Kutyafuttában

írom ezt a bejegyzést, ahogy kutyafuttában teltek az elmúlt napjaim is. Letöltöttem az időmet a kórháznál, aztán elérkezett a várva várt, régóta ácsingózott három hét szabadság. Ebből az első kettőt a szüleimnél terveztem tölteni, de Anyu vérszemet kapott a tavalyi last minute nyaralástól, meg aztán Kinga hugom is szívesen megvizsgálta volna testközelből a rég nem látott tengert. Épphogy csak hazaértem, fogorvos, egy nap Sziget fesztivál, és már álltunk is tovább délebbre. Ezúttal majdnem nem lett az egészből semmi, annyira az utolsó pillanatra hagytuk a döntést. A charter repülőjáratok már mind beteltek, ezért nem maradt más hátra, mint Horvátország busszal, Krk szigete, Njivice.

Még sosem próbáltuk, pont itt volt az ideje. Az utazás maga hosszú és fárasztó egész éjszakán keresztül, aludni nem nagyon lehet, legfeljebb bóbiskolni. Cserébe viszont nem kell annyira ügyelni csomagoláskor, hogy mi kerül a kézipoggyászba, és mennyit nyomnak a csomagok.
A táj gyönyörű, ilyen tiszta tengervizet még nem láttam. Az apartman is rendben volt, csak kicsit messze feküdt a tengerparttól, és olyan magasan, hogy ez már az aktív vakáció kategóriájának határát súrolta. Én is megizzadtam 15 percnyi dombra felmenetelésben nap mint nap, hát még Anyukám. A part meg várakozáson alul civilizált nyilvános illemhelyek, zuhanyzók tekintetében, és meglepően keskeny, betonozott, meg rettenetesen zsúfolt.

Még szerencse, hogy egy sziklás partban végződő ligetben viszonylag kevesebben voltak, többnyire itt vertünk tanyát.

Hogy puszta heverészésnél és pancsolásnál érdekesebb legyen, kirándultunk is hajóval, meg egyszer a Plitvice-tavakhoz. Én nem is tudtam, hogy ez a türkizkékes zöld szín létezik a valóságban is, és nemcsak a Photoshop szemfényvesztése giccses képeslapokon.



16 tó vízesésekkel összekötve, fantasztikus lehetett volna, ha nem az idegenvezető tempójában kell végigmenetelni, és közben arra ügyelni, nehogy az előttem haladó turista sarkára lépjek.

Ezért aztán a fotók is közepesek lettek. De így is csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogasson el ebbe a csodás nemzeti parkba, lehetőleg csúcsszezonon kívül.
Panaszkodni semmi okom, de most maradt bennem egy kis hiányérzet, mert holnapután már megyek is vissza Aalborgba, így aztán az itthoniakkal nem tudtam, nem tudok találkozni. Legközelebb bepótoljuk, remélem. Ugyanakkor már alig várom, hogy visszatérjek, talán még sosem vártam ennyire, mert villámgyors átcsomagolás után Istvánnal kettesben is nyaralunk egy kicsit, és aztán nyakamon a szeptember... de az már egy másik bejegyzés lesz.