Egy fenyőfa emlékére

Bár technikai okok miatt nálunk a karácsony kb. 3 hetet késett, a karácsonyfa megvárt bennünket itthon - csak ma szedtük le. Ez azért lehetséges, mert mióta az eszemet tudom, nálunk műanyagból van a karácsonyfa. Számtalan előnye van: a műfát csak egyszer kell megvenni, és aztán sok-sok éven át jó szolgálatot tesz. Amikor itt az ideje, apu lehozza a dobozát a padlásról, kibontja, összeállítja az elemeket, és feldíszítjük. Nem kell a törzsét megfaragni, hogy beleférjen a talpba. Nem hullatja a meleg szobában a padlószőnyegre a tűlevelét, az elsőtől az utolsó pillanatig ugyanolyan szép. Aztán ünnepek után lebontjuk, apu elemeire szedi, dobozolja és visszaviszi a padlásra.
A gyantás fenyőillat nem hiányzik a lakásból, mert anyu fenyőgallyakból mindig csinál kis asztali díszeket, amiből jut a nagyszobába, ahol a karácsonyfa áll, és a konyhába is, ahol a legtöbb időt tölti együtt a család. És megvan az a nagyon jóleső érzésem, hogy miattunk nem hal meg egyetlen fenyőfa sem. Karácsony alkalmából minden évben jóval több fát kivágnak, mint amennyire szükség lenne. Ez nagyon rossz érzés, és az sem könnyít rajta, hogy ezeket a fákat direkt erre a sorsra szánták, mikor elültették. Mint ahogy akkor se kívánom a csirkehúst, ha tudom, hogy levágásra szánták szerencsétleneket, mikor a tojást félretették.
Kritikusan állok mindenhez, ami a Földgolyó rovására megy, legyen az egyszer használatos pelenka, fogmosás közben fölöslegesen folyatott víz vagy agyoncsomagolt élelmiszer. De ezesetben még szentimentális is vagyok.
Volt nekünk egy fenyőfánk a kertben, amit valahogy mindig a sajátomnak éreztem. Hároméves voltam, mikor anyu elvitt a faiskolába, és én váasztottam ki azt a pici ezüstfenyőt, amit a rózsaágyás melletti pázsit közepébe ültettünk. Nagyjából egykorúak lehettünk. Eleinte én voltam a magasabb, aztán idővel lehagyott a fa. A családi fotóalbumokban számtalanszor bukkan fel a formás fenyő, mint a fényképek dekoratív háttere.


Harmincon túl jóval magasabb volt, mint a házunk, már le sem lehetett egyben fényképezni.

A pázsitból körülötte alig maradt. Alul kicsit felkopaszodott, alá lehetett bújni, de még mindig tartotta tökéletes alakját. A szüleim aggódni kezdtek, mi lesz, ha jön egy vihar, és kidönti, mondjuk egyenesen a házunkra, esetleg a szomszéd házára. Még pár év, és ők már nem bírnak majd vele, tűzoltókat kell hívni, ha ki akarják vágni. Decemberben véget vetettek ennek a dilemmának: majd' két hét küzdelem árán kivágták, feldarabolták a fenyőt és kiásták a gyökereit is, amelyek a földet sziklakeménységűvé préselték össze. Anyu végigfotózta az egészet, és folyamatosan küldözgette nekem a képeket e-mailben.

Kilenc szabályos madárfészek lapult az ágak között a rendetlen vadgalambfészkeket nem számítva.

Anyuék vettek a faiskolában egy új fát. Ez is ezüstfenyő, de másfajta, nem olyan szép ezüstös, mint a korábbi. Ez már nem az én fám, és a kertben támadt űrt még jó ideig nem is fogja betölteni.

Biztosan tudom, hogy nekem valódi fenyőből készült karácsonyfám sosem lesz. Aalborgban van egy cserép ciprusom, azt díszítettem fel karácsony alkalmából.

