Az első két biciklitúrám

nem vezetett messzire az elmúlt hétvégén, de gondoltam, óvatosan kezdem, nem kell rögtön az elején túlzásba vinni. Idén először igazán nyitott szandálba és ujjatlan pólóba bújtam. Normál esetben ez túl lenge lett volna, de órákon keresztül a biciklin nekifeszülve mégse fáztam.
Szombaton nyugatra, Nørholm felé vettem az irányt, majd Nibe felé fordultam, ahová végül nem gurultam be, hanem közvetlen alatta Sønderholm felé kanyarodva jutottam vissza Aalborgba.

Erre már jártam néhányszor, és szeretem, hogy Nørholm felé végig látszik a Limfjord. Azt viszont nem szeretem, hogy sehol se lehet lemenni a tengerpartra, mert villanypásztorokkal védett legelők vannak az országút és a víz között. Illetve a végén, Nørholmnál mégis van egy kicsi hozzáférés van a tengerhez.


A sós, algás, kissé büdös, de szívemnek kedves szagtól általában kicsit elvesztem az eszem, és mindig csokiehetnékem támad. Legközelebb vinnem kell magammal csokit, hogy teljes legyen az élvezet.

Az út mentén kirakva gyakran találkozik az ember eladó zöldséggel-gyümölccsel, illetve becsületkasszával. Az egyik helyen vettem is újkrumplit, ami aztán valódi vajon pillanatok alatt megpárolódva, frissen vágott petrezselyemmel meghintve fantasztikus volt, tökéletes kiegészítője a bodzateának. A dán krumpli mint fogalom.

Vasárnap kelet felé indultam, Először Øster Uttrup-ot, majd Nørre Tranders-t kerülve meg. Ez utóbbinál, mivel a térkép nem elég részletes, kicsit eltévedtem, illetve beleszaladtam előbb egy idilli lakóparkba, majd egy meseszerű ösvénybe, amit Andersen-mesék ihlette faszobrok szegélyeztek, és "Kys frøen" (csókold meg a békát) névre hallgat.

Egy helyi kutyasétáltató érdeklődésemre elmondta, hogy nem kell semmi meseszerűt beleképzelnem, és ne számítsak meglepetésre az út végén, herceggé váló békára meg végképp ne. Ez ugyanis csak egy kocogásra kialakított körút. Én azért végighajtottam rajta, és bár tényleg nem ugrott elém még egy manó sem, aki megadta volna a választ az élet nagy kérdéseire, de lassacskán kezdtem jól érezni magam.
Betévedtem még egy temetőbe, ami ugyanolyan, mint az összes többi Dániában: iszonyatosan rendezett, és hasonlít egy botanikus kertre. Amitől mindig meghatódom, azok a gyereksírok: ezeket általában alaposan feldíszítik igazi játékokkal.

Pár órányi nem túl megfeszített tekerés után elfáradtam. Amikor már csak a mélyhűtőmben várakozó jégkrémre tudtam koncentrálni, akkor nem is kínoztam magam tovább, hazafelé vettem az irányt, és aztán tiszta lelkiismerettel be is kanalaztam az egészet.

Több nem történt, de kezdetnek elég ennyi is: szombaton 38, vasárnap 28 km (kilométer órám nincs, de itt ellenőriztem) és egy kis pír penészvirágszínű testemen. Még nem tudom, merre biciklizek legközelebb, de már alig várom.

Ezen kívül van még valami, amit nagyon várok: alakulóban van itt Aalborgban egy klub, amit úgy hívnak, hogy Aalborgi Magyarok Társasága. A még képlékeny honlap itt tekinthető meg, az első gyűlés pedig júl. 10-én lesz a De Frivilliges Hus-ban. Ha valakit érdekel, az mindenképp jelentkezzen a honlapon keresztül, de akár itt nálam is!

