Húsvét előtt Kertemindében

Már egy hete, hogy elmúlt Húsvét, úgyhogy ideje megírnom ezt a blogbejegyzést. Mivel Dániában a Húsvét 5 napos ünnep (már a megelőző csütörtök-péntek is szabadnap), ezért aki csak teheti, elutazik. Sokan külföldre, ezért az itt maradóknak az lehet a benyomásuk, hogy kiürült az ország. Nemcsak kevesebb az ember, de jóformán minden zárva tart. Ennek dacára úgy döntöttünk Istvánnal, hogy maradunk belföldön és felfedezzük Dánia számunkra eddig még ismeretlen szépségeit.
A választás a Fyn szigetén elhelyezkedő Kerteminde városkájára esett. Egyszer, évekkel ezelőtt egy rövid kirándulás keretein belül meglátogattam a Johannes Larsen Múzeumot, ami nagyon tetszett, és el tudtam volna tölteni pár napot ezen az édes kis helyen, amely Andersen Odenséjéhez áll közel nemcsak földrajzilag, de hangulatában is, leszámítva, hogy itt nyoma sincs a nagyvárosi érzésnek. Kicsi halászfalu, amely az utóbbi években talált magára, és remek adottságai alapján - mélyen benyúló, keskeny fjord, hosszú, gyönyörű tengerpart - ipari halászatról a turizmusra nyergelt át. Ennek megfelelően 4 halétterme is van, és Húsvét dacára szinte minden nyitva tartott.
A kiruccanást 3 napra terveztünk, szállást az interneten találtunk. Olcsót akartunk, mert nem állt szándékunkban a négy fal közt ülni. A magánháznál kínált bed and breakfast tökéletesnek bizonyult: a belvárosban, az utcáról saját bejárattal rendelkező tetőtéri szobácska ugyan kicsi is alacsony, de mind a szoba, mind a hozzá tartozó fürdőszoba kifogástalan volt. Reggeli nem járt a szálláshoz, de a közelben fantasztikus pékséget találtunk, ahol még én is péksüteménnyel indítottam a napot, pedig egyébként délelőtt csak gyümölcsöt eszek.
Megérkezésünk napján, csütörtök kora délután bejártuk a belvárost, mely önmagában egy program. Apró, mesebeli házak, szépen kiépített fjordpart, tengerillat a levegőben - ebből nekem sosem elég.




Ebédre meglátogattuk a Boris Fiskehus-t, egy tengerparti bódét eldugva a régi ipari kikötőben, ahol kicsi a választék, de minden frissen fogott halból készül. Az itt kapott fish and chips meg halfasírt (ez utóbbi végre nem prézli-, hanem tényleg halízű volt) annyira ízlett mindkettőnknek, hogy aztán vacsorára is visszajöttünk ugyanerre a menüre.

Másnap korán keltünk, mert egésznapos biciklitúrát terveztünk a sziget legészakibb csücskére, melynek Fysn Hoved a neve. A bicikliket a helyi turistaközpontból kölcsönöztünk. Ez az a kis iroda, melynek honlapját még otthonról alaposan tanulmányoztam, és e-mailben elrendeztem a kölcsönzést. Nagyon kedvesek: bár látogatásunk alatt épp nem tartottak nyitva, de a kölcsönzési díjat előre utaltuk, a biciklik az iroda előtt lezárva vártak ránk, a kulcsokat pedig a közeli Spar üzletben kaphattuk meg. Ennyi idő után még mindig el tudok csodálkozni a dánok jóhiszeműségén és bizalmát, mellyel az ismeretleneket kezelik.
Tehát pénteken egy erős reggelivel indítottunk a pékségben, majd eloldottuk a drótszamarakat és északkelet felé vettünk az irányt. Könnyű dolgunk volt, jóformán végig a 41-es kerékpárutat kellett követnünk, melyről csak néhol tértünk le, amikor közelebb akartunk kerülni a tengerparthoz. Borús, hűvös volt az idő, a felhők alacsonyan álltak az égen, de aztán lassan feloszlottak, és még a Nap is kisütött. De ami a legfontosabb volt: nem fújt a szél. Kényelmes tempóban tekertünk, meg-megálltunk fényképezni. Még a húsvéti nyulat is láttuk szaladni a vetésben!



