Aarhus más

Bár csak 112 kilométerre fekszik Aarhus Aalborgtól, ami vonattal kb. másfél óra, mégis van különbség. Néha nem is kicsi.

Emlékszem, aalborgi pályafutásom elején egyebek között zavart okozott a fejemben, hogy a dánok gyakran azzal zárták a mondatot, hogy [igósz?] - nekem legalábbis így hangzott, és mivel már akkor tudtam, hogy a szavak felét lenyelik, ezért arra gondoltam, hogy ez az "i går aftes", legalábbis arra hasonlított leginkább. Ez azt jelenti, hogy "tegnap este", és sehogy se értettem, hogy illik a kontextusba, de annak tudtam be, hogy már megint felét se értettem annak, miről volt éppen szó. Beletellett kis időbe, míg rájöttem, hogy ez a töltelék valójában az "ikke også", ami annyit tesz: "ugye/nemdebár".
Aarhusban csak annyit fűznek mondandójuk végéhez: [igó?], ami - szinte azonnal rájöttem - nem "i går", azaz tegnap, hanem az "ikke også" még slendriánabbul kiejtve. Aarhusi dialektus! Eleinte folyton röhögnöm kellett rajta.

Aalborgban a buszok többsége háromajtós. Az első ajtónál kell felszállni, és a sofőrnek be kell mutatni a bérletet, vagy tőle kell vásárolni jegyet. A leszállás a középső és a hátsó ajtónál történik, így nincs ellentétes irányú mozgás a buszon. Végülis logikus.
Biztos vidéki libának gondoltak, amikor Aarhusban az első ajtónál próbáltam felszállni, legalábbis a leszállók majdnem elsodortak. Végül feljutva láttam, hogy a sofőr melletti ajtónál ki van írva egy nyíllal, hogy leszállás. Ááá, ellentétes irányú mozgás, gondoltam, tehát középen és hátul fel, elöl pedig le. De aztán megfigyeltem, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, minden ajtónál szállnak le és fel is emberek. Nagyvárosi káosz.

Aalborgban jártam kétféle iskolába, meg volt több ilyen-olyan munkahelyem. Az osztálytársak és a kollégák többsége kedves, segítőkész volt, ha kérdeztem, mindig válaszoltak, de barátommá valahogy egyik se vált. Amikor vége volt a tanításnak vagy a munkaidőnek, mindenki ment a dolgára. Én tettem egy-két tétova kísérletet, egyszer például meghívtam magamhoz két csoporttársamat, hogy a csoportmunkával kivételesen ne az iskolában, hanem nálam haladjunk. Látszólag szívesen mondtak igent, ebédre gulyást főztem és pogácsát sütöttem, mert mindkettő jól előkészíthető, és a megfelelő pillanatban gyorsan készre dobható. Remekül haladtunk a feladatunkkal, és az ebéd is ízlett nekik, de eszük ágában se volt viszonozni a meghívást. Véget ért a projekt, és többé sosem beszéltünk egymással, pedig még egy évig ugyanabba az osztályba jártunk.
Azóta is szokásom meghívni magamhoz kedves ismerősöket, néha dánokkal is próbálkoztam, de ez valahogy sose jött össze. Nesze neked integráció. Érdekes viszont, hogy ha nem dánokról, hanem bármilyen más népekről van szó, azok jönnek, és viszonozzák is többnyire a dolgot. Évek óta Dániában élek, de alig van dán barátom.
A jelenlegi munkahelyemen, az aarhusi kórházban nagyon kedvesek velem. A nővérek, asszisztensek többsége mindig mosolyogva köszön reggel, és például az új frizurámat mindenki azonnal észrevette és megdicsérte. A főnővér gyakran megkérdezi, hogy ugye tartottam tízórai- vagy ebédszünetet, átláthatóak-e a feladatok, esetleg szükségem van-e segítségre, és hogy jól érzem-e magam. Minden nap többször is van pár kedves szava hozzám, és nem is én kezdeményezem a beszélgetést, hanem ő. De nemcsak az osztályunkon van ez így. A liftben gyakran szóba elegyednek velem ismeretlen kollégák más osztályokról. A múltkor meg le kellett mennem az alagútba, és odalent pont jött egy férfi egy vicces járművel, ami olyan volt kicsit, mint a szellemvasút a Vidám Parkban: ő vezetett elöl, és kanyargott még utána pár kicsi kocsi. Hová mész? Ugorj fel, elviszlek egy darabon! - rikkantott, és tényleg elvitt. A közvetlen kollégám, aki betanít, kissé morcnak tűnt elsőre. Aztán rájöttem, hogy néha csak viccelődik, és ha felvéve a stílusát visszaszúrok picit, akkor nevető szarkalábak jelzik a szeme körül, hogy erre várt, és minden rendben. A minap munka közben hirtelen megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha mi, közvetlen kollégák elmennénk négyen együtt enni. Először nem értettem, mert azt válaszoltam, hogy dehát minden nap együtt esszük az ebédet. De ő úgy gondolta, hogy munka után, vacsorázni a városban, majd gyorsan hozzátette, hogy alhatnék nála, hogy ne kelljen a vonatom miatt aggódni. Teljesen meghatódtam, majdnem kimondtam, amit gondoltam, hogy dán létére kivételesen jó fej. Ebédidőben a másik két kollégának is említette, akik örömmel bólogattak, az egyikük azonnal javasolt egy tuti helyet, ahová állítólag az ember beviheti magával a saját italát. Jól hangzik. Még el se mentem szabadságra, de szinte máris várom, hogy visszajöjjek.

Azt hiszem, egy új, árnyaltabb kép van bennem kialakulóban a dánokról. Már épp ideje volt.