Hogy milyen sokat jelent a nyelviskola,

Az csak a végén tudatosult bennem. Mert persze, hogy néha utáltam egy fárasztó hétköznapot tovább nyújtani vele, a nap végén iskola és/vagy munka után sötétben és esőben még egyet biciklizni a nyelviskoláig. De többnyire ott kerültek a dolgok a helyükre és ott nyert értelmet, amit jártamban-keltemben hallottam-olvastam. Különösen az utóbbi egy évben, amikor minden idők egyik legjobb nyelvtanárát sikerült kifognom. Összesen 8 tanártól tanultam dánt, és nem mindegyik tudta elmagyarázni, mit miért. Sokszor könnyebb volt azzal elintézni egy kérdést, hogy nincs ebben semmi szabályszerűség, meg kell tanulni és kész. Nem így Gert, aki még abban is talált nekünk logikát, amiben nincs, csak hogy könnyebben megjegyezzük. Emellett rendkívül jó humora is van. Hiányozni fog.

A csoporttársak szintén, akik jöttek-mentek, de a végére kialakult egy kis kemény mag, és most igyekszem, hogy néhányukkal továbbra is kapcsolatban maradjak. Külföldiekkel sokkal könnyebb ebben az országban barátkozni, mint dánokkal. A dánok is kedvesek, segítőkészek, de nem akarnak az ember barátai lenni. Mi, idegenek egymás közt valahogy jobban összetartunk.
Utoljára abban, hogy rendes tanítás helyett egy dán hagyományt gyakoroltunk, a gavepakke-játékot. Ez abból állt, hogy mindenki vett három, lehetőleg nem túl drága dolgot (5-10 korona közötti értékben), és szépen/csúnyán/viccesen/érdekesen becsomagolta otthon, de mindenképp úgy, hogy a csomag formájából ne lehessen rájönni, mi van belül. Már az is derültséget okozott, amikor próbáltuk kitalálni, hogy egyik-másik csomag mit rejt. Az asztal közepére halmoztuk őket, és körbeültük. Két dobókockával játszottunk, egymás után dobtunk, és akinek hatos jött ki, az magához vett egy ajándékot. Két hatosért két ajándék jár, de a két kocka értéke nem adható össze egyetlen hatossá. Bosszantó volt, ugyanakkor derültségre adott okot, hogy akadt, aki egyáltalán nem tudott hatost dobni, míg másoknak idegesítően sokszor kijött, és hatalmas ajándékkupacot gyűjtöttek maguk elé. Amikor elfogytak középről a csomagok, egyikünk beállított egy mobiltelefont, hogy egy idő után (kb. 10-15 perc) riasszon. És innentől elindult a rablás: tovább dobtunk a kockákkal, és akinek hatos jött ki, az elvehetett valakitől egy ajándékot. Kialakultak népszerű csomagok: a legnagyobb, a legfurább formájú vagy az elegáns kis rózsaszín csipkés masnidísszel - ezeket akarta mindenki megszerezni, és csak úgy röpködtek az asztalon egyik ajándékvadásztól a másikig. Aki az elején szerencsétlen volt, hirtelen komoly mennyiséget rabolt össze. Hatalmasakat nevettünk, és úgy küzdöttünk, mint a gyerekek, az ajándékokért, amik közben nevet is kaptak: az egyikben úgy tippeltük, hogy kenyér lehet, a másikban fakanál, a harmadikban fogkrém, és így tovább, egészen addig, míg megszólalt a telefon. Ekkor befeződött a kockázás, és elkezdődött a csomagok kibontása. A "kenyeres"-ben karácsonyfadísz, a "fakanalas"-ban hátvakaró lapult, és fogkrém is volt, de nem abban a csomagban, amiről azt hittük. Sok kacat meg vacak de akkor is. Ajándék nélkül nem ment haza senki. Bugyuta játék, de a jó társaságtól remekül működött.

Nagyon fog hiányozni a nyelviskola. Ahol egyenértékű voltam a társaimmal, és nyugodtan lehettem önmagam anélkül, hogy furcsán néztek volna rám. Ugyanakkor felszabadul heti két estém, plusz az az idő, amit házi feladatok írására használtam. Okosan kéne kihasználni.