Tök

Az utóbbi időben gyakran csinálok töklevest. Naná, hiszen szezonja van, vettem is két nagyobb kerek tököt, amit lekvárnak szántam, de aztán még leves is lett belőle. Meg a kertünkben is termett jópár kisebb, de annál finomabb Hokkaido tök. István anyukája hallhatta elelget, hogy már megint tökleves van nálunk vacsorára, úgyhogy kérte is a receptet. Kedves Rózsika néni! Az a helyzet, hogy nincs ennek egy leírt receptje, mindig úgy csinálom, ahogy épp kedvem tartja, meg abból, ami épp van itthon. De valahogy így néz ki:

Kell hozzá tök. Ez lehet a nagy kerek, amerikai típusú Halloween-lámpás tök (ami a közhiedelemmel ellentétben igenis ehető, nemcsak lámpás faragására alkalmas), lehet sonkatök vagy Hokkaido-tök is. A tököt megmossuk, lepucoljuk a héjját, felvágjuk és kimagozzuk. (A magja is ehető, pirítva finom, de egyes fajták magja túl apró, nem éri meg vesződni vele.) Egyes receptek szerint a tököt először meg kell sütni sütőben. Korábban én is így tettem, aztán rájöttem, hogy ez elhagyható. Tehát kb. 2x2 cm-es kockákra aprítjuk a tök húsát, és így, nyersen kerül majd a levesbe.

 

Olajon (olívát ajánlok) egy kisebb fej apróra vágott vöröshagymát, vagy ha van otthon, felkarikázott póréhagymát fonnyasztunk. Rádobjuk a felkockázott tököt és egyéb zöldségeket. Én az alábbiakat szoktam tetszőlegesen variálni: répa, cékla, mángold, spenót, borágó, zeller, kelbimbó. Amit éppen találok a hűtőszekrényben vagy a kertben. Mindent nyersen, csak megmosva, megpucolva és felaprítva. Ami mindig kerül a levesbe, az egy kisebb krumpli. Csak kevés kell, hogy ne legyen krumplileves íze, de azért sűrítsen.

A zöldségekre annyi vizet öntök, hogy épp csak ellepje. Amikor forr, teszek bele sót, borsot, reszelt szerecsendiót és oregánót, tárkonyt, zsályát, kakukkfüvet vagy vadmentát – leginkább frissen szeretem, de ha nincs, vagy épp szakad az eső, ezért nem akaródzik kimenni a kertbe összeszedni, akkor szárítva. Addig főzöm az egészet, míg a krumpli meg nem puhul, mert ekkorra az összes többi hozzávaló is puha lesz. Lekapcsolom a villanytűzhelyet. Botmixerrel pürésítem, tejszínt öntök hozzá és visszahúzom a meleg lapra min. 10 percre. Ilyenkor érnek össze az ízek és sűrűsödik a lé. Ha van idő és türelem, akár fél órát is várhatunk a tálalással. Frissen sült kenyeret tegyünk mellé az asztalra, tejföllel és friss, apróra vágott petrezselyemmel díszíthetjük, ízesíthetjük.

Jól lehet a színekkel is játszani. A céklától szép mély vörösesnarancs színe lesz a levesnek, a mángoldtól meg inkább zöldes. A narancsszínű tökhöz inkább céklát, míg a zöld színűhöz inkább a mángoldot adom. Variáció: ha csak tökből és krumpliból készül a leves, mert nincs más zöldség, akkor másképp kell megbolondítani. A hagyma fonnyasztásakor curryt is szórunk az olajba, aztán mikor fűszerezzük a levest, gyömbért, őrölt szegfűszeget és fahéjat adunk hozzá. A végén a tejszín mellett egy kis narancslevet is löttyintünk bele, frissen préselve vagy ennek hiányában 100%-os dobozost, esetleg egy kis mézet, ha nem elég édes.

