élvezhessük. Marius Ziska is a Feröer szigetekről jött, jóhangú, tehetséges fiú egy szál gitárral, szomorú, szinte egyhangú számokkal. Nem rossz, de hiányzik belőle valami plusz. Ami viszont megvan Teitur-ban. 4 lányból álló vonós kvartettel jött, de nemcsak ettől volt kiváló a koncert. Mint kiderült, remek humora van, amitől méginkább szerethető figura, és szívesen beszélget a közönséggel, de azért nem a zene rovására. Hibátlan a hangja, a gitárral, zongorával is jól bánik. Engem teljesen levett a lábamról. Fényképezőgép nem volt nálam, ez a fotó István telefonjával készült.

A videó pedig pont ezen a koncerten lett rögzítve:

Először nem értettem a közönség kuncogását, a közepén lett gyanús a szöveg: ő ilyen közhelyeket nem ír bele a dalszövegeibe. Hát persze! Az eredeti szám itt van, ha esetleg másnak se esett volna le.
Túl gyorsan véget ért az előadás, én reggelig hallgattam volna még. Terveztünk még több koncertet megnézni, bár mást már nem ismertünk az előadók közül, a Youtube-on keresgéltünk rá a programfüzet számunkra ismeretlen előadóira. De aztán az időjárás közbeszólt. Már csütörtökön is -12 fok volt, és fájt az arcom, mire hazaértünk este 10 perc biciklizés után. Ezután nem volt kedvünk kimozdulni egész hétvégén. Vasárnap még hó meg heves havaseső hullt, aztán mostanra végre kicsit megenyhült az idő. Na, de lesz még tavasz, lesz még koncert Aalborgban!

Az ünnepek

gyorsan elteltek, először Magyarországon az én szüleimnél, aztán Marosvásárhelyen István családjánál.



A szilvesztert Parajdon töltöttük ugyanabban a vendégházban, ahol tavaly, de most kicsit többet sétáltunk a környező hegyekben. Gyönyörű vidék, a helyiek nem is tudják, milyen szép - gondolom, ha tudnák, akkor biztos jobban vigyáznának rá és nem szemetelnének annyit. Remek időt fogtunk ki, némi havat, hideget, de szikrázó napsütést.

















A szüleimnél is szép volt, ott "csak" a zúzmara borított be mindent.

 És aztán jó volt megint visszajönni Aalborgba, ahol már nemcsak én várom a tavaszt, de az az öt vödörnyi hagymás virág a kertben, amit nyáron szedtem fel akarva-akaratlanul, a kertet túrva, és késő ősszel erőltetett menetben szedtem szét és ültettem el.

 A helyzet tavalyhoz képest semmit nem változott, folyamatos lemaradásban vagyok, és még leszek is, amíg a szakdolgozat meg két munka köt le. De nem bánom, jól van ez így.