Mért nem lesz belőlem sosem jó szociális és egészségügyi gondozó

1. Nem dohányzom.
Közvetlen közelemben az összes kollégám dohányzik. Az épületen belül szerencsére nem lehet, ezért rendszeresen kiállnak az udvarra. Jó, néha én is kiállok velük, mikor mondjuk a tízórai almámat eszem, de azért én nem eszek félóránként almát, a kolleginák meg bizony félóránként rágyújtanak. Szóval nem vagyok folyton együtt a csapattal, amivel bizonyos fokig kizárom magam a társaságból. A cigaretta mint közösségteremtő elem.

2. Rendszeresen és megfelelő gyakorisággal festem a hajam.
Én nem tudom, ezek a nők hogy csinálják, de a hajfestésük állandó jelleggel le van nőve minimum 2 cm-rel. Lehet, hogy ők is ugyanolyan gyakran festik a hajukat, de van valami trükk, amivel tőben lehet ezt az állandó 2 centis kontrasztot rögtön festéskor produkálni? Lehet, hogy ez az új trend, csak én még nem tudok róla?

3. Vega vagyok.
A munkahelyemen kétszer szoktunk együtt enni a kollégákkal, egyszer de. 11 körül, miután az összes lakót megreggeliztettük, majd du. 2 körül, ebédeltetés után. Mindenkinek elemi igénye a húsbevitel minden egyes étkezés alkalmával, miközben megcsodálják a zöldséget a dobozkámban, azzal a fajta csodálkozó undorral, mint amivel az ember nézi, hogyan eszi az állatkertben a víziló a szénát. Néha szóvá teszik, hogy milyen egészséges vagyok ma is. Megjegyzem, erről szó sincs: tiszta lelkiismerettel tömöm magamba a csokit meg a sütit is, mert a rengeteg biciklizés úgyis elégeti. De dögevő koromban sem bírtam megenni a felvágottat reggelire, sőt, sokszor napok teltek el anélkül, hogy húst ettem volna bármelyik étkezés alkalmával. Annyi minden más finomság van a világon.

4. Nem iszom kávét.
Sajnálom, de a szagát is utálom. A múltkor szólt valaki, hogy főzzek már le egy adag kávét, mert elfogyott. Nagyon szívesen, mondtam én, csak mutassa meg valaki, hogy kell. Magyarországon nem isznak az emberek kávét? - szólt a kérdés. Dehogynem, ott is isznak, csak én vagyok ilyen selejtes - válaszoltam.

5. Nem iszom teát.
De, valójában iszom, sőt odavagyok a finom teákért, főleg, ha szép a csomagolás is. A saját kertben termesztett gyógy- és fűszernövények meg egy időben életem szerves részét képezték, de a mostani zsebkendőnyi kertemben is van citromfű, zsálya meg kétféle menta. Minden reggelt teával indítok, bár függő nem vagyok, ha kimaradna, nem dőlne össze a világ. De arra figyelek, hogy melyik típus milyen hőfokon, és hány percig ázik, valamint hogy melyiket mivel ízesítem. Nem akarok felvágni, de van mindenféle típusú teám az összes lehetséges kiegészítővel. Tehát számomra az nem tea, amikor egy kávészagú termoszba belevágnak egy Pickwick erdei gyümölcs ízesítésű filtert, ami addig lóg benne, amíg el nem fogy a lötty. De ezt nincs kedvem elmagyarázni, nem valószínű, hogy értenék.

6. És akkor mit iszom? Vizet.
Nem, köszönöm, nem buborékost, hanem simát, úgy, ahogy az a csapból kifolyik, és jégkockát se kérek bele.
De ha mindenáron rajta akarnak kapni valami furcsaságon (nem akarnak, már az is sok,amit eddig tudnak), elárulhatom, hogy imádom a dán Rød nevű gyümölcslevet, ami egyliteres tetrapak-csomagolásban kapható, 11 féle gyümölcsből készül tartósító nélkül, és 1:4 arányban higítandó vízzel. Ha olyan kedvem van, képes vagyok víz nélkül tisztán inni.
Alkohol? Bor, de csak ha alkalom van. Sör nem, és az se érdekel, hogy Dániában olcsóbb, mint az ásványvíz.