És ezzel megközelítettük a következő témát: mivel a sütőtök sütve édeskés, mért is ne lehetne lekvárt készíteni belőle? Erre akkor jöttem rá, mikor Brent barátomtól kaptam egy üveg sütőtöklekvárt Kaliforniából. Nagyon ízlett. Elolvastam a cimkén az összetevőket, és ennek alapján én is főztem be:

A felkockázott tököt tegyük oda főni egy fazékban, épp csak annyi vízben, hogy ne ragadjon le. Még jobb, ha friss narancslevet tudunk használni erre a célra. Amint kicsit megpuhult, törjük össze botmixerrel. Nem muszáj teljesen sima pépet csinálni, lehet kicsit darabos is – ízlés szerint. Adjunk hozzá őrölt fahéjat, gyömbért, szegfűszeget, mézet, barna cukrot és reszelt narancshéjat, egész vaníliarudat (amit aztán üvegezés előtt kiveszünk), mindent ízlés szerint adagolva. Főzzük puhára lassú tűzön és fedő nélkül, hogy sűrűsödjön egy kicsit. Ezután tartósítsuk és üvegezzük. Én Atamont használok, ami Dániában elterjedt tartósító. Aki szereti a sütőtököt, az a belőle készült lekvárt is szeretni fogja. Ha nem csináljuk émelyítően édesre, húsok mellé és mártások ízesítéséhez is kiváló.

Végül az abszolút finomság, a sütőtökfagyi. Még nyáron, megunva a fagyizók silány választékát, vettem egy fagyigépet. Azóta jóformán mindenből készült fagyi, persze tökből is. Nem okozott csalódást, a mákossal együtt remek kombináció.

5 dkg cukrot fél dl vízzel felfőzünk, majd folyamatos verés mellett 2 tojássárgájához csorgatjuk azon melegében, és habosra verjük. Folyamatos verés mellett hozzáadunk 2 dl sütőtök lekvárt, 3 dl natúr joghurtot. Beletöltjük a fagyigépbe és 40 perc múlva kivesszük a tökéletes eredményt. Ugyanezzel a recepttel bármilyen házi lekvárból (csipkebogyó, vadalma, feketeribizli, földieper) pillanatok alatt elkészíthető a fagyi, aminek az az előnye, hogy mindig tudom, mi került bele, és mindig finom, elronthatatlan.

Itt abba is hagyom, mert nem akarok gasztroblogot írni, de a lényeg, hogy imádjuk a tököt és most töltekezünk belőle.

Zakata

Csupa véletlenül szereztem tudomást a minap egy bolhapiacról. Kollégáim beszélgettek ebéd közben, egyikül mesélte, hogy a kislányával összefogva milyen jól kiárusították a kinőtt, megunt gyerekjátékokat, szép summával kiegészítve a zsebpénzt.
Jómagam ismertem a hjallerup-i piacot, mely évente egyszer kerül megrendezésre, és nem annyira használt cikkekről szól, inkább új, de ócska (kínai?) bóvlik gyűjtőhelye. Idén jártam ott először és utoljára, mert nem éri meg szerintem a buszjegy árát sem. Ezen kívül gyakran beugok a közeli Vöröskereszt adománygyűjtő üzletébe, ahol leginkább a szememet legeltetem gyönyörű régi bútorokon, és ritkán ugyan, de sikerült már ott pár, a mi házunkba is illő (és férő) holmit találni. De erről a bolhapiacról Skalborgban, egy kisebb biciklitúrányira Aalborgtól, még nem hallottam. Pedig a honlapjuk szerint áprilistól októberig havonta megrendezésre kerül. Az utolsót pont elcsíptük múlt vasárnap.
 Reggel 10-kor nyit a vásár, mi 11.30 körül értünk a helyszínre, melynek már távolabbi környékén is szokatlanul sok ember nyüzsgött, némelyek már szemmel láthatóan bevásároltak.
A jó dolog az, hogy itt leginkább magánemberek árulják a portékáikat, és tényleg minden, de minden van: drága antik holmi, régi kacat, új, de a tulajnak nem kellő portéka, kinőtt gyerekholmik, tavalyi karácsonyfadísz, 150 éves falióra, rozsdás eke, törött tükör, könyvek utánfutószámra... nem lehet mindent felsorolni. Igazán vihettem volna fényképezőgépet is, mert itt lett volna mit lencsevégre kapni. Ennek hiányában Istvánt kértem meg, hogy kattintson párat a telefonjával. Nekem nincs okostelefonom - persze most lehet, hogy vehettem volna. (Mindenesetre rettenetes mennyiségű 15-20 éves Nokia és jónéhány kagylós-vonalas régimódi telefonkészülék akadt.) Véget nem érő sorok, amelyek csak arra várnak, hogy figyelmesen átfésüljék őket vásárfia után keresgélve, kellemes, ráérős, vasárnapi hangulat. Aki megéhezik, azt virsli és kolbász várja.