Nyugodt szívvel hoztam be pár napra a kinti hidegből, mert elég hűvös a lakásom, ezért túlélte a négy fal közt töltött időt - nem úgy, mint sok szerencsétlen élő fenyő, amit minimális földlabdával, a gyökereket alaposan megnyirbálva adnak el a magukat jobb érzésűnek gondoló vásárlóknak.
Szerintem nagyon szép a mi műanyag karácsonyfánk. A karácsony esszenciáját nem a fa anyaga, de - mint idén kiderült - nem is a szenteste napjának pontos betartása adja.

Szombati program

Zsoltéktól kaptam karácsonyra a baloldali süteményes szakácskönyvet, pár nap múlva meg a könyvesboltokban portyázva nem bírtam megállni, hogy ne vegyem meg testvérét, a salátást. Ha grafikus lennék és könyveket terveznék, akkor ilyeneket szeretnék kiadni a kezem közül.

Minden egyes oldalpár más. Természetesen a hagyományosnak mondható, gusztusos ételfotós sem maradhat el.

De ha pl. a sörsüteményről van szó, akkor helyes kis sörös hangulatú illusztrációk kísérik.

Az egyes fejezetek felvezetői (alább pl. a sovány receptekhez) játékosak és jópofák.

A salátás könyvben van egy dupla oldal a különböző salátafajták megnevezésével, ami nagyon hasznos, tekintve, hogy még magyarul se tudom mindegyiknek a nevét.

Persze itt is akad olyan oldal, ami simán csak étvágygerjesztő. De pl. a lap jobb alsó sarkán a kicsi szakácsnő a nyújtófával minden oldalon más pózban van lefotózva, és ha pörgetem a lapokat, akkor meganimálódik.

A tartalomjegyzék sem csak egy unalmas lista.

A könyvek egyetlen hibája - talán a fotókból is kiderül - a kötés, ami a legolcsóbb, ragasztókötés, puha táblával. Inkább fizettem volna 20 koronával többet egy tartósabb megoldásért. Szakácskönyvek esetében ez egyáltalán nem praktikus, tekintve, hogy nem maradnak nyitva maguktól a kívánt helyen, és nem olyan sok használat után lapokra fognak esni. Sebaj, akkor majd átkötöm őket keménytáblás spirálosra, és akkor kinyitva megállnak az élükön, tehát nem kell munka közben lisztes kézzel matatni a lapok között.

És akkor lássuk, mi sült ki az egészből.
Az első, a kifli, egy kedvenc blogon talált recept, ami ízre nem lett rossz, frissen ropogós, de kihűlve kissé száraz volt, úgyhogy legközelebb talán bátrabban használom a tejet az előírtnál.

Körözöttel kiváló volt.

És a babos-avokádós salátához is jó kísérő.

A desszert pedig almás-rozmaringos sütemény volt. A vajas tésztaalappal (mørdej) manapság nem sokan vesződnek, amikor boltban készen lehet kapni, de én ki akartam próbálni. Végülis egyszerű, csak vaj, liszt, cukor és tojás, de a nehézség az, hogy a liszthez képest nagyon sok a vaj, ami nem szabad, hogy meglágyuljon, tehát nem kézzel, hanem késsel kell az egészet összedolgozni, és mielőtt tepsibe kerülne, hűtőben kell pihentetni, különben ragad.
Elősütés után erre kerül a tejszínes-krémsajtos massza és az almaszeletek, amit cukorral és rozmaringgal hintünk meg.

Miután megsült, baracklekváros ecsettel húzzuk végig az egészet. Frissen se volt rossz, de másnap, hidegen, mikor az ízek kicsit egybeértek, kimondottan imádtam elmajszolni a maradékot.

A madarak is örültek: megkapták az almahulladékot.