7. Nem kezdődik minden mondatom úgy, hogy "Jamen, altså..." (kb.: nahát, szóval), és nem végződik úgy, hogy "...ikke også?" (nemdebár, ugye?)
Néha már nem is arra figyelek, mit beszélnek a többiek, csak számolom, hogy az egy levegővétellel végigmondott szövegben hányszor hintik el ezeket a töltelékszavakat, és egy kritikus határon túl úgy érzem, hogy ha még egyszer valaki kimondja valamelyiket, akkor sikítok. Régebben néha én is használtam őket, de egy ideje juszt se.

Fura lény vagyok, ezt nap mint nap átérzem. És mi tagadás, kicsit frusztrál. Néha remekül uralom a helyzetet, néha meg teljesen összezavar.
Az meg különösen bekavart, hogy ma reggel nem a munkahelyemen kezdtem, hanem még vagy 40 tanulótársammal (Aalborg megye nyugati és délnyugati részéből) hivatalosak voltunk egy köszöntőre a központba a nagyfőnökhöz. Kedves szavak, nyájaskodás, meg egy kis elrettentés: nagy szükség van ránk, mert becslések szerint 20 év múlva megkétszereződik a gondozásra szoruló idősek száma, és kb. minden 5. nő ezen a területen kellene, hogy dolgozzon (férfiakra is szükség lenne, de ők egyelőre csak mutatóban vannak a pályán).
Az már csak hab a tortán, hogy mindenki kapott egy oldalnyi kvízsort 12 kérdéssel, kérdésenként 3 lehetséges válasszal, melyek Aalborg szociálpolitikájára vonatkoztak. Ikszelni kellett, és amíg a nagyfőnök viccelődött velünk, kollégája kijavította, majd bejelentette a nyertes nevét, aki én voltam. Kicsit meglepődtem, mert azt hittem, hogy ez a játék csak a jelenléti ív burkolt formája, másrészt meg nem voltak olyan nehezek a kérdések, már százszor hallottuk ezeket az adatokat meg szabályokat. Tényleg csak én találtam el? Ja, és a nyeremény egy pár gyertyatartó (mi más, Dániában vagyunk), ami híres dán dizájn, de nekem sajnos nem tetszik. Főleg, miután a nagyfőnök elmagyarázta, hogy a két szívecske a szakmánkat jelképezi, meg azt, hogy milyen nagy szükség van ránk/rám.

Tömés

Új élmény. A fogorvosi székben ülve nyitott szájjal arra koncentrálok, hogy ha kell, akkor a "Jaj, ez fáj!" helyett az "Øv, det gør ondt!" szaladjon ki. De csodák csodája, erre végül nem kerül sor. A katonai kiképzőtiszt modorú fogorvos 10 perc alatt pótolja a másfél hete kiesett tömést érzéstelenítés nélkül is fájdalommentesen.
Ezután már csak azért aggódom, hogy a pénztárcámnak mennyire fog fájni. Százegyedszer is elmondom magamnak, hogy akármennyibe is kerül, ezzel a tátongó lyukkal nem lehetett volna addig várni, míg hazamegyek. De a csoda másodszor is megtörténik: a számlán 361 dán korona áll. Otthon is kb. ennyiért tömték volna.
Vajon csak szerencsém volt? Vagy tévhit, hogy spórolok, ha otthon látogatom a fogorvost?

Szerda az idősek otthonában

Rossz és jó.