Amikor már nem volt több elágazás, és rátértünk a Fyns Hoved Vej-ra, tudtuk, hogy közel járunk. Aztán elértünk egy parkolót, ahonnan már nem lehetett tovább haladni autóval, úgyhogy mi is leparkoltuk a bicikliket, és az utolsó kb. 1 km-t gyalogosan tettünk meg. A földnyelv úgy elkeskenyedett, hogy bár az egyik szélén haladtunk, de láttuk a másikat is, vagyis tenger vett körül bennünket 3 oldalról. Amikor elértünk a csücsökbe, futó zápor ért fölénk, amit kivártunk, és végül mégiscsak sikerült Fyn legészakibb pontján is fotókat készíteni.





Nagyon szép hely, de az út oda és vissza is (visszafelé kicsit más útvonalon tekertünk) klassz. Hiába volt komótos a tempó, mégiscsak jól elfáradtunk, mire visszaértünk Kertemindébe. Összesen kb. 55 km-t tekertünk, ezért úgy döntöttünk, megérdemlünk egy svédasztalos halvacsorát a Thorsted's halétteremben. Jó volt, de egy lépéssel le van maradva nagy kedvencem, a Sæby-ben található Jensens Fiskerestaurant mögött. A koncepció nagyon hasonló, de a választék kisebb, és az ízek se olyan jól eltaláltak egyik-másik halfogásnál, de persze azért nem maradtunk éhen.
A harmadik napra tartogattuk a Johannes Larsen múzeumot. Johannes Larsen festőművész volt, Kertemindében született, élte le egész életét és imádta a madarakat, melyek képeinek központi témája. Jómódú, művészetkedvelő kereskedőcsaládban született, festőművésznőt (Alhed Larsen) vett feleségül, és művészetéből kényelmes életet biztosított családjának. A család tulajdonában volt több ingatlan és többek közt egy malom meg egy sörfőzde.

Nagy társasági életet élt, sok művész és értelmiségi élvezte vendégszeretetét. Igazi hedonistaként élvezte az élet minden pillanatát, de nem pazarló, hanem ésszerű módon, kicsit úgy, ahogy a dánokat az ember általában elképzeli. A múzeum maga egykori családi házából áll, mely nagyrészt megőrizte az eredeti berendezést (beleértve nemcsak a festményeket, de a könyveket, a konyhafelszerelést és a gyerekszobában a házilag, szeretettel készült játékokat is), valamint a télikerttel kiegészített műtermet, és a később épült tényleges múzeumot.

Az egészet egy kert öleli körül, melyben sok kisebb-nagyobb érdekesség van: egy nyári lak, melynek pincéjében bort tartottak (ne felejtsük el: Dániáról van szó, ahol a bor csak nemrég jött divatba!), madárházak, madár témájú szobrok. Természetesen a mai napig sok madár, főleg vadkacsa látogatja a kertet és pózol az itatóknál a turistáknak. Fantasztikus hangulata van a helynek, még azt is megfogja, aki egyébként nem nagyon rajong a festészetért.
A maradék időt a napsütötte tengerparton töltöttük, illetve ettünk még egy-egy szelet friss halat Borisnál és vettünk helyi sört a másnapi, már itthon készült báránysülthöz.



Jelentem: a Munkebo sörök nagyon jók, és Kertemindét mint kirándulócélpontot is csak ajánlani tudom. A Húsvétnál már csak a nyár lehet jobb, amikor pl. cseresznyefesztivált tartanak…

