Mérleg

Újévi fogadalmakat nem teszek, de el szoktam gondolkodni december végén, milyen volt az elmúlt év.
Elég sötéten indult. Költözés után, egy olyan lakásban találva magam, amit egyáltalán nem szerettem, bár igyekeztem magam meggyőzni az ellenkezőjéről. Ehhez nemcsak a kégli fekvése és állapota, de a munkahelyemtől való távolsága (több, mint 100 km) is hozzájárult. Ingáztam napi 3 órát egy olyan munkahelyre, amit egyáltalán nem szerettem. Mégis 8 hónapot lehúztam ott, majdnem közelebb is költöztem hozzá, és nem értettem, mért nem sikerül. Utólag visszanézve már érthető: Aalborgban kellett maradnom, mert egy egészen más, sokkal jobb folytatás várt rám. Először István, aztán az egyetem, miattuk már érdemes volt maradni a városban, ami korábban szűknek tűnt, de aztán hirtelen mégis új dimenziókat nyitott meg.
A kellemes változások mellett értek veszteségek is. Ki kellett húzni egy fogamat, most is fáj, de már csak a helye (elképesztő, hogy tud fájni egy nem létező fog). Később fogok majd kapni egy csinos implantátumot a helyére, A fogorvos azzal biztat, hogy örüljek, mert a fogászati problémák könnyen kezelhetők, mások más betegségekkel sokkal rosszabbul járnak. Hm, azért én annak örülnék legjobban, ha a stressz ahelyett, hogy a fogaimra megy, mondjuk elégne biciklizés közben.
Van más is, ami fáj. Elveszítettem idén pár barátot. Amikor Dániába költöztem, rögtön láttam, hogy ezt néhány kapcsolat nem éli túl. Van, akivel nem lehet másképp kapcsolatot tartani, mint személyesen. Jópár emberrel azért megmaradt a jó viszony e-mail-en, skype-on keresztül is elég hosszú ideig. Vannak a skype típusú emberek, akik inkább beszélni szeretnek, és az e-mail típusú emberek, akiket nem zavar, ha írniuk kell. Én igyekeztem mindkét csatornát használni, de az elmúlt egy évben a Skype a lehetetlen időbeosztásom miatt visszaszorult, leginkább már csak a legeslegszűkebb családdal telefonáltam az interneten keresztül, és velük is úgy, hogy előtte e-mailben egyeztettünk, hogy akkor mondjuk vasárnap délután 3-kor a tesóm, anyukám és én is ráérek, úgyhogy meg tudjuk beszélni élő szóban, kivel mi történt az elmúlt 1 vagy 2 hétben. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy a skype típusú barátaim eltűntek, e-mailt nem írnak. És van olyan e-mail típusú barát, akinek írhatok rövid vagy hosszú e-mailt, egyáltalán nem reagál. Vajon miért? Valami rosszat mondtam / írtam? Mit tehetnék? Egyáltalán kell valamit tennem, vagy ne erőltessem, inkább hagyjam az egészet? Volt olyan is, akivel a Facebook-on keresztül tartottuk a kapcsolatot, és amikor elkezdtem az egyetemet, minden szó nélkül törölt a "barátai" listájáról, pedig több, mint 1000 van neki - épp én nem fértem bele a keretbe. Ezt már igazán nem tudom hová tenni. Egy szó mint száz, a magyarországi barátok megritkultak. Szerencsére azért akadnak újak Dániában (nem feltétlenül csak magyarok vagy dánok), majd az idő megmutatja, mennyire tartósak.
Biztosan sokat változtam az elmúlt évek alatt, de arra mindig próbáltam vigyázni, hogy ne dicsekedjek, és ne is panaszkodjak a helyzetemmel kapcsolatban. Dániában élni sok szempontból könnyebb és sok szempontból nehezebb, mint Magyarországon. A célomat, hogy grafikusként dolgozhassak, még nem értem el. Még mindig csak takarítok, de látok rá esélyt, hogy előbb-utóbb valami testhezállóbb munkát kapok. Ezért vagyok még mindig itt, és ezért is vágtam bele az egyetembe. Azt hiszem, összességében nem könnyebb itt sem, mint máshol, csak mások a nehézségek. De mostmár maradok, végigcsinálom, mert nincs kedvem elölről kezdeni. És mostmár nem is érzem magam egyedül.
Amíg Aalborg és Aarhus közt ingáztam, egyszerűen semmire nem volt időm. Ha visszanézek, csak azt látom, hogy munkából és alvásból állt a napom, és világos, hogy ezt nem lehetett sokáig folytatni. Néha még most is lehetetnennek tűnik 24 órából kihozni egy napot, de ebbe szerencsére már rengeteg értékes dolog is belepréselődik: reggeli Istvánnal, egyetem délutánig, munka estig, vacsora Istvánnal. Ebből a kedvenceim a nap eleje és a vége, mert történhet akármi, az a lényeg, hogy nem üres a lakás. Most se könnyű mindig, de sokat számít, hogy a bénító aggodalmaimat pár szóval azonnal elhessegeti, ha finomat főzök, megdicséri, és ha nekem nincs kedvem, akkor elmosogat ő. A legjobb dolog, ami idén történt velem, István. Remélem, hogy ugyanezt még sok éven át elmondhatom.