Tizenhárom lakó van a részlegemben, némelyikük egészen önálló, mások teljesen magatehetetlenek. És van, aki hol ilyen, hol olyan. Mikor milyen kedvében van. Ilyen például a mai első esetem - nevezzük Mette néninek. Eddigi rövid pályafutásom alatt többször is jelen voltam a reggeli rutinjánál. Először kizárólagosan a megfigyelő szerepében, majd segítve egy kollégának, aztán én csináltam az egészet, a kolléga csak figyelt. És ma reggel eljött az idő, hogy először küldtek az oroszlán barlangjába egyedül. A feladat (a teljesség igénye és a kínosabb részletek nélkül) kisegíteni Mette nénit az ágyból, rásegíteni a vécéülőkére, rendbekapni a szobáját, megágyazni, lesegíteni a vécéről, megmosdatni, fogat mosni, felöltöztetni, megfésülni, kiirányítani a közös nappaliba és beadni neki reggeli előtt a gyógyszereit. Mette néni 92 éves, de 10 évet letagadhatna. Jól tartja magát, csak iszonyú lassú. Reggel különösen, van, hogy úgy elhagyja magát, mint egy darab fa, és még a kardigánjába is úgy kell beledugni a kezét. Nem úgy ma. Ahogy kinyitotta a szemét, első kérdése az volt, hogy ki adott nekem engedélyt arra, hogy egyedül jöjjek be hozzá. Mondtam, hogy a kollégáim. Kijelentette, hogy szerinte ez nem fog nekem menni. Volt már egyszer hasonló esetem mással, és akkor a tapasztalt kollégák felvilágosítottak, hogy természetesen udvariasak és kedvesek vagyunk, tiszteletben tartjuk, hogy melyik pulóvert szeretnék felvenni, de a gondozottak nem parancsolgathatnak nekünk. Tehát mondtam, hogy kedves Mette néni, márpedig ma én fogok segíteni teljesen egyedül, kérem szépen, hogy tartsa a lábát, hogy felhúzhassam rá a mamuszt. Mit mondjak, elég undok volt, beszólt egy párszor, de én végig kedvesen hárítottam. Végül eljutottunk a nappaliba, ahol leültettem reggelizni, a kollégák köszöntötték, és finoman szóltak, hogy a szemüvegét elfelejtettem ráadni. Annyi baj legyen, visszaléptem a szobájába érte, és ráadtam. Na, de ez sok volt neki, hangosan felvisított, hogy megsértettem az orrát. Na, persze. Hátrahúzódtam, sokat mondó pillantást váltottam az egyik kollégával, aki odament, és beszélt a fejével. Mette néni egész nap duzzogott, mint egy taknyos kölyök.
Bár nem akartam személyesen venni, mondták a kollégák, hogy ilyet máskor is játszott már, de azért kihozott a sodromból. Cserélem a pelenkáját, törölgetem a fenekét, stb., aztán ez jár cserébe.

De aztán egy pillanat alatt helyre kerültek a dolgok, mikor Lotte néninek adtam be a gyógyszerét. Vasággyal együtt húsz kilót nyom, szinte elvész a tolószékben, és valami baleset folytán a csípője teljesen ki van fordulva, jóformán az oldalán ül. Nem nagyon bír nyelni, ezért a tablettákat porrá kell törni, és csokis krémben elkeverve kell belekanalazni a szájába. Ma reggel én mentem hozzá, és mikor beletoltam az első kanálnyit, tele szájjal mosolyogva mondta: "Hogy te milyen kedves vagy!" Természetesen ezt se vettem személyesen, mert tudom, hogy Lotte néni már csak ilyen mindenkivel, de azért jól esett.

Rossz és jó. Jó és rossz. De leginkább rossz, mert nap mint nap azt kérdezem magamtól, hogy mi a fenét keresek én ezekben a helyzetekben.