Egyre jobban

A drámai és részemről legalábbis váratlan szakítás után igyekszem összeszedni magam, bár néha kimondottan pánikhangulatban kerülök, amikor eszembe jut, hogy totál egyedül vagyok megint. Ami persze nem igaz, mert egyrészt sosem vagyok egyedül, hiszen vannak barátaim, másrészről meg csak visszakerültem abba az állapotba, amiben mindig is voltam, mióta Dániába tettem a lábam. Az elmúlt másfél hét alatt sikerült lefogynom 7 kilót, magam is meglepődtem, mikor a mérlegre álltam. Mondjuk a bikiniszezonra várva ez volt a cél, de azért nem egészen így gondoltam. Az már csak a sors fintora, hogy a bikiniszezon idén elmaradt. A minap a H&M nyári kiárusítását szemügyre véve erős kísértésbe estem, hogy megvegyek egy észvesztő ruhát 34-es méretben, de csak azért nem tettem, mert tudom, hogy hamarosan visszamászik pár kiló, mert megint lesz kedvem bonyolult sütiket sütni, még akkor is, ha aztán egyedül kell megennem az egészet. Meg visszaáll az egyensúly, és jó dolgok fognak történni. Általában ugrok, és zuhanás közben bízom benne, hogy ott a háló alattam. De előtte persze nyavalygok egy sort, halálra idegesítve magamat meg a környezetemet. A hét végéig adtam magamnak határidőt, addig még lehet keseregni meg pityeregni, aztán levonom magamban a tanulságot, lezárom ezt a sikertelen epizódot, és onnantól csak előre nézek megint, nem hátra, és nem is lefelé.
Már voltam is a könyvtárban, kikölcsönöztem pár könyvet "hogyan legyünk boldogok szingliként" témában, valamint vettem egy részletes Dánia-térképet. Elhatároztam ugyanis, hogy nem fogok hétvégenként itthon ülni, hanem - hacsak nem szakad az eső - kisebb-nagyobb biciklis kirándulásokat fogok tenni akár úgy is, hogy előbb vonatra ülök egy darabon a biciklivel együtt. Még ha egyedül is. Sőt, egyedül talán jobb is, mert akkor a magam tempójában haladhatok, úgyis az volt az egyik kifogás ellenem, hogy idegesítően gyakran állok meg fotózni.
De mindenekelőtt kinyomtattam és kiraktam az ágyam fölé az alábbi képet, amit ezen a rettenetesen jó blogon találtam. Afféle házi áldásként tekintek rá, és főleg az utolsó szóra koncentrálok.

Eternit, Aalborg

A minap Zsolttal fotózni voltunk egy elhagyatott, lebontásra ítélt gyártelepen, talán még utoljára kapva el a látványt. A gyár önmagában is érdekes volt, és a vizuális élményt csak tetézte az, amit annyira szeretek Dániában: a nagyon hosszú nyári esték elképesztő fényekkel (fél 10 körül megy le a Nap, de még utána is elég sokáig világos van). Olyan jó volt a romok között bámészkodni, hogy a kirándulást Petivel is megismételtük.









A téma más szempontból is aktuális: pont ilyen romos és üres a hangulatom mostanság. A hollanddal köztünk mindennek vége.

Szentimentális

Ma délelőtt, munka közben épp Hanna néni körül tettem-vettem - kapkodva, mert 15 perces csúszásban voltam, de azért óvatosan, mert ő ezt nem veheti észre. Hangosan szólt a rádió (kicsit nagyot hall a néni), miközben ő köntösben, papucsban, kócos fejjel türelmetlenül ingázott a hűtőszekrény meg a teaforraló közt, nem tudta eldönteni, hová kapjon előbb.
Aztán megszólalt ez a szám a rádióban. Leereszkedett a konyhaszékre, még jobban feltekerte a hangerőt, és párás tekintettel nézett a távolba.
Hanna néni 20 éve özvegy, de minden nap elmondja, és rövid történetekkel, néha elsárgult fotókkal is alátámasztja, mennyire jó ember volt a férje. Nem tudom, milyen emlékeket ébresztett benne ez a szám, mert ő jópár évvel korábban volt fiatal, mint ez sláger. De ahogy néztem, teljesen meghatódtam. Tehát létezik örökké tartó szerelem.

