Beszélni nehéz

Hatéves korom körül az általános iskola első osztályában egyszer el kellett játszanunk órán az egyik történetet az olvasókönyvből. A sztorira már nem emlékszem, csak arra, hogy egy kisgyereknek telefonálnia kellett. A tanító néni - egy nyugdíj előtt álló pedagógus - rám osztotta a szerepet, és még egy játék telefon is került az előadáshoz. A tanító néni mondta, hogy azt is én játsszam, amikor a telefon kicseng, tehát berregjek. Tanácstalanul néztem rá. BRRRRRRRRR! - mutatta, hogy így kéne. Csakhogy nekem nem ment, mert épp akkor cserélődtek a tejfogaim tartósra, és néhány fog hiánya elöl egyszerűen lehetetlenné tette az R hang rezegtetését. A mai napig tisztán fel tudom idézni azt a megszégyenült érzést, ahogyan egy teljes osztály plusz a tanító néni néz rám, és mindenki várja, hogy kimondjam az R-t. Talán még meg is próbálom, de persze nem sikerül, és én fülig vörös vagyok. Nagyon ciki.

A minap valami nagyon hasonlót éltem át. A kórházban ebédidő volt, ilyenkor kitoljuk a folyosóra a büfékocsin gusztusosan elrendezett hideg és meleg fogásokat, a betegek sorbanállnak, a nyomtatott menü vagy a látvány alapján eldöntik, mit ennének, én pedig egy kollégával tányérra, tálcára rakom mindenkinek az enni- és innivalót. Az említett napon az egyik meleg fogás lazacfasírt volt (laksefrikadeller), amihez kenyérszelet járt. Háromféle kenyérből lehet választani: fehér, félbarna magos, és fekete rozskenyér. Ezek dánul franskbrød, grov franskbrød és rugbrød.
A dánok azt hiszik, hogy a nyelvükben a kihívás az Ø hang kiejtése, és imádják számonkérni egy külföldin, hogy ki tudja-e mondani: "rød grød med fløde". Nos, az Ö betűvel nincsenek nehézségeim. Annál inkább az R-rel, amit egyáltalán nem rezegtetnek meg a nyelvükkel úgy, ahogy azt nekem kellett volna első osztályos koromban, és ahogy azóta, mióta kinőttek a fogaim, már megtanultam. Az esetek többségében el tudom kenni úgy, hogy gyorsan továbbsiklok fölötte, mindegy "L"-nek ejtve, és senkinek nem tűnik föl. De a "rugbrød" szóban annak ellenére, hogy nagyon rövid, kétszer is előfordul az R hang. Tehát amikor meg kell kérdeznem, milyen kenyeret kér a páciens a fasírthoz, mindig össze kell szednem magam. Általában megértik a kérdést, főleg, hogy közben a kenyerestálca körül hadonászok a lapátkával. A múltkor viszont jött egy nagydarab beteg, aki egy operaénekes orgánumával kérdezett vissza: Mit mondtál?
Milyen kenyeret kérsz? - Ismételtem meg. - Van franskbrød, grov franskbrød és rugbrød.
Brød? Brrrrrrød? Hát az meg mi? Honnan jöttél, Norvégiából? - Üvöltötte.
Külföldiként a dánok közt erős akcentusom, meg az idegen nyelvből adódó hülye félreértések miatt már amúgy is ezerszer kerültem kínos helyzetbe, úgyhogy megtanultam helyén kezelni a dolgot: némi (ön)iróniával, röhögve, vagy simán csak megvonva a vállam, hogy igen, ez van, nem születtem dánnak, szorri.
De most, ahogy ez a fickó egy egész sereg sorbanálló páciens előtt a folyosón rámkiáltott, valahogy nem tudott leperegni rólam. Nyakig vörös, sőt, inkább magenta lettem. Nagyon ciki volt.

Mostanában rettenetesen lefoglal mindenféle hülye praktikus teendő, de ahogy lesz egy kis szabadidőm, keresek egy dán logopédust. Annak idején megdolgoztam azért, hogy ki tudjam mondani az R-t. Most úgy látszik, azért is meg kell dolgoznom, hogy elfelejtsem.

