Munkák a ház körül

Itt a tavasz. Trükkös dolog a kertes ház: egy-egy nagyobb feladat befejeztével az ember azt hiszi, hogy mostmár túlvan a nehezén, és csak a rutin munkákkal kell a jövőben foglalkoznia. Aztán mindig felbukkan egy következő feladat.
A házat bár jó állapotban vettük át, mindig van mit javítani rajta. Idén az ablakcsere került sorra. Szerencsére nem az egész házon, mert van jópár újabb évjáratú nyílászáró, ami jól szigetel és jól szellőzik. De a régebbiek a ház északi oldalán párásodtak, a keretnél penészedtek, és különösen a fürdőszobában nagyon húzott be a hideg. Miután megegyeztünk a mesterrel, aki kijött, lemérte és megrendelte a gyártótól a 4 ablakot, valamint a bejárati- és a hátsó garázsajtót, gyorsan ment a dolog. A mester és segédje egy nap alatt kiszedte a régit és betette az újat. Utána persze egy napig takarítani kellett, mert a fúrás-faragással rengeteg por járt, a finom púder mindent belepett. De ezzel az idei nagy karbantartás letudva.

A kert is végtelen történet: a már korábban fejtörést okozó betonoszlop tovább vándorolt, mostanra remélhetőleg megkapta végleges helyét a pázsit szélén a földbe besüllyesztve, ahol gyakran járunk, és esős időben jól jön, hogy nem a sárban kell végigmenni. Ennek meghosszabbításaként István lerakott néhány járólapot, hogy a kert végébe a komposztrakásig szárazon lehessen eljutni. Bár most épp rég nem esett már, úgyhogy por van, de egyébként sokszor nagy a sár.




A kert egyébként a szokott módon alakul azzal a különbséggel, hogy idén komolyabb fóliasátrat tervezett István, amit elég korán sikerült felállítani. Bár hűvös van még, tipikusan 10-15 fokos nappali csúcshőmérséklettel, de ha süt a Nap, a fóliában 30 fok is tud lenni (van bent hőmérő). Ennek köszönhetően már van saját hónapos retkünk, és a salátára (Lollo Rosa) se kell már sokat várni.


A legnagyobb kinti munka idén a kerítéscsere volt a kertszomszédok felé. Itt eredetileg egy fakerítés állt, mely a mi oldalunkról feketére volt festve, a szomszédok oldalán kezeletlen volt. István tavaly még át is festette mifelőlünk, hogy tovább tartson, de ez mit sem ért, mert a paneleket tartó oszlopok már el voltak korhadva. Csak úgy voltak leásva a földbe bármiféle betonaljzat nélkül. Az errefelé gyakori viharos szél jól megcibálta a kerítést, már attól féltünk, hogy kidől, mert némelyik oszlop el is tört, úgyhogy ki kellett kötni.

Arra jutottunk, hogy a sövénykerítés praktikusabb lenne, mert azt ugyan nyírni kell egyszer egy évben, de festeni nem, és a szél se tud belekapni. Utánanéztünk a vonatkozó szabályoknak, mely kimondja, hogy ha a kerítés pont a telkek határán van, akkor mindkét fél köteles azt a maga oldalán rendben tartani, és karbantartás, csere esetén a költségeket is meg kell osztani. Hát ez a mi esetünkben nem így volt, mert két kertszomszédunk is van, de mindkettő gyomból, vadon nőtt fákból és borostyánból álló dzsungelt hagyott ránőni a kerítésre. Sok jóra tehát nem számíthattunk, ezért úgy döntöttünk, megoldjuk magunk a dolgot. Mindkét kertszomszéd kapott egy azonos tartalmú levelet a postaládájába, melyben megírtuk, hogy a kerítés rossz állapota miatt megérett egy cserére, és mi hosszú távú előnyei miatt bükk sövényre gondoltunk. Vállaljuk, hogy megvesszük és elültetjük a sövényt saját költségünkön, tőlük csak beleegyezést kérünk. Továbbá, mi nyírjuk a sövényt a magunk oldalán és a tetején amint eléri a 180 cm-t, de azt elvárjuk, hogy ők a saját oldalukon nyírják, vagy átengednek minket évente egyszer, hogy mi megcsináljuk. Erre a  31-estől elég hamar kaptunk választ: visszadobta a levelet a postaládánkba és ráírta, hogy részéről rendben. A 33-as viszont felhívott, és azt mondta, hogy bár ő nem látja rossznak a kerítést, de ha nagyon akarjuk, kicserélhetjük. De sövény nem jöhet szóba, csak kerítés. István sokkal ügyesebb és diplomatikusabb ha tárgyalni és egyezkedni kell, úgyhogy gyorsan átadtam neki a telefont, és neki sikerült meggyőznie a pasast, hogy személyesen beszéljük meg a dolgot. Át is mentünk hozzá, szemtől szemben már barátságosabb volt. Azt mondta, a felesége nem szereti a bükköt, úgyhogy csak azt ne. Mondtuk: mi nyitottak vagyunk másfajta sövényre is. Addig győzködtünk, hogy végül azt mondta, megbeszéli a dolgot a feleségével, és jelentkezik újra. Nem jelentkezett, ezért István hívta. Azt mondta a jóember, hogy a feleségével fagyal sövényt szeretnének. Oké, nekünk az is jó. Kiszámoltuk hány tő bükk kell a 31-es és hány fagyal a 33-as felé, megrendeltük az interneten, és az elmúlt 3 napunk ennek jegyében telt.
István először leszedte a kerítéspaneleket a 31-es felől, kirángatta az oszlopokat, és megkezdődhetett a bozótirtás. Volt ott minden, épp csak halott német katonát nem találtunk. Egyfajta senki földje a kertszomszéd kertje vége, szemétlerakó, vad burján, különösen borostyán és a skvalderkål (Aegopodium podagraria), vagy magyarul podagrafű otthona. Ez utóbbi rendkívül szívós és makacs gyom: ha csak egy kicsi gyökérdarab a földben marad, képes újra meg újra kihajtani és minden másra ránőni, és engem az se vigasztal, hogy állítólag ehető a levele. Miután egy fél méteres sávban kitisztítottuk a talajt, árkot ástunk, beültettük a bükköt, alacsony sövényhálót húztunk mellé és jól meglocsoltuk. Érdekes, hogy kertszomszédunk közben egyáltalán nem jött elő, lehet hogy otthon se volt?


