Más tollával

nem illik ékeskedni, de nekem annyira tetszik, hogy mégis megmutatom. István fotója az erdőszéli kukacrajzásról a múlt hétvégi Viborg környéki biciklizéskor.

Hosszú hétvége

A múlt péntek munkaszüneti nap volt Dániában, ezért úgy gondoltuk, ki kéne mozdulni egy kicsit. A többes szám alatt lassan három hónapja együtt lélegző párosunkat értem: István és én. Az Aalborgi Magyarok Társasága egyik rendezvényén találkoztunk még tavaly, aztán némi óvastos puhatolózás után kiderült, hogy egész jól el tudjuk viselni egymást. Mostanra jóformán elválaszthatatlanok vagyunk.
Viborgban még egyikünk sem járt korábban. Véletlenül hallottam a városkától délre fekvő Dollerup Bakker-ról, és egyet értettünk abban, hogy fel kéne fedezni a környéket biciklivel. Úgyhogy vonatra fel, és irány Viborg péntek reggel.

Minden időt a szabadban akartunk tölteni,és ehhez a szállodákat elég drágának találtam, úgyhogy bed and breakfast után néztünk az interneten. Így találtunk egy olyan szállást, ahol tulajdonképpen egy családi ház vendégszobáját kaptuk meg a város szélén, reggeli nélkül, de legalább olcsón. Végülis tényleg csak aludni tértünk be oda.
Első nap egy rövidebb bemelegítő túrára mentünk északnyugati irányba, a Hjarbæk-i flordhoz. Csinos kis falu, apró kikötő, a világ egyik legviccesebb figyelmeztető táblájával.

Visszafelé egy másik úton mentünk, hogy minél többet lássunk a környékből. Szép volt, de tulajdonképpen olyan, mint bárhol máshol Dániában. Nem is fotóztam túl sokat, mert lassan kezdem úgy érezni, hogy ugyanazokat a képeket készítem állandóan. Azt vettem észre, hogy egyre többet bámészkodok, mielőtt végülis exponálok, ha egyáltalán. Például percekig csodáltam a kukacrajzást az erdő szélén.

István remek társam volt, mert ő is lassúra vette a tempót, és nem elég, hogy ő is sokat vacakolt a fényképezőgépével, de ráadásul még lelkes kincskereső is. GPS-szel a nyakában hosszan képes átfésülni a terepet többször is, míg rálel a kincsre, ami legtöbbször csak egy kis doboz egy darabka papírral, ahová ő is felírhatja aztán a nevét. Érdekes játék, időnként én is egészen belelkesedtem.

Nagyon kellemesen telt a nap, főleg, hogy fel voltunk készülve arra, hogy ünnep lévén minden zárva lesz. Vittük magunkkal hátizsákban kiadós, előre elkészített elemózsiát, de amikor este a sok biciklizés után fagyizni támadt kedvünk, ez okozott némi fejtörést. Csak az tudja elképzelni, milyen kihalt is tud lenni egy dán város(ka) ünnepnapon, aki már maga is tapasztalta. Nagy nehezen találtunk végül egy Blockbuster-t (filmkölcsönző) nyitva, ahol pálcikás jégkérmet is árultak. Így mostmár tudom, hogy (1) cukrászdát kell nyitni Dániában, mert az ilyen jellengű intézmények és maga a cukrászsütemény is hiányzik innen, és (2) ünnep- és munkaszüneti napokon is nyitva kell tartani.
Másnap szerencsére már szombati nyitvatartás szerint üzemelt a belváros, de nagy meglepetéseket nem okozott, mert pont ugyanazok az üzleteket találtuk Viborgban is, mint Aalborgban. Ígyhát gyorsan kipipáltuk a várost délelőtt, és aztán dél felé vettük az irányt. A Dollerup Bakker nevű dombcsoport (amely ahhoz már elég nagy, hogy izomlázat okozzon a biciklistának) csak egy része a Viborg környéki szép vidéknek. Van itt több tó is, az egyikbe, a Hald Sø-be pedig benyúlik egy félsziget egy nagyon szép erdővel, amit körbe lehet biciklizni.

Nem úgy a tavakat: míg a nyugati felükön több útvonal közül is válogathat az ember, addig a kelet part mellett semmi nincs, és furcsa módon a főút mellé sem építettek kerékpárutat, úgyhogy részben ugyanazon az útvonalon kellett visszakarikáznunk a szállásunkra.
Egy ilyen kiadós túra után vasárnap már nem tudtuk rávenni magunkat hosszabb útra. Pedig Viborgtól keletre még lett volna látnivaló, a Mønsted környéki barlangok, ahol Észak-Európa legnagyobb denevérkolóniája telel át. Ehelyett csak a város tavait és parkjait fedeztük fel.


Szikrázó napsütéssel, valószínűtlenül langyos szellővel indult a nap. Kényelmesen nézelődtünk, fotózgattunk, barátkoztunk a kacsákkal, mígnem hirtelen beborult az ég és szakadni kezdett az eső. Épp egy Bibelparken nevű helyen ért minket, ami arról nevezetes, hogy kis ágyásokban különböző növények vannak elültetve: búza, mustár, hagyma, pitypang, szőlő, és még ki tudja, mi minden, mindegyik mellett van egy kis tábla a növény nevével, rövid leírásával és egy többé-kevésbé passzoló idézettel a Bibliából. Érdekes projekt. Az eső elől hirtelen beugrottunk egy almafa alá (elég vicces, hogy paradisæble a fa neve), ami sajnos csak egy darabig védett bennünket. Sikerült bőrig áznunk, na de ahogy Dániában lenni szokott, hamar elállt az eső, és nagyjából meg is száradtunk, mire hazaértünk.
Nagyon jó volt három napig semmit nem csinálni, csak bámészkodni és biciklizni.