A sok hasznos és haszontalan holmi közt találtunk kedvünkre valót. István egy régi, de még mindig működő riasztóberendezést, amit alkatrésznek vett potom 50 koronáért, és nagyon örült neki, mert mint mondta, csak a doboza megér annyit, és akkor a tartalmáról még nem is beszéltünk. (Köztünk legyen mondva, fogalmam sincs miről beszél, én úgy érzem, a műhelye szekrényében már van jópár hasonló, ami ugye egyszer még jó lesz valamire. Épp a minap olvastam ezt, kicsit mintha rólunk szólna.)



Jómagam olyan szerencsés voltam, hogy két fantasztikus szakácskönyvre akadtam, szintén 50 korona összértékben:

 
 
 
 

A kisebbik a régebbi, Smørrebrødsbog a címe, vagyis a dán nyitott szendvicsnek lett szentelve. Mielőtt Dániába tettem volna a lábam, nekem a szendvics egy szelet kenyér volt azzal megpakolva, amihez csak kedvem támad. Itt tanultam meg, hogy a dán szendvics elkészítése tudomány, kötött szabályok alapján épül fel. A könyvet 1958-ban adták ki (tizedjére, mert először 1949-ben), és ebből nemcsak a dán szendvicskészítés sajátítható el, de egy letűnt nyelv is. Itt még nincs å betű, helyette aa-t írnak, az olvasót magázzák (ez azóta gyakorlatilag kihalt a dán nyelvből), és a főneveket még a német helyesíráshoz hasonlóan nagy kezdőbetűvel írják. A választékos, kissé körülményes fogalmazásmódról nem is beszélve. Van benne kevés színezett fotó, de a többség fekete-fehér. Vicces, hogy az egyik ilyen alatt a képaláírás felhívja a figyelmünket: vegyük észre, mennyire feldobja a kompozíciót a petrezselyem zöld színe. Amúgy pedig kis tussal rajzolt illusztrációk tagolják a szöveget. A könyv nyomdatörténetileg is értékes darab: a könyvtest élmetszéses, vagyis a lapok éle mintásan színezett - ilyet manapság egyre ritkábban látok. Ráadásul még a volt tulajtól is bennemaradt egy sajátkezűleg írt és rajzolt, elsárgult cetli a hideg krumplisalátáról.
A nagyobbik a Billedkogebogen, vagyis képes szakácskönyv címet viseli. 1968-as kiadású, szemtelenül modern, akárcsak James Bond ugyanebben az időben. Megtalálható benne a világ legünnepélyesebb fogásaként aposztrofált paella, a valódi pizza, vagy variációk konzervből készült levesekre, a régi jó hagyományos dán receptek mellett, természetesen. A fotók itt már mind színesek, mind modern, némelyik mintha direkt űrhajóseledel volna.
Persze érdekel a főzés, de nem mondanám, hogy gyűjtöm a szakácskönyveket, mert úgysem azokból főzök, legfeljebb inspirálódok. Inkább az a döntő, hogy mi van itthon a hűtőszekrényben, vagy minek van épp szezonja a kertben. De nincs menekvés, a szép vagy régi szakácskönyvek megtalálnak, néha szó szerint az utcán hevernek (mentettem már meg könyveket lomtalanításkor), vagy adományboltban, antikváriumban botlok beléjük. Különös tiszteletet érzek azon könyvek iránt, melyek idősebbek nálam. Most nagyon boldog vagyok, alig várom már, hogy hosszú téli estéken ezeket lapozgassam a kandalló előtt elnyúlva.

Gyilkos-tó

Nosztalgikus nyári visszaemlékezés-sorozatom utolsó epizódja következik, a hazalátogatás. Mióta István az életem része, azóta Erdély is a hazalátogatás része lett. Ezúttal néhány napot a Hargitán, a Gyilkos-tó környéként töltöttük, itt ünnepeltük István édesanyjának születésnapját vele és István bátyjával. Egy kellemes panzióban laktunk, rövid sétányira a tótól.
A Gyilkos-tó úgy keletkezett, hogy a közeli Gyilkos-kőről lecsúszott az agyagos talaj, ezzel eltorlaszolva több patak útját. Ennek köszönhetően a tóból a mai napig kiállnak derékba törött fatörzsek. Lassan haladva, meg-megállva, komótosan fényképezgetve is körbejárható kb. 2 óra alatt. Nagyon kellemes séta.