Másnap a 33-as felőli rész került sorra. Itt is meggyűlt a bajunk a szabadjára hagyott növényzettel. A talajszint kb. 20 cm-rel magasabb ennek a kertszomszédnak a telkén, de hogy a föld ne csússzon le a határon hozzánk, remekül tudtuk hasznosítani a kertje végébe leásott és szétdobált kőlapokat. 33-as szomszéd előző este kapott tőlünk sms-t, tehát tudta, hogy mi zajlik, de csak akkor bukkant fogpiszkálót rágcsálva a szája sarkában, mikor már ültettük a fagyalokat. Barátságos gesztusként megdicsértem a dús szederbokrot a telekhatáron, mire ő zavartan azt válaszolta, hogy ez a rész a felesége területe, ő ezt nem is ismeri. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy találkozhatnánk-e a kedves feleségével, már ha egyáltalán létezik, mert eddig minden rá volt kenve, de őt magát még nem hallottuk nyilatkozni egyszer sem. De inkább hallgattam és örültem, hogy nem problémázott azon, hogy behatoltunk a területére és visszametszettük a dzsungelt. Szép gesztus lett volna, ha megkérdezi, tud-e valamiben segíteni. Akkor biztosan megemlítettük volna, hogy nagyon örülnénk, ha a kicibált-lemetszett gyomot és ágakat, összesen egy utánfutónyit elszállítana a közeli újrahasznosító szeméttelepre, lévén, hogy nekünk nincs kocsink, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk azzal a nagy halommal. De ez nem történt meg, úgyhogy majd még ki kell találni, hogyan jut el az újrahasznosítóba az anyag. A házi komposztrakásra nem tenném még aprítva se, mert képes lenne újra kihajtani. De próbálom a dolgok jó oldalát nézni: 33-as telkén, egy karnyújtásnyira tőlünk gyönyörű csalán nő, amiből a következő napokban remek csalánteát tudok majd készíteni. A határon nőtt szederből is kiveszem majd a részem, ha eljön az ideje, elvégre idén én metszettem meg. Amúgy pedig a sok bokor össze-vissza nagyjából tarkarásban tartja a telke többi részét, tehát szerencsére nem látunk át egymáshoz háztól házig.



Szokni kell még a látványt: a kert végében most nincs kerítés, helyette fák, bokrok - a sövény egyelőre még nem játszik szerepet, csak vékony pálcikák. Optikailag nagyobb lett a kert.
Nagy munka volt, jó túllenni rajta.

Ma reggelre azért még támadt Istvánnak még egy jó ötlete a lebontott kerítéspanelek újrahasznosítását tekintve: mivel a rigók előszeretettel rúgják szét a gondosan összegerebézett komposztrakást, épített köré egy védőfalat, ami egyben tartja a kupacot. 

 


Lassan, de biztosan a helyükre kerülnek a dolgok.