A dolgok jó oldala

Talán kicsit egyoldalúra sikerült az előbbi bejegyzésem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy értek kellemes élmények is.
Két napig egy demens daghjem-ben voltam, ahol 10-től du. 4-ig Alzheimer-kórban szenvedők töltik napjaikat. Persze csak azok, akik nem a végső stádiumban vannak, tehát tudnak még magukról, és képesek reagálni a külvilág ingereire. Van, aki minden nap jön hétfőtől péntekig, és van, aki csak heti 2 alkalommal, attól függően, hogy mennyi időt képes közösségben tölteni, illetve a család - leginkább a házastárs - mennyi időt szeretne nyugalomban lenni. Mert ezek az emberek nagy odafigyelést igényelnek, némelyikük teljesen olyan, mint egy gyerek. Taxi hozza-viszi őket. és szemmel láthatóan mindannyian szeretnek ebbe a napközibe járni.
Volt itt egy néni, aki mikor belépett az ajtón és megláttott, összecsapta a kezét, és felkiáltott: "Nahát, te pont olyan vagy, mint a lányom! Hogy hívnak?" "Orsolya", feleltem. "Húha, ezt nem tudom kimondani. De a lányomat Hannának hívják" - felelte, és megölelt. Innentől kezdve Hannának hívott, és mindenkinek elmondta többször is, hogy pont úgy nézek ki, mint Hanna lánya. A délutáni tévénézés közben mellém ült és többször is megszorította a kezem. Jó, persze, nem nekem szólt ez a szeretet, hanem a lányának, de egy kicsit mégis magamra vettem.
Volt egy másik néni, aki mikor belépett az ajtón, rögtön emlékezett, hogy egy héttel ezelőtt velem edzett a konditeremben. Hmm, még nem súlyos az állapota, ha ilyen jó a memóriája. A nap folyamán többször is kérdezgetett arról, hogy hol voltam már, és hol várható még a felbukkanásom, meg egyáltalán, milyen tanulónak lenni, és persze, milyen Dániában lenni.
Aztán az egyik bácsival egy, a régi Aalborg-ról szóló képeskönyvet lapozgattunk. Azért, hogy kicsit tornáztassa az agyát, amikor felismeri egyik-másik épületet, és asszociál a saját gyerekkorára. A bácsi tudta, hogy nem vagyok dán, ezért direkt a küldetésének érezte, hogy mindent elmondjon a dán és az aalborgi kultúrával kapcsolatban, ami csak eszébe jutott a képek kapcsán. De nagyon kedvesen tette, kicsit olyan volt, mintha mesét hallgatnék.
Volt egy mosolygós, nagyszemű, madárcsontú néni, aki elmesélt egy epizódot a gyerekkorából. De fél óra múlva már nem emlékezett rá, ezért elmondta még egyszer. Meg még egyszer. A nap folyamán kb. 15x hallgattam végig ugyanazt a sztorit. De olyan lelkesen mesélte, hogy még tizenötödikre se untam.
A dánok nagy része képtelen kiejteni a nevemet. A legjobb közelítés az "urszula", ha ezt sikerül elérni, már nem javítgatom őket tovább. Az "ly" valami őrült nehézség a számukra, hiába mondom, hogy azt ejtsék csak "j"-nek. Mona, az egyik kolléga végre mégis felfogta, és onnantól "orszolya", néha pedig már "orsolya" voltam. Történt egyszer, hogy jött egy másik kolléga, akinek bemutatkoztam, és jött a szokásos ijedtség, hogy ezt aztán nem lehet kimondani. Erre Mona, a jelenet fültanúja elnevette magát, előkapott egy darab papírt és leírta: "orsoja", majd a kolléga orra alá dugta. Hmm, kisebb helyesírási hiba, de az eredmény mégis az, hogy onnantól kezdve majdnem jól mondták a nevemet. Talán érdemes lenne hivatalosan is megváltoztatnom azt a betűt a nevemben?
Miután "annyi mindent tanultam" a két hét alatt, a látottak alapján az otthonban, ahol dolgozom, szerveznem kellett valamilyen programot vagy tevékenységet a lakóknak. Mivel a többségük eléggé behatárolt módon éli az életét (súlyos szenilitás, Parkinson kór, tolókocsi), valami olyan szeletet kellett találnom, ami mégis passzol hozzájuk. Vettem egy csomag lufit, felfújtam jópárat, aztán ebéd közben meglóbáltam, és mondtam, hogy szeretném, ha evés után minél többen maradnának a közös "nappaliban", hogy játszhassunk. Öten maradtak is, félrehúztuk az asztalokat egy kollégával és körbe rendeztük az időseket, majd elkezdtük dobálni/rugdosni a lufit. Meglepődtem, hogy az egyikük, aki mindig olyan komor, most nemhogy mosolygott, de nevetett, mikor kidurrant a lufi. Másikuk, aki tolókocsis, és azt hittem, hogy nem tudja mozdítani a lábát, többször is belerúgott a lufiba. Persze egy labdával ez nem ment volna, de a lufi könnyű és lassan mozog, nem kell hozzá se erő, se gyors reflexek. Fél órán át lufiztunk, a végén mindenki kipirult, és mosolygott, sőt, nézőink is lettek a szomszéd szárnyból.
Másnap hallottam a témavezetőmtől, hogy a résztvevők utólag is nagyon lelkesen beszéltek a kis happeningünkről, úgyhogy ezt máskor is lehetne. Szóval, bár nem pont ilyen sikerélményről álmodom, de azért mégis örülök, hogy öt öreg örült múlt szerda délután.