A munka

A sok vidám kép után most következzen egy bejegyzés az élet kevésbé napsütéses oldaláról, azaz a második szakmai gyakorlatomról.

Ezúttal nem egy idősek otthonában húzom az igát, hanem egy ún. "udegruppe" tagja vagyok. Vannak olyan idősek, akik a saját otthonukban laknak, de kisebb-nagyobb segítségre szorulnak. A csoportunk bázisa egy lakótelep közepén egy lakás, itt gyülekezünk reggel 7-kor a kollégákkal, megkapjuk a napi beosztást, és útnak indulunk a környék időseit ellátni.
Ha egy idős ember segítségre szorul, kapcsolatba lép (ő vagy egy hozzátartozója) az önkormányzattal. Ezután meglátogatja őt egy "visitator", elbeszélget vele, felméri, hogy milyen jellegű, gyakoriságú és időtartamú segítségre van szükség, és aztán mi, az önkormányzat dolgozói megkapjuk a feladatot. Ami lehet egészen egyszerű: pl. bekrémezni Astrid néni hátát minden reggel, de lehet egészen összetett, pl. a 98 éves, nyaktól lefelé béna és már beszélni sem tudó Ida néni mindenre kiterjedő gondozása - mondjuk ki: életben tartása.
Mint tanuló az első héten minden nap más kollégával mentem terepre, megismertem egy csomó gondozottat, és a második héten meg kellett neveznem, kivel szeretnék foglalkozni. Láttam sok érdekeset és förtelmeset az első hét alatt. Nemcsak öregeket kell pátyolgatni, de alkoholistákat és elmebetegeket is. Némelyikük úgy él, mint egy disznó. Az első, idősek otthonában történt gyakorlatom alatt láttam ezt-azt, úgyhogy pelenkák és katéterek már nem ráznak meg különösebben, amíg gumikesztyű van a világon. De láncdohányosok otthonában nem óhajtok egy percet se eltölteni, és egy alkoholistát mosdatni még gumikesztyűben sem vagyok hajlandó. Mint tanuló, abban a luxusban van részem, hogy válogathatok. Ezért kiválasztottam 4 kedves, szimpatikus embert - nem a legegyszerűbb esetek, de legalább nem undorodok tőlük.
Jutta néni 95 éves, apró, madárcsontú néni, aki a mai napig friss szellemileg, és jóformán mindent maga csinál, csak nagyon gyenge, úgyhogy mellette kell lenni, mert pl. könnyen elveszti az egyensúlyát öltözködés közben, rossz látása miatt nem tudná bevenni magától a megfelelő gyógyszert, és mivel a csigolyái csontritkulás következtében összecsúsztak, háromnaponta cserélni kell a fájdalomcsillapító tapaszt a hátán, meg speciális krémmel bekenni a hátát pár óránként. Egy műszak alatt háromszor kell rányitnom az ajtót, a fentebb leírtakban segíteni neki, meg egyáltalán szemmel tartani, hogy minden rendben van-e vele.
A következő a sorban Yu, az ENSZ kvótarendeletének köszönhetően egy szegény ázsiai országból Dániában landolt nyolcvanas nő. Szélütés következtében a lakásában csak járókerettel tud közlekedni, ha orvoshoz, vagy a konditerembe kell mennie, akkor tolókocsiba ül, és tolják (tolom). Cukorbeteg, ezért a megadott instrukciók alapján reggel tányérokra porciózom a napi ennivalóját, felcimkézem, melyiket hány órakor egye meg, és bepakolom a hűtőbe. (Mint gondozó, inzulin beadására nem vagyok kiképezve, az az asszisztensek dolga.) Szerencsére van egy földije, aki bevásárol neki hetente, úgyhogy a hűtőszekrénye mindig fel van töltve friss nyersanyagokkal. Ezen kívül kétféle szemcseppel kezelem