Gyilkos-tó

Nosztalgikus nyári visszaemlékezés-sorozatom utolsó epizódja következik, a hazalátogatás. Mióta István az életem része, azóta Erdély is a hazalátogatás része lett. Ezúttal néhány napot a Hargitán, a Gyilkos-tó környéként töltöttük, itt ünnepeltük István édesanyjának születésnapját vele és István bátyjával. Egy kellemes panzióban laktunk, rövid sétányira a tótól.
A Gyilkos-tó úgy keletkezett, hogy a közeli Gyilkos-kőről lecsúszott az agyagos talaj, ezzel eltorlaszolva több patak útját. Ennek köszönhetően a tóból a mai napig kiállnak derékba törött fatörzsek. Lassan haladva, meg-megállva, komótosan fényképezgetve is körbejárható kb. 2 óra alatt. Nagyon kellemes séta.






Szintén nem messze, de gyalogosan sajnos már nem megközelíthető a Békás-szoros. Szép séta lenne, de nem a távolság, hanem az út minősége az akadály: csak autóút kanyarog a hegyoldalban, gyalogtúrával kacérkodókra nem gondoltak, de biciklistákra sem. Pedig autóból szerintem nem olyan élvezetes a természet, és nem is olyan könnyű megállni, ha valami érdekeset lát meg az ember.









És végül a panzióval szinte szemközti hegyre is felmentünk egy napsütéses délutánon. Innen további hegyekre nyílt gyönyörű kilátás, legszívesebben túráztam volna tovább egy szál hátizsákkal.





Nagyon szép vidék, igazán kedvet kaptam, hogy megismerjem Erdély más részeit is. A természet gyönyörű. Ami bánt, az az emberek nemtörődömsége: eldobált szemét mindenfelé. Néhol nehéz volt úgy fényképezni, hogy ne csúfítsa el a fotót a vízesésbe dobált műanyag flakon, vagy az út szélén heverő nejlonzacskók. A szuvenírárusok is bosszantók, ott rakják ki a förtelmes giccseiket, ahol amúgy is a legszűkebb az út, és persze bele kell, hogy lógjanak minden látványosságba. Mintha a többségnek nem is tűnne fel, micsoda különleges hely ez, amire vigyázni kellene. De amit sikerült lencsevégre kapnom, azt szívesen nézegetem. Mesevilág ez, mézeskalács házikókkal és varázsgombás kápolnákkal.







Hazafelé a Maros völgye mentén haladtunk, itt megálltunk a gyergyóditrói temlomnál és egy-két gólyafészeknél, ahol fiókák etetésének is tanúi lehettünk.









Apropó, etetés. Ami még mindenképp említést érdemel, az a kürtős kalács. Az igazi, parázson sütött, amiben bennevan minden, aminek benne kell lennie, ezért aztán rettentően finom. Az itt kapható. Az ember miközben vár hogy kisüljön, tekintetével megkeresi a legközelebbi padot (vagy ennek hiányában aztán egyszerűen megáll az út szélén), és a celofánzacskót oldalt kissé felhasítva azon melegében kézzel nagy falatokat tépkedve lakik jól belőle. Reggelire, ebédre és vacsorára is.
További fotók itt.