Munka?

Na, igen, munka. Mostmár ideje erről is írnom. Utoljára tavaly júliusban volt téma, amikoris végre sikerült egy 6 hónapos løntilskudsjob-ot megcsípni, ami azt jelenti, hogy az ember ugyanúgy dolgozik mint a kollégái, de a fizetése egy részét az államtól kapja. Az állam így támogatja a munkáltatót abban, hogy egy munkanélkülit alkalmaz. És emellett az ember státusza még ugyanúgy munkanélküli, tehát folyamatosan állást kell keresni. Nekem attól való félelmemben, hogy az önéletrajzomon túl nagy lesz a "lyuk", munkanélküliként is folyton csináltam valamit: részmunkaidőben dolgoztam vagy gyakornok voltam. Aztán jött ez a bértámogatott munka az Exakt-nál és abban reménykedtem, hogy felvesznek rendes alkalmazásba is a 6 hónap lejártával. Sajnos nem így történt, de ez nem rajtam múlt. Mert megszerettük ugyan egymást, de a cég eladási mutatói nem úgy alakultak, ahogy várták, ezért nemhogy engem nem vettek fel, de a 3-ból 2 állandó grafikust is elküldtek. Már kezdtem "beleélni" magam, hogy február 1-től itthon töltöm napjaimat, aztán az utolsó pillanatban valami váratlan történt.
Pont szilveszter napján küldtem el azt a jelentkezést, ami alapján behívtak egy interjúra a Storm Textil-hez. A Brønderslev-i cég textilnyomással foglalkozik (szitanyomás, transzfer, dtg és szublimáció a fő profil), leginkább pólóra, egyéb ruhára, szatyorra nyomnak, és nagy választékuk van márkajelzés nélküli ("no label") ruhákból, mely lehetőséget nyújt arra, hogy az ügyfelek sajátjukként árulják tovább ezeket ("brand yourself"). A megújuló websáruházukhoz kerestek adminisztrátort grafikus háttérrel, aki maradék idejében a nyomdai előkészítésbe is be tud segíteni. Szemtelenül megpályáztam az állást, pedig a perfekt angol, dán és német alapkövetelmény volt (ez utóbbi nyelven egy szót se tudok, és a másik kettővel is úgy vagyok, hogy folyékony ugyan, de közel sem tökéletes). Az interjún nem is titkoltam ezt, viszont ők - HR-es, a tulaj/főnök és a grafika stúdió vezetője - nem nagyon bánták. A portfólióm tetszett nekik. A főnök a végén még körbe is vezetett az egész üzemben - ezt jó jelnek vettem. Hagytam ott nekik egy kisebb csomagot is a legjobb munkáimból, hogy megkönnyítsem a döntést. Ez is jól sült el, mert egy hét múlva mehettem a második fordulóra. Ez már csak egy rövid, félórás beszélgetés volt, és csak egy dologra voltak kíváncsiak: hogyan kezelem a stresszt? Tetszett nekik, amiket mondtam - vagy inkább kérdeztem: Ők vajon hogyan kezelik? Saját bevallásuk szerint nem valami jól. 4-en dolgoztak a grafikai stúdióban, egyikük stressz miatt beteget jelentett lassan fél éve, nem valószínű, hogy visszatér, ezért is keresnek új embert. Áprilistól júliusig van fő szezon rengeteg megrendeléssel és túlórával, a legrosszabb pedig, hogy nem lehet egyszerre csak egy megrendelésen dolgozni, hanem párhuzamusan 5-10 feladatot kell fejenként kézben tartani, mert az egyiket félbe kell hagyni egy másik kedvéért, és aztán közbejön egy harmadik, miközben a negyedikhez vissza kell tértni, mert végre küldött rendes anyagot az ügyfél, stb. Óvatosan megkérdeztem: ha beszalad a 11. megrendelés, lehet azt mondani, hogy ezt már nem bírom elvállalni, segítséget kérek, vagy legalábbis a határidő kitolását? Erre tapsikolni kezdtek örömükben, hogy helyes választ adtam. Pedig én nem is válaszoltam, csak kérdeztem.
Érdekes téma ez a stressz itt Dániában. A munkahelyek nekem általában elég stresszmentesnek tűnnek. A munkaidő heti 37 óra, ebbe nem számítódik bele az ebédidő. A munka maga intenzív, de amikor vége, akkor vége, egy perccel se kell tovább maradni ingyen, ezt nem várják el. Ha túlórázni kell, azt vagy megfizetik, vagy le lehet csúsztatni, összegyűjteni, és aztán akár egy fél vagy egész szabadnapot is kapni, ha összegyűlik. Ez nekem nagyon tetszik. Az viszont nem, hogy többször a saját bőrömön tapasztaltam, milyen mások munkáját is végezni, mert az illető stressz miatt beteget jelent. Én ezt sosem tudnám megtenni a kollégáimmal. Ha valami nem tetszik, azt megmondom, ha túl sok munkát varrnának a nyakamba, szólok, de hogy emiatt otthon maradjak… Talán ez a külföldi munkavállalók ütőkártyája itt Dániában. Talán ez magyarázza, hogy újdonsült munkahelyemen is jópár külföldit alkalmaznak. Ráadásul a lengyelek alig tudnak pár szót dánul és angolul se sokat, ellenben kiváló nyomdászok és valószínűleg sose betegek.
Na, de ne rohanjunk a dolgok elébe. A lényeg, hogy a második interjút követő napon, január 29-én felhívtak a Storm Textiltől, hogy rám esett a választásuk, és a következő héten már kezdhetek is náluk. Az utolsó pillanatban mégiscsak lett munkám. Ez fantasztikus!
Pezsgőt mégsem bontottam. Gyorsan kiderült, hogy a főnök spórolni akar rajtam, mert mondta, hogy az első 6 hónapra ő is løntilskud-dal alkalmazna (lásd feljebb). Persze, mert úgy a fizetésem felét az állam adja. De megígéri, hogy utána felvesz rendes alkalmazottként. Nekem ehhez a bértámogatott megoldáshoz már nem volt kedvem, részben mert az állás nem így volt meghirdetve, részben mert már elegem volt a munkanélküli státuszból annak minden nyűgjével. Ott rögtön a telefonban kijelentettem, hogy max. 3 hónapról lehet szó ezekkel a feltételekkel, mert az megfelel egy próbaidőnek, és ha beválok, akkor utána érvénybe léphet a rendes munkaszerződés, nincs miért tovább várni. Nagyon elszánt lehetett a hangom, de szerencsére elfogadta. És tényleg: pénteken szépen elbúcsúztattak az Exakt-nál, következő hétfőn pedig már kezdhettem is a Storm-nál.
Az Exakt-tól kaptam ajándékba Dezsőkét, vagyis a Kay Bojesen-féle kék madárkát, amire dizájnimádóként mindigis vágytam, de saját pénzen valószínűleg sose vettem volna meg. És kaptam még egy fantasztikus ajánlólevelet, mely arról szól, milyen jó interaktív digitális katalógust terveztem és készítettem a cégnek.