iPad és iPad

Amikor elkezdődött az egyetem szeptemberben, kissé irigykedve láttam, hogy az osztálytársaim többsége iPad-ot használ. Órán jegyzetelésre, szünetben szórakozásra. A vágy titokzatos tárgya. Már megfordult korábban a fejemben, hogy milyen jó is volna, de lebeszéltem magam róla, mondván, hogy teljesen ésszerűtlen vétel lenne, mert van egy remek MacBook-om, mindent tud, amire szükségem van, a legjobb barátom, hűséges társam, ennél nem kell több.
Aztáb kiderült, hogy az osztálytársak nem az ösztöndíjból, de még csak nem is a diákhitelből vették, hanem a Nordjyské-től kapták kölcsön a gépeket. A Nordjyske Nordjylland legnagyobb napilapja, és újabban digitális lapkiadásba vágták a fejszéjüket. Az egyetemmel olyan egyezséget kötöttek még az előző szemeszter folyamán, hogy a vállalkozó kedvű hallgatók és dolgozók közt kiosztottak 400 db iPad-ot, akiknek cserébe olvasniuk kell a lap digitális kiadványait és kérdőív kitöltésével, napló írásával adni visszajelzéseket róla. Emellett egy phd. hallgató feladata többek közt az, hogy begyűjtse, vizsgálja és továbbítsa a Nordjyské-nek az egyetemisták iPad használati szokásait. Sajnáltam nagyon, hogy lemaradtam erről a lehetőségről. Aztán egyszer október tájékán az egyik tanár azzal jött, hogy van még egypár iPad a Nordjyske raktárán, a leggyorsabbak megkaphatják. Villámgyorsan adtam le a jelentkezésemet, de a hosszú adminisztációs átfutási idő miatt csak jóval később, november közepén kaptam kézbe a készüléket.
Nem a legújabb, a kamerák pl. még nincsenek benne, de a Nordjyske nagylelkűen mobil internet előfizetést is adott hozzá, tehát Dánia területén bármikor online lehetek a segítségével. Eltöltöttem jópár órát akkor rögtön azzal, hogy simogattam, ismerkedtem vele, élveztem, hogyan reagál a különböző kézmozdulatokra. Fantasztikus, hogy pár éve még DOS-ban pötyögtem hatalmas PC-ken, most meg...
Sajnos sok időm nem jutott arra, hogy komolyabban elmélyüljek az új lehetőségekben, mert a vizsgafeladatom (amely egyébként pont iPad-on futó program tervezése volt) minden időmet elvette. IPad-os tevékenységem kimerült abban, hogy a nap végén levezetésképpen játszottam egyet a Helvetica vs. Arial programmal. Leginkább István volt az, aki letöltögetett mindenfélét és használta, kísérletezett vele. Azzal bíztattam magam, hogy majd dec.19. után, amikor végre leadjuk a projekt írásbeli részét, és fellélegezhetek egy kicsit, akkor én is. Ki kell használni a lehetőséget, hogy ilyen szerkentyű van nálam, mert aztán hamarosan vissza kell adni. Persze mindenki abban reménykedik, hogy végül jutányos áron megvásárolhatjuk őket. Elvégre mit is kezdene a Nordjyske ennyi sok régi, használt iPad-dal...?
Aztán eljött a Szenteste napja. Még nem a dátum szerinti, hanem az, amit Istvánommal kineveztünk a mi szentesténknek, mivel a valódit ki-ki a saját szüleivel tölti. Kicicomáztuk a lakást, feldíszítettünk egy 25 cm magas cserepes ciprust az ablakpárkányunkon - ez a mi karácsonyfánk az idén -, és végigettük az ünnepi menüt. Aztán jött az ajándékozás, és alig hittem el, mit kaptam: egy iPad-ot! A legutolsó modellt, karcsút, rózsaszín borítóval. Mert István szerint igenis szükségem van rá, ha ilyen területen tanulok és később dolgozok majd. Teljesen meg vagyok hatva. Nemrég csak álmodoztam róla, most meg már kettő is van...
Azóta használom is szorgalmasan - persze főleg az újabbat. Van egypár bosszantó hiányossága, például pár szónál hosszabb szöveg beírására alkalmatlannak tartom. Az iTunes meg képtelen kezelni a helyzetet, hogy a nevem alatt két készülék van, amelyeken szándékosan különböző dolgokat szeretnék tartani, a program mindig megpróbál mindent szinkronizálni, vagy inkább összekeverni. De közben maga a készülék olyan kezes jószág, hogy szeretem az első pillanattól kezdve. Öntörvényű és simulékony egyszerre, mint egy kiscica.
Kétszínűnek érzem és kissé szégyellem magam, mert nemrég egy ismerős mondta, hogy elektronikus könyvolvasóra volna szüksége, és egy iPad vásárlásán gondolkodik. Én lebeszéltem róla mondván, hogy ez egy sznob és szexi ékszer sok hiábavalósággal, ha valóban olvasni szeretne, egy Kindle-lel sokkal jobban jár. Aztán azóta nekem már kettő is van a háztartásban. Tehát módosítanék az álláspontomon: ez egy remek dolog, igazából kívánom, hogy mindenkinek legyen, lehessen, és mindenki használja sokat. Hosszú távon ez nekem is jót tesz, hátha ebből fogok megélni. Épp most találtam ezzel kapcsolatban egy érdekes cikket, ami arról szól, hogy jövőre az 5 legkeresettebb munnkaerő-típus egyike pont én leszek (creative design and user experience). Úgy legyen.
Mindenkinek szép karácsonyt kívánok! (Az idei hivatalos képeslapom a másik blogomon található).