Mosógép

nincs minden háztartásban Dániában. Az én lakásomban pl. nem is lenne hely neki. Bár 65 négyzetméteren lakom, sem a konyhában, sem a fürdőszobában nem lehetne helyet szorítani neki, amikor épült a ház, valószínűleg ez még nem volt szempont. De teljesen elterjedt dolog, hogy lakóközösségenként van egy közös mosógép az alagsorban, pincében, vagy máshogyan megoldva, ahol érmés vagy mágneskártyás rendszerrel lehet használni a gépet. Van, ahol előre fel kell iratkozni időpontokra, hogy ne legyen ütközés, és van, ahol csak úgy odamegy az ember a szennyesével, és ha épp üres a gép, akkor használja.
Nálunk is így történik. A mágneskártyámat némi kézpénzzel együtt egy borítékban bedobom a kedves házmester bácsi postaládájába, és egy-két nap múlva ő visszadobja nekem a kártyát, amire feltöltötte a pénzt. A kártyát aztán mosás alkalmával be kell dugni egy dobozba, ami a vízvezeték és a mosógép közé van beiktatva. Egy kártyahasználattal 2 óra 45 perc időt vásárolok 15 koronáért, vagyis amikor lejár az idő, nem tud a gép több vizet szívni. Ebbe az időtartamba 2-3 mosás szokott beleférni attól függően, hogy melyik programot használom. Bosszantó tud lenni, ha más is épp akkor mos, amikor én szeretnék, valamint ha elromlik a mágneskártya. De végülis jól működik a rendszer. Általában.
A minap is mosni akartam. Akut helyzet volt, már régóta gyűlt a szennyes, a hosszú hétköznapok és az aktív hétvégék miatt nem volt időm ezzel foglalkozni. Épp délutános műszakra voltam beosztva, de felkeltem jó korán, hogy időben végezzek az egésszel. A Nap is sütött, pár óra alatt megszáradt volna az udvarra kiteregetett ruha. De a mosás sajnos meghiúsult, mert láthatóan vandalizmus történt, a számlálódoboz és a vezetékek erőszakosan ki voltak tépve a falból, a házmester pedig nem tudta megmondani, mikorra lesz megjavítva a szerkezet.
Pedig mosni muszáj, mert lassan nincs mit felvennem - gondoltam. Még szerencse, hogy Zsolték két percre laknak tőlem, és saját mosógépük van. Meg is állapodtunk, hogy másnap átugorhatok hozzájuk a szennyesemmel.
Másnapra azonban csoda történt: az alagsorban lévő gépet megjavították, újra lehetett használni. Mint a házmester bácsi elmondta, a fölöttünk lakó pár összekülönbözött. A lány épp használta a mosógépet, és a fiú haragjában lerohant, és kitépte a vezetékeket a falból. Később a lány elmondta a történteket a házmesternek, és végül ők fizették ki a szerelőt.
Most nem írom le, mi a véleményem az ilyen alakokról. De a tanulság a következő:
1. Az olyan apróságnak tűnő dolgoknak, mint például a mosógép, néha nagyon nagy jelentőségük tud lenni. El se tudom képzelni, milyen lenne az ágyneműt a patakban mosni.
2. Nagyon fontos, hogy szükség esetén van kihez fordulnom. Most épp Zsoltékat találtam meg (mint már annyiszor), de Aalborgban van még jónéhány barátom, ismerősöm, akikre számíthatok. Aalborg az otthonom, Aarhus nem lenne az - persze erre nem most jöttem rá. Kicsit talán későn, de még idejében. Nem lehetne, hogy itt kapjak végre valami munkát? Már kapálódzom érte egy ideje.

Az ingázás

még mindig napirenden van, és sajnos nem lett jobb. Talán annyival, hogy mire beér a vonatom Aarhusba, addigra felkel a Nap, és mire hazaérek, még nem megy le. De továbbra is fárasztó a korán kelés, idegesít a légkondícionáló, és majd' minden héten van késés. Legutóbb azért jött különösen rosszul, mert két egymást követő napon történt.
Alapvetően nem vagyok az a típus, aki elkésik. Inkább 10 perccel előbb szeretek odaérni, mint 1 perccel később. Elaludni se szoktam, két ébresztőórát használok kétperces eltéréssel, hogy visszaaludni se tudjak. A munkából mégis minden nap kések kb. 10 percet, mert a reggeli első vonattal csak így lehet beérni. De ez a minap egy bő órára tolódott ki. Már közel jártunk Aarhus-hoz, amikor hirtelen leállt a vonat, mert elromlott a számítógép (ó, boldog idők, amikor a vonatok számítógép nélkül közlekedtek!). Előre nem tudott haladni csak hátra, úgyhogy visszatolattunk Langå-ig, ahol át kellett szállni a következő vonatra. Persze telefonáltam az osztályra, hogy ne izguljanak, jövök, csak kések, de azért elég kínos volt, mert már nem először fordult elő.
Másnap ugyanaz az IC4-es vonat (amiről Zsolt már írt) állt reggel az aalborgi állomáson, kicsit izgultam is, hogy ezúttal kitart-e a fedélzeti számítógépe. Na, szinte pontosan ugyanazon a helyen, mint előző reggel, megint leállt a vonat. Mint kiderült, nem műszaki hiba miatt, hanem elszabadult lovak kerültek a sínek közelébe, és ki kellett hívni a tűzoltókat, hogy befogják őket. Ez megint egy órás késést jelentett. Amikor felhívtam a főnővért, kissé hitetlenkedőnek tűnt. Elszabadult lovak... na persze.
Mostmár muszáj lesz mihamarabb kiiktatni az ingázást az életemből.