Sajnos ezt a vonalat nem tudom egy darabig továbbvinni, mert teljesen máshová, a textilnyomás világába csöppentem.
Egy új-régi programot kellett megtanulnom, a CorerDraw-t. Ezt használjuk ugyanis a nyomdai előkészítéshez. Vagyis az ügyfél által elküldött anyagot rátesszük a megrendelt ruhadarab sematikus sablonjára, és miután az ügyfél elfogadta a korrektúrát, egy színrebontott fájlt készítünk, filmet nyomunk, ami aztán a szita nyomóformához szolgál alapul. Ez számomra új és elég bonyolult, sok részletre oda kell figyelni. De élvezem, ha sikerül magamtól rájönni a helyes megoldásra, és egyre ritkábban kell segítséget kérnem a kollégáktól. Az is tetszik, amikor látom, hogyan készül el a nyomdában a késztermék. Az első hónapban egyébként is minden délelőtt a nyomdában voltam "segédmunkás", a nyomdászok keze alá dolgoztam, és közben figyeltem, kérdezgettem. Így aztán megértettem, mért is kell a grafikai stúdióban úgy csinálnunk a dolgokat, ahogy. Mellesleg pedig összebarátkoztam minden kollégával, és miattuk szeretek is ott dolgozni, a legtöbbjük nagyon kedves és segítőkész.
Körülbelül egy hete kezdett el működni az Storm Textil új webáruháza. Ezt egy külsős cég készítette el, és egy gyakornok pofozgatta az első időkben, de ő két hét múlva elbúcsúzik tőlünk, úgyhogy a jövőben én fogom rendben tartani. Rengeteg kisebb-nagyobb hiba és javítanivaló van benne első látásra is, úgyhogy nem fogok unatkozni, és ehhez is van kedvem.
Amitől kicsit tartok, az a tulaj/főnök nyers modora. Türelmetlen, minden azonnal kell neki, és nem tűr ellentmondást. Néha jó, mert előremozdítja a dolgokat, de néha csak szükségtelenül stresszeli az embereket. Remélem, kibírjuk majd egymást.
Ez nem pont az a munka, amire ki lettem képezve, sem mint tervezőgrafikus, sem mint interaktív digitális média dizájner. Nem egészen erről álmodtam, mert kreativitást vagy tervezést nem nagyon igényel, inkább csak nagy pontosságot és odafigyelést. De mégis jól érzem magam. Végre van egy rendes munkám, rendes fizetéssel, nyugdíjjárulékkal, és a cég termékeiből anyagáron vásárolhatok. Nagy dolog ez, főleg ha belegondolok, hogy a volt egyetemi csoporttársaim közül hányan munkanélküliek még mindig. Sajnos ingáznom kell, napi 2x 20 percet vonatozással töltök, háztól házig pedig épp 1 óra az út reggel és délután is - na de volt már ennél rosszabb is.
Egyelőre figyelek, tanulok, amennyit csak lehet, aztán meglátom, mire tudom felhasználni ezt az újonnan szerzett tudást.