a krónikus szemgyulladását. Kollégáim aggódtak, hogyan tudok majd kommunikálni vele, mert dánul semmit nem beszél, angolul is csak nagyon keveset, és azt is nehezen érteni. Nekem szerencsére semmi problémám, eddig még minden fontosat meg tudtunk beszélni. Lehet lassan, tagoltan kommunikálni, rajzolni, mutogatni, és ha minden kötél szakad, cetlit hagyni a földijének az üzenőfalon, hogy fordítsa le Yu néninek a mondandómat. De magamról tudom, hogy az ember sokkal többet megért, mint amennyit maga tud mondani, úgyhogy nem zavartatom magam, úgy beszélek hozzá, mint bárki máshoz, és nem kezelem hendikepként. A kollégáim nyersnek tartják a modorát, és nem annyira kedvelik, de szerintem csak arról van szó, hogy a nyelvi/kulturális problémák plusz a szélütés miatt nem tudja magát elég árnyaltan kifejezni. Mindenesetre ha kitakarítok nála, vagy megfürdetem, azt mindig nagyon megköszöni, úgyhogy alapjában véve szerintem kedves.
Jan bácsi a legösszetettebb feladatom: bal felére béna, bottal ugyan tud totyogni a lakásban, de a bal karja görcsösen a testéhez tapad és használhatatlan, így aztán segítenem kell az öltözködésben, mosdásban. Az én feladatom minden egyes evés előtt az étel elkészítése, vagy az önkormányzat által kiszállított fagyasztott készétel felmelegítése, és minden más, amit csak el tudtok képzelni. Amíg nem rakom a hallókészüléket a fülébe, kicsit nehézkes a dolog, de utána remekül el is beszélgetünk, miközben teszek-veszek körülötte. Megyjegyzem, ki tudja ejteni helyesen a nevemet - ez csak azért érdekes, mert a kollégáimnak nem megy, nekik legjobb esetben is urszula vagyok. De Jan bácsi első alkalommal feíratta velem egy cetlire a nevem fonetikusan is, és aztán megtanulta. Az elején figyelmeztettek, hogy Jan bácsi szereti a lányokat, és ne ijedjek meg, ha megpaskolja a fenekemet. Ebben még nem volt részem, de meg is lepődnék, ha sor kerülne rá. Nagyon kedves, barátságos bácsi, naponta 3x fordulok meg nála. A műszakom végén mindig kezet nyújt, és megköszöni a napot, valamint érdeklődik, hogy másnap is én jövök-e, de semmi több.
A negyedik kliensem Hanna néni, aki állítólag 90 éves, de 15 évet letagadhatna. A többiekkel ellenben egy szem gyógyszert se szed, és naponta besétál a városba kávézni egyet a barátnőivel. Az egyetlen próbléma a demens korai stádiuma, azaz kissé szenilis a néni. Egyelőre még tud róla, és nagyon hálás, hogy figyelünk rá, de szemmel kell tartani, hogy romlik-e az állapota. Reggelente összedobom neki a reggelijét, rendet rakok a lakásban, és 10 percet beszélgetek vele. Már ismerem az egész élettörténetét, de sokadszor hallva is élvezem. Ízesen beszél, jókedvűen, és szerintem mindig is egy nagyon jó ember lehetett. Most is az, csak vigyázni kell, hogy a nyugalmából semmi se zökkentse ki, vagyis fontos az állandóság: nekem kell gondoskodnom róla, hogy minden a helyén legyen, és a hűtőszekrény is fel legyen töltve. Hetente egyszer telefonon leadom a rendelést, és kiszállítják az árut. Fontos, hogy jelen legyek, mikor megjön, mert Hanna néni összezavarodik és ideges lesz, ha pénzt kell számolni, vagy az ételt bepakolni a hűtőbe.