Szintén nem messze, de gyalogosan sajnos már nem megközelíthető a Békás-szoros. Szép séta lenne, de nem a távolság, hanem az út minősége az akadály: csak autóút kanyarog a hegyoldalban, gyalogtúrával kacérkodókra nem gondoltak, de biciklistákra sem. Pedig autóból szerintem nem olyan élvezetes a természet, és nem is olyan könnyű megállni, ha valami érdekeset lát meg az ember.









És végül a panzióval szinte szemközti hegyre is felmentünk egy napsütéses délutánon. Innen további hegyekre nyílt gyönyörű kilátás, legszívesebben túráztam volna tovább egy szál hátizsákkal.





Nagyon szép vidék, igazán kedvet kaptam, hogy megismerjem Erdély más részeit is. A természet gyönyörű. Ami bánt, az az emberek nemtörődömsége: eldobált szemét mindenfelé. Néhol nehéz volt úgy fényképezni, hogy ne csúfítsa el a fotót a vízesésbe dobált műanyag flakon, vagy az út szélén heverő nejlonzacskók. A szuvenírárusok is bosszantók, ott rakják ki a förtelmes giccseiket, ahol amúgy is a legszűkebb az út, és persze bele kell, hogy lógjanak minden látványosságba. Mintha a többségnek nem is tűnne fel, micsoda különleges hely ez, amire vigyázni kellene. De amit sikerült lencsevégre kapnom, azt szívesen nézegetem. Mesevilág ez, mézeskalács házikókkal és varázsgombás kápolnákkal.







Hazafelé a Maros völgye mentén haladtunk, itt megálltunk a gyergyóditrói temlomnál és egy-két gólyafészeknél, ahol fiókák etetésének is tanúi lehettünk.









Apropó, etetés. Ami még mindenképp említést érdemel, az a kürtős kalács. Az igazi, parázson sütött, amiben bennevan minden, aminek benne kell lennie, ezért aztán rettentően finom. Az itt kapható. Az ember miközben vár hogy kisüljön, tekintetével megkeresi a legközelebbi padot (vagy ennek hiányában aztán egyszerűen megáll az út szélén), és a celofánzacskót oldalt kissé felhasítva azon melegében kézzel nagy falatokat tépkedve lakik jól belőle. Reggelire, ebédre és vacsorára is.
További fotók itt.