Paradox

Aalborg és Aarhus közt naponta ingázva van szerencsém a dán vasúttársaság különböző szolgáltatásait megtapasztalni. Az egyik kedvencem a "stille zone". Ez egy olyan kocsiszakasz, ahol csöndben kell lenni: tilos beszélgetni, a mobiltelefont használni, vagy bármilyen más módon zajt csinálni. Ellenben lehet aludni (nekem ez vízszintes testhelyzet hiányában sajnos nem nagyon megy), zavartalanul olvasni, vagy a laptopon dolgozni anékül, hogy ütközésig tolnám a fülembe az mp3 lejátszó dugóját, hogy elnyomjam pl. kisgyerekek visítását vagy idétlen tinédzser utastársak viháncolását. Hazafelé vagy sikerül az aarhusi pályaudvaron a tömegben kifogni egy ülést ebben a kocsiban vagy nem, de reggel alig van rajtam kívül utas az ötórás intercity-n, tehát mindig leülhetek a kedvenc kocsimban a kedvenc helyemre.
Egy ideje észreevttem egy férfit, aki Randers-ben száll fel a vonatra, és mindig velem szemben, kissé távolabb ül le. Általában megpróbál aludni, de ez nem nagyon sikerül neki, inkább csak álmosan pislog és a sapkáját gyűrögeti szórakozottan. Én vagy olvasok, vagy a laptopomat koptatom, és amikor időnként felnézek, mindig összetalálkozik a tekintetünk. Először azt hittem, csak véletlen, aztán a próba kedvéért nem kaptam el rögtön a tekintetemet, és az az érdekes, hogy ő sem. Azóta gyakran nézünk farkasszemet, és mindig ő bírja tovább.
Folytatás azonban nyilván sohasem lesz, mert ugye a csendes zónában ülünk, ahol nem szabad megszólalni.

Az utazás nyűgjéről

néhány korábbi írásomban már említést tettem, de most annyira összegyűlt, hogy muszáj egy egész bejegyzést szentelnem neki.


Évente kétszer szoktam hazalátogatni Magyarországra: egyszer nyáron, és egyszer Karácsony apropóján. Ez nem valami sok, lehetne több is, de ami visszatart, az sokszor maga az utazás. Mert az, akárhogy is ügyeskedek, mindig egy napot vesz el az életemből. Pedig a Koppenhága-Budapest távolságot egy óra ötven perc alatt teszi meg a Malév és a Norwegian is. De Aalborg és Koppenhága között néha nagyon hosszú és macerás az út. Repülővel gyorsan, 45 perc alatt meg lehet tenni a távot, de aztán a koppenhágai reptéren hosszú órákat kell eltölteni a budapesti járatra várva. Vonattal is próbálkoztam már, ez persze tovább tart: a öt óra körüli, és nem mertem nagyon kiszámolni az időt, ezért belekalkuláltam némi késést is. Egyszer-kétszer ezt a megoldást választottam, mert Koppenhágából olyan korán indult Budapestre a repülőgép, hogy nem volt hozzá repülő Aalborgból. Így egész éjszaka a vonaton ültem, és persze nem sokat aludtam. Hiába értem másnap korán Magyarországra, aznap már használhatatlan voltam.