Ezek címszavakban a teendők. Van egy csomó dolog, amit mindenhol kell, pl. hetente 1x (felületesen, mert többre nincs idő) kitakarni, intézni a mosást, és ami a legfontosabb: mindent adminisztrálni, mert ha hirtelen beteg leszek, a helyettem beugrónak is látnia kell, mi a folyamat, valamint ha bármelyik kliens panaszkodik, legyen dokumentáció mindenről.
Aztán vannak extra feladatok, pl. ha egy kolléga beteget jelent, vagy szabadságon van, az ő klienseit szétdobjuk egymás közt. Vagy spontán is be kell néha ugrani. A múltkor az egyik kollegina késésben volt, és segítséget kért. A feladat engem talált meg: meg kellett látogatnom egy nénit és megkínálni szörppel a hűtőből - tulajdonképpen csak ránézni, hogy minden rendben van-e. Elsőre úgy is látszott, de aztán a szagot követve benéztem a fürdőszobába... a néni súlyos dement, és már abban a fázisban van, hogy nem tudja, hogyan kell a vécét használni. Elég komoly takarítás lett ennek a kis látogatásnak a vége.
Csak azért írtam le ilyen részletesen a munkakörömet, mert tudom, sokan azt hiszik, az egész csak egy kis beszélgetésről szól a magányos idős emberekkel. Közel sem. Mikor hazaérek, 15 percre vízszintesbe helyezem magam és a lábam felpolcolom, mert másképp nem tudnám folytatni a napot. Az egyik kollegina a vicc kedvééert a múltkor magára erősített egy lépésszámlálót, ami a műszak végén 7 km-t mutatott. Nem vagyok meglepve.
A hétvégi műszak külön történet: van 8 útiterv, és a hétvégére beosztott 8 szociális gondozó minegyike kap egyet. Én mint tanuló válogathatok, vagyis minden esetben megkapom azt az útitervet, amit szeretnék. Egyik se könnyebb a másiknál, de eleinte legalábbis érdemes azt a tervet vinni, ahol a legtöbb klienset ismerek. Most van az első hétvége, hogy dologzom, és a legjobb terv, amit találtam, úgy néz ki, hogy a 9 kliensből 2-t ismerek. Kicsit izgultam, milyen lesz vadidegen emberekre rányitni az ajtót, és a címszavakban megadott instukciók alapján ellátni őket, de végülis elég jól ment. Mivel kevesebben vagyunk, koncentráltabb a munka: a lényeg, hogy mindenki felkeljen az ágyból, higiéniai szempontból rendbe legyen téve és kapjon enni. A többi a hétköznapokra marad. Állítólag átlagosan minden 3. hétvégén dolgoznom kell, de ez nincs arányosan elosztva, hanem össze-vissza, ahogy sikerül.
Továbbra sem szeretem ezt a munkát, de ez a vállfaja sokkal jobb, mint az idősek otthona volt. Itt a legtöbb kliens nem haldokló, sőt, beszámítható, ezért érdekesebb velük a munka. Az is nagyon sokat számít, hogy a kollégáim közt van egy litván, egy lengyel, egy román és egy izlandi. Emiatt nem érzem úgy hogy én vagyok a csodabogár, aki kilóg a sorból, hanem része a csapatnak, akár a többiek.

Alapvetően jó szociális gondozó lennék, azt hiszem, mert megvan bennem az empátia, a felelősségtudat, az alaposság, és odafigyelek az apró részletekre is. De minek legyek az, ha valami más érdekel, amiben sokkal jobb vagyok. Már nincs sok hátra ebből a kiképzésből, a 4 hónap gyakorlatból az első majdnem el is telt. Utána még írásbeli meg szóbeli záróvizsga következik majd (amin szerintem elég nehéz megbukni), és aztán vége. Már alig várom, ugyanakkor félek is, mert nem tisztázott, mi lesz velem utána.