Risalamande

Így hívják Dánia karácsonyi nemzeti desszertjét. Errefelé divat a Karácsonyt már november közepe felé ünnepelni. Az, hogy az üzletek ünnepi pompát öltenek, természetes, de az emberek is elkezdenek karácsonyi lakomákat ülni. Ennek julefrokost a neve, és munkahelyen, barátokkal, vagy egyéb közösségek tagjaként az ember végigeszi az ünnepek tényleges eljövetele előtt a karácsonyi menüt többször is. Ennek általában elég kötött a felépítése, amibe most nem mennék bele, de egy reggel arra ébredtem minden különösebb ok nélkül, hogy kedvem lenne a desszerthez. A recept után kutatva a Google 137000 találata közül ezt választottam ki. Elég egyszerű: 2,5 dl rövid, gömbölyű szemű rizst (ún. grødris) oda kell rakni főni 3 dl vízbe, aztán hozzáönteni 1 liter tejet. Lefedve, lassú tűzön kb. fél óráig kell rotyogtatni, időnként megkeverni, ezután lehűteni és hűtőszekrénybe tenni másnapig. Utána hozzá kell keverni 100 g héjjától megfosztott, őrölt mandulát, 2 vaníliarúd belét és 4 evőkanál cukrot. 1/4 l tejszínt habbá kell verni, és hozzákeverni az ízesített tejberizshez (a dán tejszín 38 %-os, és ellentétben a magyar változattal ha egyszer felverték, hűtőben tárolva akár napokig is kőkemény marad). Aztán meggyszósszal kell tálalni az ünnepi vacsora koronájaként.
Nem rossz dolog a tejberizs, de gondoltam, csavarok rajta egyet. Én a rizsbe belefőztem a cukrot, a mandulát és a vaníliát, plusz egy kis fahéjat is, hogy jól összeérjenek a hűtőszekrényben az ízek (nem muszáj egy napig pihentetni, elég 1-2 óra is a hűtőben). A dán meggyszószt sose szerettem igazán, mert túl édes, szinte már émelyítő, ahelyett, hogy savanyúságával ellenpontozná a tejberizs édességét. Ezért első körben anyukám rebarbara-eperlekvárjával tálaltam, ami csupa gyümölcs minimális mennyiségű cukorral.

Másnap még mindig ettem volna, de a lekvár sajnos már elfogyott, úgyhogy csavartam még egyet a jó öreg risalamandé-n. A tejberizsbe nemcsak tejszínt, de egy nagy adag kókuszreszeléket is kevertem (ha lett volna itthon kókusztejem, lehet, hogy részben azzal főztem volna a rizst). Jól megérett banánt összeturmixoltam, ezt raktam a tetejére, és a behűtött banános rizst meleg csokiszósszal csorgattam le.

Sikeres volt, pillanatok alatt elfogyott, de azt hiszem, a dánok nagyot néznének, ha tudnák, mit műveltem a desszertjükkel. Azért én se dánosodtam el teljesen, csinálok és eszek "rendes" desszertet is, legutóbb diótortával kísérleteztem (recept anyukám blogján), ami szintén megállná a helyét a karácsonyi asztalon is.

Vihar

A szél mindig fúj Aalborgban, de olyan vihar, mint amilyen vasárnap volt, csak ritkán támad. Megbontotta a tetőket, és felborított néhány betontalpú mobil kerítést meg autók utánfutóit.
Az Aalborg belvárosában felállított karácsonyfát is valószínűleg a vihar csavarta ki, de szerencsére épp nem voltam a közelben.


Ma viszont december 1. van, a szél természetesen fúj, mint mindig, de csak a szokásos. (És persze esik az eső.) De mostmár fel szabad állítani a karácsonyfát. Ma dél körül fel is állították újra a belvárosban. Meg aztán áll még kivilágított fenyőfa úton-útfélen, a legtöbb helyen már november közepe óta. Én azért még várok vele otthon néhány hetet.
Addig még fogok írni, mert történnek érdekes dolgok, csak közben vészesen közeleg az egyetemi vizsgafeladat leadási határideje, és azt vettem észre, hogy a nap 24 órája nem elég.