A Zene Háza

Bő két éve, amikor még az egyetemre jártam, írtam róla, hogy a tanszékünk a Nordkraft-ba költözött. Az utolsó két fotón a darus építkezés sejttette, hogy nincs még minden kész. A városközpont egyre bővül, a Limfjord partja csúf ipari tájból kezd modern, kultúrált városrésszé alakulni, ahol az ember egyre szívesebben sétál és időz. Mostanában készült el a legújabb rész: a Musikkens Hus, vagyis a Zene Háza.
Izgatottan vártam, hogy végre megnyíljon. Honlapja szerint összesen 20 000 négyzetméteres, 9 szinten elosztva, 4 koncertteremmel, 1298 ülőhellyel. Itt kaptak állandó helyet az Aalborgi Szimfonikusok, a Jysk Zenei Konzervatórium aalborgi részlege, az Aalborgi Egyetem zenével kapcsolatos részlegei és a Dán Zenetörténeti Központ hatalmas dzsessz lemezgyűjteményével, amellett, hogy a Musikkens Hus maga is "önálló cég". Ezen kívül üzemel még az épületben egy étterem is.
A honlapon már jóval az intézmény megnyitása előtt megkezdődött a jegyeladás. Pontosan nem tudom, hogy mikor, de mire észbe kaptam, a jópár koncertre már ki is árusítottak minden jegyet. Fájt a szívem, hogy Caroline Hendersonra, akinek legutóbbi lemeze hátborzongatóan jól sikerült, már eladtak minden jegyet. Szerencsére Jamie Cullum és zenekarának koncertjére sikerült még egy pár belépőt szerezni. De még mielőtt erre sor került volna, váratlanul nyertem két jegyet a megnyitás előtt másfél héttel. Ez az Aalborgi Szimfonikusok próbakoncertje volt. A szerda déli időpont ellenére elég sokan voltak, naná, mindenki kíváncsi volt az új épület belsejére. Zsolttal mentünk el, és annak ellenére, hogy a főbejárat előtt még nem voltak lerakva a járólapok, a munkások még kopácsoltak az előcsarnokban, és még lógtak itt-ott drótok és vezetékek, le voltunk nyűgözve. A nagyterem mennyezete mint a csillagos égbolt, és mind a mennyezet, mind a falak hullámoznak. Nagyon elegáns.

















Az intézmény ünnepélyes megnyitójára március 29-én került sor, melyre a királynő is hivatalos volt. Az est tüzijátékkal zárult, melyet az is élvezhetett, aki aznap nem jutott be az épületbe. Mi Zsolttal és Istvánnal átbicikliztünk Nørresundby-be a Limfjord túloldalára, onnan gyönyörködtünk a 16 perces, zenére komponált pazar látványban.







Tegnap este pedig sor került Jamie Cullum és zenekarának várva várt koncertjére. Jamie Cullum-ra még jópár éve figyeltem fel, nagyon megtetszett, ahogy érdektelen popzenéből gyöngyszemet varázsol. Nem vagyok különösebb dzsessz kedvelő, de az általa művelt ágat bármikor szívesen hallgatom.



A koncert főleg a legújabb albumára épült, és olyan magasan indított, hogy attól féltem, nem tudja majd fokozni a hangulatot, és ezért hamar unalmassá válhat az est. Nem így történt, újra meg újra rátett egy lapáttal. Nem tisztelt semmit, a zongorát sem, időnként a tetején táncolt, és nem mindig rendeltetésszerűen használta: a húrjait gitárként pengette, az oldalán pedig dobolt, egy egész zenekart kitéve. De azért hagyta a zenekarát is érvényesülni, akik szintén profik, mindegyikük 3-4 hangszeren játszik, és bármit eljátszik. Bámulom a gátlástalan lazaságát, ami a lemezeiből és a videóiból is süt.



Élőben mindez méginkább érvényesül, főleg az improvizációknál.
Jamie elemében volt tegnap este, barátságosan viccelődött a közönséggel és többször kifejezte örömét, hogy egy ilyen nagyszerű helyen játszhat. Mintha egy ponton maga is meglepődött-meghatódott volna a remek akusztikától, amikor méterekre eltávolodva a mikrofontól még mindig tökéletesen és jól hallhatóan csengett a hangja. Ahogy a hang, úgy a látvány se szenvedett csorbát attól, hogy távol ültünk a színpadtól.









Remekül megtervezett épület, na. Remélem, sokszor jövünk még ide. Kétszer biztosan, ugyanis az Aalborgi Szimfonikusok a közeljövöben adnak két ingyenkoncertet (egyiket a Platform4 videóművészeivel közösen), amelyekre már megkaptam jegyeket. Eddig elég messzire kellett (volna) mennem, ha engem érdeklő koncertet szerettem volna látni. Aalborg nem az a hely, ahová világsztárok is ellátogatnak - legalábbis nem a könnyűzenében. Mostantól 10 perc biciklizésre van a Zene Háza, és a probléma legfeljebb az, hogy nincs annyi pénz és idő, amennyi érdekes koncert.