Egy kis jég

December 29-én, hétfőn este 11 óra után lefeküdtünk aludni Istvánnal. Másnap még munkanap volt, István itthonról dolgozott (erre időnként van lehetősége, ha hazahozza a laptopját a munkahelyről). Nekem mennem kellett dolgozni, ráadásul a szokásosnál fél órával korábban kellett indulnom, mert hétvégén esett a hó, és sok helyen nem volt eltakarítva. Ilyenkor jobb nem biciklizni, de a buszhoz sajnos korábban kell felkelni. Félálomban egyszer csak hallottuk, hogy valaki csönget. Nem is nagyon akartuk elhinni. De aztán újra meg újra nyomták a csengőt, sőt, már dörömböltek az ajtón. Felkeltünk és a konyhaablakon kileselkedtünk. Egy ismeretlen fiú volt az. Először ki se akartuk nyitni. Ki ez, mit akarhat ilyenkor? De aztán észrevett bennünket, és akkor már muszáj volt. Vékony, de magas, 16 év körüli gyerek. Megjegyzem, ha egyedül lettem volna, én biztos nem nyitok ajtót egy ilyen idegennek.
Na de István kinyitotta. A fiú elnézést kért a késői zavarásért, aztán elmondta, hogy előttünk haladva a járdán megcsúszott, elesett, és eltört a karórája meg a telefonja. Mondta, hogy az előttünk lévő járda eltakarítása a mi felelősségünk, tehát a kárt is nekünk kell megtérítenünk. István mondta, hogy még előző nap, vasárnap eltakarított mindent. De a fiú csak kitartott amellett, hogy jég van a járdán, és annak eltakarítása a mi felelősségünk. István ruhát húzott (fagypont körül volt a hőmérséklet) és kiment az utcára megnézni, miről van szó. A járda példásan el volt takarítva. Sok környékbeli szomszéd a kisujját se mozdítja, ha esik a hó, ellenben mi mindig szorgalmasan lapátolunk és söprögetünk, mert tudjuk, hogy ez valóban a mi felelősségünk az előttünk lévő járdaszakaszon. Viszont a kocsifelhajtónk (nem a járda, hanem beljebb, már a magánterületünkön) egyhén emelkedik, és az ott félrehányt hó napközben kicsit megolvadt, kis patakban kicsorgott a járdára, odafagyott, és így ényleg lett ott egy 20-30 cm átmérőjű jégfolt. El tudom képzelni, hogy ez a gyerek direkt nem az úttest közepén ment, ahol az el nem tolt, csak felsózott hó latyakos szürke pépként állt, és nem is a túloldalon, ahol érintetlenül állt a fehér hó a járdán. Persze, hogy a mi oldalunkon kell elmenni, ami szárazra van tisztítva, de az olvadó-odafagyó jéggel nem tudunk mit kezdeni. Én nagyon sóellenes vagyok, a növények miatt. De úgy gondolom, aki ilyen időben kiteszi a lábát, az számol a csúszós úttal, és időjárásnak megfelelő lábbelit húz, nem úgy mint ez a fiú, aki fehér sima talpú tornacipőben volt. Sőt, ilyenkor az józan gondolkodású ember nem a telefonját babrálja menet közben, hanem jól elteszi a táskájába, és a lába elé néz. Kétségtelen, a jégfolt ott volt előttünk, ezt István is elismerte, de azt honnan tudjuk, hogy tényleg előttünk esett el és törte össze az értékeit? Némi vita után a fiú mondta, hogy felhívja az apját. Aki meg is jelent pár perc múlva. Az apuka mikor megértette, mi történt, talán érzékelve a helyzet abszurditását - hétfő éjjel 11.45-kor egy vadidegen ház előszobájában morcos, pizsamás lakókkal vitatkozni azon, hogy ki tehet a balesetről - azt mondta, hogy kontaktálnak a biztosítójukkal, és ha nem fizet, akkor jönnek megint, hátha a mi biztosítónk megteszi.
Én olyan mérges voltam, hogy miután elmentek, még fél óráig biztos nem tudtam elaludni. A fiú folyton azt hajtogatta, hogy a mi felelősségünk. Ezt mi is nagyon jól tudjuk, és meg is tettük amit kellett, de a hirtelen keletkezett jéggel mit lehet kezdeni? És honnan tudjuk, hogy előttünk esett el, nem jópár méterrel arrébb a szomszéd előtt, ott, ahol aztán tényleg csupa jég volt minden? És mégis mit várt a helyzettől, amikor éjszaka felvert bennünket? Hogy azonnal kifizetjük a kárát? Nincs is itthon készpénzünk.

Telt-múlt az idő. Január 21-én, kissé barátibb időpontban, este 19 órakor ismét felbukkant a fiú. Látta hogy épp vacsorához készülődünk, úgyhogy azt mondta, egy óra múlva visszajön az apjával. Így is lett - annyi különbséggel, hogy ezúttal egy másik pasival jelent meg, mert mint kiderült, a korábbi a mostohaapja volt, ez meg most az igazi. Elmondták, hogy a biztosítójuk nem fizet, tehát a mienknél kell próbálkozni. István elmondta tényszerűen, hogyan történt az eset, amivel egyet is értettek. Mint kiderült, a karóránál csak a szíj csavarja törött el, amely 150 korona kárt jelent. A drága okostelefonja pedig működőképes, azóta is használja, csak a képernyőjén fut keresztbe egyetlen hosszú repedés. Ennek árát nem tudták, de megígérték, hogy utánanéznek. Mi pedig megígértük, hogy írásba foglaljuk a történteket, és mielőtt elküldjük a biztosítónak megkapják tőlünk ők email-ben, láttamozásra.

A pasas küldött egy sms-t, melyben megírta, hogy a telefon javítási költsége 300 kr. Személy szerint nevetségesnek találom, hogy egy ilyen összeg miatt hülyét csinálnak magukból és még minket is ugráltatnak. Meg hogy éjszaka ezért felzörgetnek. Persze jó képet vágtunk a dologhoz és kötelességtudó módon elküldtük a kérelmet a biztosítóhoz. Pár héttel később István értesítést kapott a biztosítójától, miszerint kifizették a károsultnak a keletkezett kárt. Ennyi.

Namármost, a fagyos időszaknak vége, de kutyákat rendszeresen sétáltatnak errefelé. A minap egy szép nagy adag kutyaszart hagytak az előttünk lévő járdaszakasz kellős közepén. Istvánnal úgy döntöttünk, nekünk semmi közünk a dologhoz, úgyhogy nem nyúltunk hozzá. Pár eső, egy kis szél, és majd elkopik. De ha történetesen valaki megcsúszik ezen a kupacon és mondjuk így éri a fentihez hasonló kár, az is a mi hibánk? És azt vajon kifizetné a biztosítónk?


(Kép forrása.)