Egy kis jég

December 29-én, hétfőn este 11 óra után lefeküdtünk aludni Istvánnal. Másnap még munkanap volt, István itthonról dolgozott (erre időnként van lehetősége, ha hazahozza a laptopját a munkahelyről). Nekem mennem kellett dolgozni, ráadásul a szokásosnál fél órával korábban kellett indulnom, mert hétvégén esett a hó, és sok helyen nem volt eltakarítva. Ilyenkor jobb nem biciklizni, de a buszhoz sajnos korábban kell felkelni. Félálomban egyszer csak hallottuk, hogy valaki csönget. Nem is nagyon akartuk elhinni. De aztán újra meg újra nyomták a csengőt, sőt, már dörömböltek az ajtón. Felkeltünk és a konyhaablakon kileselkedtünk. Egy ismeretlen fiú volt az. Először ki se akartuk nyitni. Ki ez, mit akarhat ilyenkor? De aztán észrevett bennünket, és akkor már muszáj volt. Vékony, de magas, 16 év körüli gyerek. Megjegyzem, ha egyedül lettem volna, én biztos nem nyitok ajtót egy ilyen idegennek.
Na de István kinyitotta. A fiú elnézést kért a késői zavarásért, aztán elmondta, hogy előttünk haladva a járdán megcsúszott, elesett, és eltört a karórája meg a telefonja. Mondta, hogy az előttünk lévő járda eltakarítása a mi felelősségünk, tehát a kárt is nekünk kell megtérítenünk. István mondta, hogy még előző nap, vasárnap eltakarított mindent. De a fiú csak kitartott amellett, hogy jég van a járdán, és annak eltakarítása a mi felelősségünk. István ruhát húzott (fagypont körül volt a hőmérséklet) és kiment az utcára megnézni, miről van szó. A járda példásan el volt takarítva. Sok környékbeli szomszéd a kisujját se mozdítja, ha esik a hó, ellenben mi mindig szorgalmasan lapátolunk és söprögetünk, mert tudjuk, hogy ez valóban a mi felelősségünk az előttünk lévő járdaszakaszon. Viszont a kocsifelhajtónk (nem a járda, hanem beljebb, már a magánterületünkön) egyhén emelkedik, és az ott félrehányt hó napközben kicsit megolvadt, kis patakban kicsorgott a járdára, odafagyott, és így ényleg lett ott egy 20-30 cm átmérőjű jégfolt. El tudom képzelni, hogy ez a gyerek direkt nem az úttest közepén ment, ahol az el nem tolt, csak felsózott hó latyakos szürke pépként állt, és nem is a túloldalon, ahol érintetlenül állt a fehér hó a járdán. Persze, hogy a mi oldalunkon kell elmenni, ami szárazra van tisztítva, de az olvadó-odafagyó jéggel nem tudunk mit kezdeni. Én nagyon sóellenes vagyok, a növények miatt. De úgy gondolom, aki ilyen időben kiteszi a lábát, az számol a csúszós úttal, és időjárásnak megfelelő lábbelit húz, nem úgy mint ez a fiú, aki fehér sima talpú tornacipőben volt. Sőt, ilyenkor az józan gondolkodású ember nem a telefonját babrálja menet közben, hanem jól elteszi a táskájába, és a lába elé néz. Kétségtelen, a jégfolt ott volt előttünk, ezt István is elismerte, de azt honnan tudjuk, hogy tényleg előttünk esett el és törte össze az értékeit? Némi vita után a fiú mondta, hogy felhívja az apját. Aki meg is jelent pár perc múlva. Az apuka mikor megértette, mi történt, talán érzékelve a helyzet abszurditását - hétfő éjjel 11.45-kor egy vadidegen ház előszobájában morcos, pizsamás lakókkal vitatkozni azon, hogy ki tehet a balesetről - azt mondta, hogy kontaktálnak a biztosítójukkal, és ha nem fizet, akkor jönnek megint, hátha a mi biztosítónk megteszi.
Én olyan mérges voltam, hogy miután elmentek, még fél óráig biztos nem tudtam elaludni. A fiú folyton azt hajtogatta, hogy a mi felelősségünk. Ezt mi is nagyon jól tudjuk, és meg is tettük amit kellett, de a hirtelen keletkezett jéggel mit lehet kezdeni? És honnan tudjuk, hogy előttünk esett el, nem jópár méterrel arrébb a szomszéd előtt, ott, ahol aztán tényleg csupa jég volt minden? És mégis mit várt a helyzettől, amikor éjszaka felvert bennünket? Hogy azonnal kifizetjük a kárát? Nincs is itthon készpénzünk.