Hazafelé sem könnyebb a helyzet. Legutóbb a koppenhágai reptéren majdnem hat órát rostokoltam az aalborgi gépemre várva. Mikor a repülőjegyet foglaltam, elég sokáig vaciláltam, ne válasszam-e inkább a vonatot. De azzal is majdnem ugyanakkorra értem volna Aalborgba, és míg a reptéren tudok járkálni, nézelődni, a vonaton - ha elég sokan ülnek rajta - még moccanni se nagyon. Ráadásul a repülőjegy feleannyiba került, mint a vonatjegy, úgyhogy ez el is döntött mindent. Legközelebb viszont nem szabad elfelejtenem, hogy vasárnap az aalborgi reptérről a városba csak óránként indulnak a buszok. Természetesen pont úgy jött ki a lépés, hogy majdnem egy órát kellett várnom rá.
A poggyászokról külön említést kell tenni. Az aalborgi reptéren a becsekkolást (nincs erre egy szép magyar szó?) az ember maga végzi automatánál, aztán a pultnál már csak a feladandó poggyászt kell bedobni. Amit Koppenhágában automatikusan átraknak a másik járatra, így nekem csak Budapesten kell átvennem. Ez a mutatvány visszafelé nem mindig sikerül. Többször is előfordult, hogy Budapesten szóltam ugyan, hogy Aalborgig utazom, és ott szeretném csak felvenni a poggyászomat, de mindig azt a választ kaptam a pult túloldalán dolgozótól, hogy azt nem lehet, Koppenhágában fel kell vennem, és aztán újra be kell vele csekkolnom. Ez azért nagyon kellemetlen, mert a dán főváros reptere tényleg nagy, és általában az szokott történni, hogy az ember az egyik végén kiszáll és felveszi a csomagját, majd átzarándokol a karavánjával a másik végébe. Állítólag ingyen busz is közlekedik a terminálok közt, de valahogy mindig úgy alakult, hogy esett az eső, és nem volt kedvem buszt keresgélni, helyette az épület fala mellett közvetlenül haladva, a tető alatt tettem meg a túrát a túlsó terminálig. Aztán az egész macera kezdődött elölről: a feladott poggyász becsekkolása után következett az ismételt átvilágítás, motozás és a kézipoggyászom tartalmának részletes bemutatása.
Ez a műsor ment jónéhány alkalommal, míg legutóbb belémbújt a kisördög, és Ferihegyen becsekkoláskor ártatlan képpel megkérdeztem: ugye Aalborg-ig megy a feladott csomagom, mert én odáig utazok. A válasz: azt úgy nem lehet. Neeem? - kérdeztem - Pedig múlt nyáron úgy ment. A fiatal fiú erre megzavarodott, telefonált a központba, tudakolta, hogyan lehet a frissen kinyomtatott beszállókártyát és poggyászszalagot stornózni. Ez eltartott egy darabig, utána még némi kattogás az egérrel, ismételt nyomtatás, és kiderült: mégiscsak fel lehet adni a poggyászt Aalborgig! Tehát csak az alkalmazottak lustaságán/tájékozatlanságán múlik az egész. Így aztán a hat órát Koppenhágában a tranzit fotelében való heverészéssel töltöttem, ezt a bejegyzést is ott írtam. Az utazással töltött idő nem rövidült le, de mégis egy kicsit kellemesebben telt. Állítólag az út a cél...

Libabőr

A fiúk persze másra gondoltak, amikor írták ezt a számot, és semmit sem tudnak Lili cicáról, a karácsonyi bejgliről, vagy a mentáról a kert végében, ami még január közepén a fagyban is illatozik. És mégis nekem, rólam, hozzám szól ez a szám. Tinédzserkorom óta sokat változott a zenei ízlésem, de az R.E.M. még mindig nem mozdult el a helyéről.

Aarhus más

Bár csak 112 kilométerre fekszik Aarhus Aalborgtól, ami vonattal kb. másfél óra, mégis van különbség. Néha nem is kicsi.

Emlékszem, aalborgi pályafutásom elején egyebek között zavart okozott a fejemben, hogy a dánok gyakran azzal zárták a mondatot, hogy [igósz?] - nekem legalábbis így hangzott, és mivel már akkor tudtam, hogy a szavak felét lenyelik, ezért arra gondoltam, hogy ez az "i går aftes", legalábbis arra hasonlított leginkább. Ez azt jelenti, hogy "tegnap este", és sehogy se értettem, hogy illik a kontextusba, de annak tudtam be, hogy már megint felét se értettem annak, miről volt éppen szó. Beletellett kis időbe, míg rájöttem, hogy ez a töltelék valójában az "ikke også", ami annyit tesz: "ugye/nemdebár".
Aarhusban csak annyit fűznek mondandójuk végéhez: [igó?], ami - szinte azonnal rájöttem - nem "i går", azaz tegnap, hanem az "ikke også" még slendriánabbul kiejtve. Aarhusi dialektus! Eleinte folyton röhögnöm kellett rajta.