Aktivitet

Az elmúlt időszakban nem jutottam természetes úton túl sok D-vitaminhoz - úgy is mondhatnám, hogy egyáltalán nem sütött a Nap. Ami nem olyan nagy baj, mert a vitamin tabletta formájában is bevehető. Nem úgy, mint a jókedv.
Mondjuk bizakodásra adott okot az, hogy az elmúlt két hétben nem az idősek otthonában teljesítettem szolgálatot, hanem kaptam egy programot, amely szerint különböző aktivitetscenter-eket kellett végiglátogatnom. Ezek olyan otthonok, ahol a szellemileg és testileg viszonylag még friss idősek nem laknak, csak rendszeresen ott töltenek fél- vagy egész napokat. De ha hiszitek, ha nem, ez is fárasztó volt. Mondjuk nem mosdatni meg pelenkázni kellett az időseket, hanem szórakoztatni, ami azért mégis nagy különbség.
Volt mindenféle: "kretív" üveg- és kerámiaműhely, gyöngyfűző szakkör, felolvasókör, társasjátékos klub, dalkör, tornaóra, stb. Csupa izgalmas újdonság.

Azt hiszem, félreértelmezik a "kreatív" szót, azaz összekeverik a "kézzel készült" fogalmával. Az én szememben pl. kreatív anyukám, aki benéz a hűtőszekrénybe, és abból, amit talál, összeüt egy fantasztikus vacsorát.
Ellenben nem kreatív az, aki az előre kivágott papírangyalkát a színkódok alapján a mellékelt festékekkel kifesti. Márpedig a kreatív foglalkozásokon nagyjából ez megy. Az öregek agyba-főbe dicsérik egymást. És persze én is biztattam őket mosolyogva. Fúj.
A dalkörben kornyikáltam velük egy kicsit, közben meg jót derültem a hazafias dalszövegeken, melyek leginkább a fantasztikus dán természetet dicsérik. Persze, zöld a fű, de a természet itt is kihalófélben van, kedves nénik és bácsik. Vagy az idősek otthonába nem jutnak el a hírek?
Aztán voltak tornaórák. Mire kibicikliztem Svenstrup túlsó végébe, a tréning centerbe (természetesen orkánerejű szembeszélben - ezt csak az ismeri, aki járt már Észak-Jutlandon), már el is égettem a napi kalóriakvótámat, de azért hősiesen végignyomtam a programot. Ami tartalmazott szék-gimnagsztikát (attól, hogy széken ülve kellett tornázni, még elég kemény volt), meg talponállós menetet. Az idősek persze lestek, hogy én, a fiatal hogy bírom, szóval nem lazsálhattam.
Volt személyi tréning is, ezt több napon keresztül csináltam. Szerencsére, mert ez volt a legérdekesebb, itt lehetett leginkább barátkozni kedves idősekkel. Még jó, hogy nem nekem kellett edzenem a konditeremben, hanem én voltam az egyik személyi edző két képzett, állandó kollégával. Kisbusz hozta-vitte az öregeket több turnusban. Mindenkinek van saját kartonja saját programmal, mert a legtöbbjük úgyse tudná fejben tartani, mit és milyen sorrendben kell csinálni. Ezért vagyunk mi, akik tologatják őket egyik géptől a másikig. Mondjuk ettől is pont úgy elfáradtam, mert közben azért kicsit szórakoztatni is kellett őket, meg motiválni azokat, akiknek nincs hozzá kedvük.

