Az egész a vadrózsával kezdődött. Tavaly írtam, hogy készítettem csipkebogyószörpöt. Idén korán résen voltam, a vadrózsaszirmokból is jócskán gyűjtöttünk Istvánnal egy-egy séta alkalmával a szomszédos parkban. Az ebből készült szörp, gyönyörű üde piros színű és kora nyarat idéző illatú, nekem nagy kedvencem lett. Pont úgy készül, mint a bodzaszörp.
A bodza ezután nyílt, amelyből természetesen megint készült szörp, és ezúttal kipróbáltam a bodzazselét is, elég kellemes a vajas kenyéren.
A kertünk sarkában levő két öreg szilvafa idén is virágba borult. Tavaly lefagyott az egész, de most bőséges volt a termés. Aprószemű Mirabell szilváról van szó, csúnya magyar nevén fosóka (ami nem fedi a valóságot). Az egyik fa sárga, a másik piros termést hozott. A sárga savanykás, pikáns lekvár készült belőle, a pirosból pedig gyönyörű narancssárga lekvár lett, ami nemcsak színében, de ízében is nagyon hasonlít a jó magyar sárgabaracklekvárra.
Nyár végén elkezdett beérni a csipkebogyó, nem egyszerre, hanem folyamatosan. Szedtünk is több alkalommal, hol szörp, hol lekvár készült belőle - különbség tulajdonképpen csak a sűrűségben van. A csipkebogyólekvár (dánul hybenmarmelade) nagy tiszteletnek örvend errefelé. A legtöbb dánnak van emléke arról, hogy a nagymamája annak idején áldozatos munkával egyenként kettévágta a szemeket és kiskanállal emelte ki a magokat. Én egy kicsit türelmetlenebb vagyok, úgyhogy a felezett gyümölcsöket (muszáj belenézni, hogy meggyőződjünk róla: nem lakik odabent kukac), magostól forraltam fel annyi vízben, amennyi épp ellepte. Amint megpuhult, botmixerrel összeturmixoltam. Ezután fémszitán átpaszíroztam az egészet. Ez a legunalmasabb része a munkának, de 4 kiló lekvárt nagyjából egy óra alatt letudtam, szóval nem olyan vészes. A szitán tényleg csak a mag maradt fent. A narancssárga péphez egy kis citromsavat (kilónként egy teáskanálnyit), és nem túl sok cukrot (kóstolni kell, a bogyók magukban is elég édesek) adtam, és újra felfőztem, végül atamonnal tartósítottam és üvegeztem. A házi lekvárunknak nagy előnye az egyébként méregdrága bolti változatokhoz képest, hogy tényleg csak csipkebogyóból készült. A boltiak mind tartalmaznak több-kevesebb almát.
Kiderült, hogy egy kedves volt osztálytársam, Fumiko a befőzés bajnoka. Ráadásul elég közel lakunk egymástól, úgyhogy az utóbbi időben gyakran cseréltünk eszmét lekvárokról, szirupokról, miegymásról, még terepre is mentünk együtt, és felfedeztünk remek lelőhelyeket egy közeli erdőben. Egy alkalommal kaptam tőle egy üveg házi befőzésű ún. paradisæble zselét. Nagyon finom volt, bár nekem kicsit túl édes. De mi a csuda az a paradisæble? Bevallom, nem ismertem. Az interneten körülnézve kiderült, hogy ez angolul a crab apple, magyarul pedig vadalma néven fut. Rájöttem, hogy láttam már itt-ott díszfaként, csak nem tudtam, hogy ehető a cseresznye méretű gyümölcse.
Dánul is, angolul is nagyjából egyformán írják le számtalan helyen a zselé készítését. A megmosott gyümölcsöket vágjuk ketté, szárát távolítsuk el (némelyik recept szerint a magházát is). A gyümölccsel szinte vagy teljesen megegyező mennyiségű cukorral, kevés vízzel főzzük puhára, majd felfüggesztett vászonzacskón keresztül csöpögtessük ki a levét - ez 6-8 órát vesz igénybe. Sürgetni, nyomkodni nem szabad, mert zavaros lesz a végeredmény. De ha a végén szerencsések vagyunk, zselévé áll össze a kicsöpögött anyag. Ha esetleg nem, akkor barátkozzunk meg a gondolattal, hogy remek gyümölcsszirupot készítettünk. Nekem ez a recept két okból nem tetszik: egyrészt nem vagyok híve a túlzott cukorhasználatnak. Másrészt így csak a vadalma leve hasznosul, a gyümölcshús kidobásra kerül. Ezen kívül türelmetlen típus vagyok, gyorsan akarok végezni a munkával. A szár például nagyon makacsul kapaszkodik, viszonylag nehéz letépni, ezzel nem érdemes fecsérelni az időt. Úgyhogy a gyümölcsöt csak alaposan megmostam, és egészben, szárastól főztem fel kevés vízben. Eztán - a csipkebogyóhoz hasonlóan - fémszitán átpaszíroztam. A gyümölcshús szépen levált a magházaktól és a száraktól, gyönyörű mélypiros pépet kaptam. Persze kellett hozzá cukor, de a 4 kilónyi nettó gyümölcshöz csak másfél kiló cukrot adtam, és így főztem fel még egyszer. Keserédes illat terjengett a konyhában, kicsit a mandulát is idézte. Innen jött az ötlet, hogy a végén egy kis rumot is löttyintsek hozzá. Szerintem fantasztikus lett.
De nem ez lett az utolsó a sorban, hanem a sütőtök. Egyszer, pár éve hozott Brent barátom ajándékba egy kis üveg sütőtök lekvárt Kaliforniából. Ez jutott eszembe, amikor novembert megelőzően tele voltak errefelé a boltok az óriás Halloween tökökkel, amiről sok dán nem is tudja, hogy ehető, csak lámpás faragásásra veszik. Én főztem belőle levest, pároltam felkockázva köretnek, reszelve, darált mákkal lágy muffin készült belőle, és a maradékból végül lekvárt rottyantottam. A felkockázott sütőtököt fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, narancslével és reszelt narancshéjjal, meg barna cukorral főztem meg (ha fehér cukrot használunk, először karamellizáljuk). Hogy ne tartson túl soká a munka, meg ne kelljen vizet önteni hozzá, botmixerrel segítettem. Ha nem kerül túl sok cukor hozzá, sült húsok mellé is kiváló lehet.
Nemrég hideg, de szép, napsütéses idő volt. Megint sétáltunk Istvánnal a parkban. Még voltak ép csipkebogyók - kóstoltam, most édesek igazán! -, de a többség már ilyen (viszlát jövőre!):
Posts