Aalborgban a buszok többsége háromajtós. Az első ajtónál kell felszállni, és a sofőrnek be kell mutatni a bérletet, vagy tőle kell vásárolni jegyet. A leszállás a középső és a hátsó ajtónál történik, így nincs ellentétes irányú mozgás a buszon. Végülis logikus.
Biztos vidéki libának gondoltak, amikor Aarhusban az első ajtónál próbáltam felszállni, legalábbis a leszállók majdnem elsodortak. Végül feljutva láttam, hogy a sofőr melletti ajtónál ki van írva egy nyíllal, hogy leszállás. Ááá, ellentétes irányú mozgás, gondoltam, tehát középen és hátul fel, elöl pedig le. De aztán megfigyeltem, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, minden ajtónál szállnak le és fel is emberek. Nagyvárosi káosz.

Aalborgban jártam kétféle iskolába, meg volt több ilyen-olyan munkahelyem. Az osztálytársak és a kollégák többsége kedves, segítőkész volt, ha kérdeztem, mindig válaszoltak, de barátommá valahogy egyik se vált. Amikor vége volt a tanításnak vagy a munkaidőnek, mindenki ment a dolgára. Én tettem egy-két tétova kísérletet, egyszer például meghívtam magamhoz két csoporttársamat, hogy a csoportmunkával kivételesen ne az iskolában, hanem nálam haladjunk. Látszólag szívesen mondtak igent, ebédre gulyást főztem és pogácsát sütöttem, mert mindkettő jól előkészíthető, és a megfelelő pillanatban gyorsan készre dobható. Remekül haladtunk a feladatunkkal, és az ebéd is ízlett nekik, de eszük ágában se volt viszonozni a meghívást. Véget ért a projekt, és többé sosem beszéltünk egymással, pedig még egy évig ugyanabba az osztályba jártunk.
Azóta is szokásom meghívni magamhoz kedves ismerősöket, néha dánokkal is próbálkoztam, de ez valahogy sose jött össze. Nesze neked integráció. Érdekes viszont, hogy ha nem dánokról, hanem bármilyen más népekről van szó, azok jönnek, és viszonozzák is többnyire a dolgot. Évek óta Dániában élek, de alig van dán barátom.
A jelenlegi munkahelyemen, az aarhusi kórházban nagyon kedvesek velem. A nővérek, asszisztensek többsége mindig mosolyogva köszön reggel, és például az új frizurámat mindenki azonnal észrevette és megdicsérte. A főnővér gyakran megkérdezi, hogy ugye tartottam tízórai- vagy ebédszünetet, átláthatóak-e a feladatok, esetleg szükségem van-e segítségre, és hogy jól érzem-e magam. Minden nap többször is van pár kedves szava hozzám, és nem is én kezdeményezem a beszélgetést, hanem ő. De nemcsak az osztályunkon van ez így. A liftben gyakran szóba elegyednek velem ismeretlen kollégák más osztályokról. A múltkor meg le kellett mennem az alagútba, és odalent pont jött egy férfi egy vicces járművel, ami olyan volt kicsit, mint a szellemvasút a Vidám Parkban: ő vezetett elöl, és kanyargott még utána pár kicsi kocsi. Hová mész? Ugorj fel, elviszlek egy darabon! - rikkantott, és tényleg elvitt. A közvetlen kollégám, aki betanít, kissé morcnak tűnt elsőre. Aztán rájöttem, hogy néha csak viccelődik, és ha felvéve a stílusát visszaszúrok picit, akkor nevető szarkalábak jelzik a szeme körül, hogy erre várt, és minden rendben. A minap munka közben hirtelen megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha mi, közvetlen kollégák elmennénk négyen együtt enni. Először nem értettem, mert azt válaszoltam, hogy dehát minden nap együtt esszük az ebédet. De ő úgy gondolta, hogy munka után, vacsorázni a városban, majd gyorsan hozzátette, hogy alhatnék nála, hogy ne kelljen a vonatom miatt aggódni. Teljesen meghatódtam, majdnem kimondtam, amit gondoltam, hogy dán létére kivételesen jó fej. Ebédidőben a másik két kollégának is említette, akik örömmel bólogattak, az egyikük azonnal javasolt egy tuti helyet, ahová állítólag az ember beviheti magával a saját italát. Jól hangzik. Még el se mentem szabadságra, de szinte máris várom, hogy visszajöjjek.

Azt hiszem, egy új, árnyaltabb kép van bennem kialakulóban a dánokról. Már épp ideje volt.