Az szemmel láthatóan új színt hozott egyhangú hétköznapjaikba, hogy felbukkant egy fiatalabb tanuló (a dolgozók szigorúan 40 fölötti nők), aki ráadásul nem dán. Volt, aki ettől rögtön a fiatalkoráról kezdett mesélni, amikor Csehszlovákiában nyaralt (nem értem az összefüggést, de mindegy).
Volt olyan is (és ez nem idős, szenilis gondozott, hanem dolgozó!), akinek bemutatkoztam, ő elmondta, mi a munkája, miről is szól ez az egész, én meg okos és releváns kérdéseket tettem föl, amiket meg is válaszolt. Tehát normális párbeszéd zajlott már legalább 10 perce, mikor egyszercsak megkérdezte, hogy állok a dán nyelvvel, értem-e. Hmm, eddig még nem derült ki...?
Aztán az egyik bácsi, akinek szintén bemutatkoztam, és már tornáztattam egy ideje folyamatosan instruálva szóban is, egyszer csak kétségbeesetten rámnézett, hogy nem jó ez így, mert ő nem tud magyarul, és így aztán nem értjük egymást. Jó, mondjuk elnéztem neki, mert öreg és nem teljesen beszámítható már, de nem tűnt fel, hogy én tudok dánul...?
Aztán persze voltak nagyon cuki öregek is, akik jól megdicsértek, hogy milyen ügyesen megtanultam a nyelvet, és többen Henrikhez, a királynő francia származású férjéhez hasonlítottak, aki annyi év után még mindig nem tud dánul (ez nem igaz, nagyon jól tud, csak van egy vaskos akcentusa, meg egy büszkesége, ami miatt utálja a dán nép).
Ősszességében én már szeretném elfelejteni ezt a "jé, egy külföldi!"-témát, csak nem hagyják. Valami miatt nagyon izgatja a többséget, és csak nagyon kevesen tudják a helyén kezelni a témát. Persze furcsa a kiejtésem, de ettől függetlenül már nem probléma a nyelv. Van, aki könnyen megért, és van, aki nehezebben, de ez róluk szól, illetve arról, hogy hány külföldit hallottak már dánul gagyogni. Az angol világnyelv, megszokta a fülünk a sokféle akcentust, de a dán nem az. Tudom, hogy egyre jobb vagyok írásban is, még akkor is, ha a házi feladataimat még mindig telefirkálja pirossal a tanár. De van, akit finoman fel kell világosítanom, hogy attól, hogy külföldi vagyok, még nem vagyok hülye.
Legutóbb épp ma, mikor az elmúlt két hetet értékeltem közösen a tanulmányi témavezetőmmel (az iskolából) és a gyakorlati témavezetőmmel (kinevezett kollága az idősek otthonából). Minden nap írnom kell egy ún. logbog-ot, nevezzük tanulmányi naplónak, amiben leírom, hogy az adott napon mit tanultam - nemcsak az elmúlt két hét alatt, de egészen a tanulmányaim végéig. Utálom, és ha őszinte lennék, többnyire azt írnám, hogy semmit. De játszom az okosat, tudom, mit várnak el, és azt meg is fogalmazom szépen. Úgyhogy miután ma a témavezetőim elolvasták, kérdezték, hogy milyen segítséget használtam. Mondtam, hogy a Word helyesírás ellenőrzőjét, mert különben folyton összecserélném az e-t az æ-vel, meg a dán értelmező szótárt, mert sok az új egészségügyi szakkifejezés. Erre elcsodálkoztak, és mondták, hogy az utóbbi időben nagyon sokat javultam. Ugyan, kis csacsik, gondoltam magamban, csak egyszer se vettétek még a fáradságot, hogy odafigyeljetek rám, simán elkönyveltetek hülye külföldinek, de most kénytelenek voltatok végigolvasni a rizsát, amit írnom kellett, és láthattátok, hogy a nyelvtannal ugyan vannak még problémáim, de választékosan fogalmazok. Naná, nem ez lesz a legmagasabb iskolai végzettégem, ellentétben veletek. És azt mondjátok, remélitek, hogy hamarosan igazi kollégaként köszönthettek? Hát én meg remélem, hogy nem. Tudom, hogy jó ápoló lenne belőlem, ha akarnám. De ez csakis átmeneti megoldás, mert én nem ezt akarom. Térdmagasságba felrakott lécet nem kunszt átugrani.