Telt-múlt az idő. Január 21-én, kissé barátibb időpontban, este 19 órakor ismét felbukkant a fiú. Látta hogy épp vacsorához készülődünk, úgyhogy azt mondta, egy óra múlva visszajön az apjával. Így is lett - annyi különbséggel, hogy ezúttal egy másik pasival jelent meg, mert mint kiderült, a korábbi a mostohaapja volt, ez meg most az igazi. Elmondták, hogy a biztosítójuk nem fizet, tehát a mienknél kell próbálkozni. István elmondta tényszerűen, hogyan történt az eset, amivel egyet is értettek. Mint kiderült, a karóránál csak a szíj csavarja törött el, amely 150 korona kárt jelent. A drága okostelefonja pedig működőképes, azóta is használja, csak a képernyőjén fut keresztbe egyetlen hosszú repedés. Ennek árát nem tudták, de megígérték, hogy utánanéznek. Mi pedig megígértük, hogy írásba foglaljuk a történteket, és mielőtt elküldjük a biztosítónak megkapják tőlünk ők email-ben, láttamozásra.

A pasas küldött egy sms-t, melyben megírta, hogy a telefon javítási költsége 300 kr. Személy szerint nevetségesnek találom, hogy egy ilyen összeg miatt hülyét csinálnak magukból és még minket is ugráltatnak. Meg hogy éjszaka ezért felzörgetnek. Persze jó képet vágtunk a dologhoz és kötelességtudó módon elküldtük a kérelmet a biztosítóhoz. Pár héttel később István értesítést kapott a biztosítójától, miszerint kifizették a károsultnak a keletkezett kárt. Ennyi.

Namármost, a fagyos időszaknak vége, de kutyákat rendszeresen sétáltatnak errefelé. A minap egy szép nagy adag kutyaszart hagytak az előttünk lévő járdaszakasz kellős közepén. Istvánnal úgy döntöttünk, nekünk semmi közünk a dologhoz, úgyhogy nem nyúltunk hozzá. Pár eső, egy kis szél, és majd elkopik. De ha történetesen valaki megcsúszik ezen a kupacon és mondjuk így éri a fentihez hasonló kár, az is a mi hibánk? És azt vajon kifizetné a biztosítónk?


(Kép forrása.)