Kos

Gyönyörű volt a szeptember nagy része, igazi vénasszonyok nyara, reggel neki lehetett indulni a napnak egy szál kardigánnal a rövidujjúra húzva. Az elmúlt hétvége is langyos, napsütéses, kertben matatós volt. Mígnem aztán vasárnap este szél kerekedett, dörgött, villámlott, zuhogott az eső egy rövid ideig, majd úgy leesett a hőmérséklet, hogy aztán tegnap sapkában, kesztyűben kellett nekifeszülni a kemény szembeszélnek munkába menet, ma reggel pedig még a fű is deres volt itt-ott. Ilyenkor aztán duplán jól esik visszagondolni a nyárra. Amit Görögországban, Kos szigetén folytattunk a meleg dán napok után, augusztusban.
Nekünk bevált Görögország: a természet és a tengerpart mindenütt szép. Fotogén antik romok vagy azúrkék ég előtt feszítő fehérre meszelt házak mindenütt akadnak. A konyhájuk remek, imádjuk utcán állva magunkba tömni a frissen faragott gyroshúst pitába csavarva, mint ahogy kockás terítős tavernában a mamma muszakáján cuppogni is jó, vagy puccosabb étteremben frissen fogott és grillezett halat bontani ki a szálkáiból. Kosra azért esett a választásunk, mert ott még egyikünk se járt Istvánnal, direkt repülőjárat vitt oda Aalborgból, és ez volt a foglalás pillanatában a legolcsóbb lehetőség.
Azt tudtuk, hogy a hotel, ahol lakni fogunk, a Paritsa, Kos (a szigettel azonos nevű főváros) központjában van. Ezért nem is vártuk el, hogy csendes legyen a környék (nem volt az). De jó alvók vagyunk, különösen egy aktív nap után, úgyhogy nem zavart bennünket az éjszaka is tartó folytonos ricsaj. Az se volt baj, hogy a beígért vezeték nélküli internet ritkán működött - elvégre nem netezni mentünk, hanem nyaralni, és igenis van offline is élet. Az viszont kicsit kellemetlen volt, hogy tényleg csak egy hotelszobát kaptunk a máshol megszokott (nemcsak apartmanban, hotelben is) minikonyha (minimum egy főzőlap, vízforraló, egy pár tányér, bögre és evőeszköz) nélkül. Még jó, hogy hűtőszekrény volt, ha csak egy falra szerelt apró szekrény méretű is. Ezért aztán gondosan válogattunk görögdinnyvásárláskor, mert fontos szempont volt a méret. Reggeli címen (amit a befizetett ár tartalmazott) vacak fehér kenyeret, nem ropogós kukoricapelyhet, ízetlen, édes süteményt, vajat, lekvárt, mézet, joghurtot, egyetlen fajta rosszízű fekete teát, instant kávét és narancsszörpöt (nem levet) adtak. Nekem kisebb választék is elég lett volna, ha abban bennevan a görög joghurt, a méz és a friss gyümölcs (ami arrafelé nagyon finom és olcsó). De nem bánkódtunk sokáig: az első reggeli csalódás után bevásároltunk egy sarokkal arrébb a közértben és a szobánkban fogyasztottuk el a mézédes dinnyét, barackot, szőlőt.
A strand 5 perc sétára feküdt a szállodánktól, de ilyet még nem láttam. A homok alig látszott, olyan sűrűn álltak rajta a nyugágyak és a napernyők. Volt velünk strandsátor (az a praktikus fajta, amely egy lapos kis kézitáskának tűnik, mígnem kicipzározással kiugrik és összeugrik a kétszemélyes sátor). A nyugágyakra ülve persze fizetni kellett értük, de engem leginkább a többi strandoló korábban sosem tapasztalt fizikai közelsége zavart.





Szerencsére Koson nagyon elterjedt a biciklizés. Kölcsönzők vannak úton-útfélen, úgyhogy gyorsan béreltünk két drótszamarat és onnantól kezdve minden nap más strand szépségét élvezhettük, amitől nagyon boldogok voltunk még akkor is, ha egy órát kellett tekerni odáig a rekkenő hőségben. Utána annál jobban esett a csobbanás.



A vízálló fényképezőgépem is nagyon élvezte.




Amit Kos szigetén érdemes megnézni, az a termál strand környéke. Van egy olyan rész, ahol kimondottan meleg vizű a tenger a vulkáni tevékenységnek köszönhetően. Ez csak egy kis medencényi vízfelület, és persze nagy a tömeg, szinte sort kellett állni, hogy kipróbálhassuk. De körülötte gyönyörű a víz és a sziklák mindenhol, és mivel a sátrunk ott is velünk volt, nem okozott gondot olyan helyen felütni, ahol csak miénk volt a part.

 

Egy napot kirándulásra szántunk, áthajóztunk a közeli Nisyros szigetére, ahol gyorsan megnéztük az egyébként nagyon szép városkát. A szervezett kirándulások hátulütője, hogy nem mi, hanem az idegenvezető diktálja a tempót. Tovább is bírtunk volna itt időzni, sőt, túrázni a környéken, csak a hajóutat lett volna nehéz egyénileg megoldani. De amiért végülis meglátogattuk a szigetet, az a még mindig aktív, de éppen szunnyadó vulkán krátere volt, ahol nemcsak a napssütéstől meleg a talaj, és kénes szagú gőzök szállnak fel a lyukakból.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Amit pedig Kos városában nem lehet kihagyni, az Hippokratész fája. Ez egy nagyon öreg fa, ami persze azért mégsem annyira öreg, hogy a híres orvos tényleg üldögélhetett volna alatta. Aztán vannak még szép antik romok, zegzugos sétálóutcák és romantikus, hosszú sétára invitáló kikötő.

 
 
 
 
 
 
 
 
 

Összességében egy fantaszikus hetet töltöttünk ott, csak ajánlani tudom Kos szigetét. De ezzel a nyárnak még mindig nem volt vége...