Totál tipográfia

Az elmúlt hétvégém magasan a legjobb volt hosszú idő óta. Szakszervezetem, a HK "Totaltypografisk Lørdag" néven szakmai napot szervezett a tipográfia iránt különösen érdeklődő grafikus tagoknak. Egy kicsit haboztam, hogy kell-e nekem minden alkalommal Koppenhágába utazni, ha valami érdekes történik - drága és macerás mulatság az ilyesmi. Aztán úgy döntöttem, hogy igenis, kell.

Olyan szép a meghívó, amit küldtek, a honlapjuk is csábító volt, és szerencsére még pont belefértem a létszámba, sőt, mitöbb, a HK visszatéríti az útiköltséget, mert a részvételi díj egységes, 200 kr, és az az elvük, hogy ennél többe ne kerüljön senkinek, annak se, aki messzebbről jön. Hmm, itt megvalósult a szocializmus!
Tehát szombat hajnali 5.15-kor felültem a vonatra, és bő 5 órával később már Koppenhágában voltam. Kis séta a belvárosban, aztán becsekkolás a rendezvényre a Borups Høskole-ban. Kaptunk nyakba akasztható névtáblát, amit mindenki maga kellett, hogy megtervezzen, adott volt hozzá minden egy jó nagy asztalon.

Kávé, tea, szendvics, gyümölcs, két szakmai kiadó kicsi standja kedvezményesen vásárolható könyvekkel (most nem vettem semmit, mert ami érdekes volt, az már megvan nekem).

Rövid köszöntő után az első előadást Sofie Beier tartotta, aki PhD ürügyén a betűk érzékelését - olvashatóságát, felismerhetőségét - kutatja. Nemcsak elméleti síkon, mert betűt is tervez hozzá, de érdekes, hogy pont az ellenkezőjét állítja néhány régi alaptételnek. Pl. arra az eredményre jutott, hogy a csupa nagybetűs szöveg nem kevésbé könnyen vagy gyorsan olvasható, mint a csupa kisbetűs, és a talpas betűk sem jobban olvashatók, mint a talp nélküliek (sőt, a talp akadálya is lehet a jó olvashatóságnak, pl. a kis "n" esetében, ahol egy esetleges túl hosszúra nyúlt talp bezárhatja lent a betűt, ezzel tulajdonképp rontva az olvashatóságot). Állításait szigorúan tudományos alapokra helyezi, de a szokás hatalmát nem vizsgálja, pedig szerintem a szokás pont olyan nagy úr. Mivel a legtöbb regény vagy újság talpas betűvel van nyomva, ehhez szoktunk hozzá, ezért ezt olvassuk gyorsabban. Kérdés, hogy változik a jelenség a jövőben, amikor a könyvekről a képernyőre kerül a hangsúly, ahol meg a talp nélküli betűk uralkodnak...

Aztán jött két esettanulmány, az egyikben Poul Søgren bemutatta a Politiken Egyptienne-t, amit a Politiken napilapnak tervezett, és ha öntudatlanul is, de mindenki ismeri Dániában. De ami igazán érdekes volt, az egy másik betűterv keletkezéstörténete. Ami szintén nagyszerű, meg is vette a Politiken, de sose használta, mert - mint az a történetből kiderült, a rossz brief miatt - nem olyan betű született, ami megfelelt volna az elvárásoknak.

Meghallgathattuk még Tore Rosbo-tól és Clea Simonsen-től az Aarhus-i egyetem arculatának újratervezése körüli dilemmákat (megtartani a régit, de azért legyen nagyon modern az új). Végül nemcsak egy logót és a szokásos alkalmazásokat tervezték meg, de egy egész ábécét is, ami nekem nagyon tetszik.