Az egésznek több tanulsága is van:
1. Anyukám, ne aggódj, attól, hogy vega vagyok, jut elegendő fehérje meg ásványi anyag a szervezetembe. A hús mindig kétes eredetű, hacsak nem saját nevelésű, de ha életében ismertük, akkor meg kinek van kedve megenni? A bab viszont rendben van, azzal nehéz csalni, csakúgy, mint a lencsével vagy a csicseriborsóval, ha meg nentán saját kertben termett, hát annál jobb.
2. A salátadresszing nemcsak az ecetes cukros víz vagy az ezersziget. Többek közt ezzel a könyvvel új dimenziók nyíltak meg előttem a pácok területén (őrölt koriander, csillagánizs, mustárpor, mogyoróolaj, ilyesmik).
3. Ha a konyhában pancsolok, az nagyon megnyugtató, felér egy relaxálással.
4. Majdnem minden recepthez, amit olvasok, kapok, kipróbálok, van valami hozzáfűznivalóm. Arról nem is beszélve, hogy a legjobb ételek akkor születnek, amikor a hűtőben talált holmikból improvizálok - csak le is kéne jegyezni őket. Ezért ha egyszer megengedhetem magamnak (mondjuk sok időm lesz), akkor nyitok egy gasztroblogot, meg csinálok szakácskönyvet.

Hójelentés - képekben

Reggel, indulás előtt (1 mp kézből exponálva - na jó, kicsit csaltam, mert az ajtófélfának dőltem)

Mézeskalács-ház

A bicikli téli álmát alussza

Ez meg itt az én biciklim (a közelebbi) az otthon előtt. Hiába van tető fölötte.

Terített asztal

Az udvar sarkában, a fal mellett egy cserép hortenzia jól betakarva

Hyggeligt

Hóhányás

Hójelentés

Egy ideje már élvezhetjük a havat. Ha gyerek lennék, ez nyilván könnyebb lenne, de naponta eljutni a munkahelyemre már korántsem olyan örömteli. Bicilkivel, mert az csak 15 perc, míg tömegközlekedéssel hatalmas kerülővel jutnék csak el az idősek otthonába, ráadásul a buszok kora reggel ritkábbak.
Egy kis fagy, hó vagy latyak nem ijeszt meg. Ma is elindultam két keréken a szállingózó hóban, de ez a nap folyamán hófelhő-szakadássá fajult.
Az otthonban volt olyan öreg, aki teljesen belelkesedett, és a gyerekkoráról mesélt, amikor mind a 6 testvérével kint hancúrozott a nyakig érő hóban. A néni, akinek már leállt az áramkörök nagy része a fejében, mikor végigtoltam a nagyon hangulatos üvegfalú folyosón, ahol egyszerűen nem lehet nem észrevenni, mi folyik odakint, csak annyit jegyzett meg, hogy nemsokára vége a nyárnak. És volt, aki halálra idegesített, mert tízpercenként megkérdezte, hogy jön-e holnap Birthe kollégám, mert ő szokta fürdetni, és holnap lesz itt az ideje.
Szerencsés az, aki a napokban fürdetve lesz - és ritka is. A kollégák kb. egyharmada beteg, vagy a hó miatt nem tudott munkába jönni, esetleg hazament korábban, mert félő volt, hogy később már nem sikerülne. Dániában vannak ügynökségek, amelyek helyettesítő munkaerő kölcsönzésével foglalkoznak, és most virágzik a biznisz. Iskolába nem kell menniük a gyerekeknek, és biztos van olyan munkahely, ahol szintén elnézik a napokban a távolmaradást, de a magatehetetlen időseket el kell látni. Ezért megjelentek a helyettesek az otthonban, mosolygósan, kisimultan, ilyenkor pár nap alatt megkeresik azt, amiért mi egy hónapig dolgozunk, de nincs mese, szükség van rájuk.
Hazafelé már nem mertem biciklire ülni. Ehelyett 45 perc menetelés volt, és már most érzem az izomlázat, mert persze csak az út közepén volt eltakarítva a hó, a szélén semmiképp, a járdákról meg ne is beszéljünk. Pedig még egy jó kis hátszél is segített. Kicsit aggódom, hogyan jutok el holnap reggel az otthonba. A hó most is szakad, gyanítom, hogy éjszaka nem fárad senki az eltakarításával, és szembeszélre számítok. Mindenesetre korán kelek majd.

Úgy sejtem, most fantasztikus fotókat lehetne csinálni a tengerparton, de a fényképezőgépem nem élné túl. Ezért elégedjetek meg a sarkig tárt bejártati ajtómból lekapott látvánnyal.