Eztán jött a színtiszta élvezet! Háromfelé lettünk osztva, és nekiálltunk betűket csinálni. Az apropó Donald Roos holland tervező személyes jelenléte volt, aki kacérkodik az ételekkel is.
Az első csapat répából és uborkából dolgozott. Íme néhány a sok zöldségből:




A második csoportban voltam én is, itt krumpli és festék volt az alapanyag.




A harmadik workshop ceruzával dolgozott papíron, nem igazán értettem a koncepciót, és nem is lett látványos vagy bőséges a végeredmény, ezért nem is fotóztam - talán túl elméleti volt.

De utána még jött egy igazán élvezetes előadás Allan Daastrup-tól, egy kalligráfus fiútól, aki nagyon ügyes, és nagyon szereti a saját kézírását (kézírásait). Vékony a határvonal az egészséges önbizalom és az önteltség között, de neki sikerült pont ezen a vonalon megállni. Imád a betűiről beszélni, de jól áll neki.

Mondjuk mikor azt mondta, hogy megunta a könyvtervezést, és mostmár csak a kalligráfiának szeretné szentelni minden idejét, meghűlt bennem a vér. Ez már luxus.

Az utolsó, kimerítő előadást Christian Schwarz Lausten jövőkutató tartotta, aki megmutatta nekünk vázlatokban, milyen lesz a jövőbeli fogyasztó, és milyen új tendenciák várhatók a médiafogyasztásban. Rettenetesen sok volt a mondanivalója, és hipergyorsan beszélt, de nagyon érdekes volt, szerintem követni fogom a blogját.

Este 7-kor mindennek vége lett, utána még jött egy kis evés-ivás a Diablo Pussycats zenéjére,

egy kis beszélgetés - ismerkedés, amiből nekem nem sok jutott, mivel nem ismertem senkit, leszámítva Triné-t, aki a Fontlab tanfolyamot tartotta a múltkor. De azért jól éreztem magam, le se tudom írni, mennyire.
Azt se bánom, hogy hazafelé a vonat lármás utasokkal volt tele, ráadásul késett egy csomót, és csak vasárnap reggel negyed 7-re értem haza, úgyhogy több, mint 24 órát fönt voltam egyhuzamban.
Legszívesebben tovább farigcsálnám itthon betűkké a krumplikat, vagy dolgoznék más ötleteimen, amelyeket a nap folyamán kaptam.
Dehát sajnos most mással kell foglalkoznom.

Halloween menü

A múltkori tökfaragás után kedvet kaptam a kóstoláshoz, illetve a sütés-főzéshez is. Megvettem a lehető legnagyobb tököt a közértben, és úgy döntöttem, hogy a napokban azzal szórakoztatom magam, hogy minél változatosabb formában dolgozzam fel. Éljen a tökszezon!

Ez itt egy könnyű leves, csak puhára kell főzni vízben a tököt, majd leszűrni, turmixolni, jó zsíros tejjel higítva még egyszer felforralni, cukorral, sóval, mézzel, reszelt szerecsendióval és curryvel ízlés szerint megbolondítani.


A pogácsába nem került tökhús, de a kinyújtott tésztát hajtogatás előtt megvajaztam és sózott, pirított tökmagbéllel szórtam meg. Hogy a magok a helyükön maradjanak, nem pogácsaszaggatót használtam, hanem csak késsel vágtam fel óvatosan négyzet alakúra. A tetején sajt helyett jó magyar pirospaprikával színezett tejföl van, amitől a sütés folyamán szép narancsos színt kapott.


Tökös-mákos muffin (igen, őrzök a hűtőmben otthonról hozott darált mákot), de lusta voltam muffinformákkal bíbelődni, ezért csak simán tepsibe öntöttem az egészet, és a tetejét meghintettem aszalt szilvával (legközelebb érdemes inkább belekeverni, hogy ne száradjon ki sütés közben). És mivel volt a tepsi mellett hely a sütőben, kézenfekvő volt, hogy beraktam mellé pár kocka sütőtököt is.

A fotók enyhén életlenek, ma nem valami stabil a kezem, kicsit fáradt vagyok. Hamarosan megírom, mitől.

Pénteki naplemente

Ez is Aalborg.