Szombati program

Zsoltéktól kaptam karácsonyra a baloldali süteményes szakácskönyvet, pár nap múlva meg a könyvesboltokban portyázva nem bírtam megállni, hogy ne vegyem meg testvérét, a salátást. Ha grafikus lennék és könyveket terveznék, akkor ilyeneket szeretnék kiadni a kezem közül.

Minden egyes oldalpár más. Természetesen a hagyományosnak mondható, gusztusos ételfotós sem maradhat el.

De ha pl. a sörsüteményről van szó, akkor helyes kis sörös hangulatú illusztrációk kísérik.

Az egyes fejezetek felvezetői (alább pl. a sovány receptekhez) játékosak és jópofák.

A salátás könyvben van egy dupla oldal a különböző salátafajták megnevezésével, ami nagyon hasznos, tekintve, hogy még magyarul se tudom mindegyiknek a nevét.

Persze itt is akad olyan oldal, ami simán csak étvágygerjesztő. De pl. a lap jobb alsó sarkán a kicsi szakácsnő a nyújtófával minden oldalon más pózban van lefotózva, és ha pörgetem a lapokat, akkor meganimálódik.

A tartalomjegyzék sem csak egy unalmas lista.

A könyvek egyetlen hibája - talán a fotókból is kiderül - a kötés, ami a legolcsóbb, ragasztókötés, puha táblával. Inkább fizettem volna 20 koronával többet egy tartósabb megoldásért. Szakácskönyvek esetében ez egyáltalán nem praktikus, tekintve, hogy nem maradnak nyitva maguktól a kívánt helyen, és nem olyan sok használat után lapokra fognak esni. Sebaj, akkor majd átkötöm őket keménytáblás spirálosra, és akkor kinyitva megállnak az élükön, tehát nem kell munka közben lisztes kézzel matatni a lapok között.

És akkor lássuk, mi sült ki az egészből.
Az első, a kifli, egy kedvenc blogon talált recept, ami ízre nem lett rossz, frissen ropogós, de kihűlve kissé száraz volt, úgyhogy legközelebb talán bátrabban használom a tejet az előírtnál.

Körözöttel kiváló volt.

És a babos-avokádós salátához is jó kísérő.

A desszert pedig almás-rozmaringos sütemény volt. A vajas tésztaalappal (mørdej) manapság nem sokan vesződnek, amikor boltban készen lehet kapni, de én ki akartam próbálni. Végülis egyszerű, csak vaj, liszt, cukor és tojás, de a nehézség az, hogy a liszthez képest nagyon sok a vaj, ami nem szabad, hogy meglágyuljon, tehát nem kézzel, hanem késsel kell az egészet összedolgozni, és mielőtt tepsibe kerülne, hűtőben kell pihentetni, különben ragad.
Elősütés után erre kerül a tejszínes-krémsajtos massza és az almaszeletek, amit cukorral és rozmaringgal hintünk meg.

Miután megsült, baracklekváros ecsettel húzzuk végig az egészet. Frissen se volt rossz, de másnap, hidegen, mikor az ízek kicsit egybeértek, kimondottan imádtam elmajszolni a maradékot.

A madarak is örültek: megkapták az almahulladékot.

Az egésznek több tanulsága is van:
1. Anyukám, ne aggódj, attól, hogy vega vagyok, jut elegendő fehérje meg ásványi anyag a szervezetembe. A hús mindig kétes eredetű, hacsak nem saját nevelésű, de ha életében ismertük, akkor meg kinek van kedve megenni? A bab viszont rendben van, azzal nehéz csalni, csakúgy, mint a lencsével vagy a csicseriborsóval, ha meg nentán saját kertben termett, hát annál jobb.
2. A salátadresszing nemcsak az ecetes cukros víz vagy az ezersziget. Többek közt ezzel a könyvvel új dimenziók nyíltak meg előttem a pácok területén (őrölt koriander, csillagánizs, mustárpor, mogyoróolaj, ilyesmik).
3. Ha a konyhában pancsolok, az nagyon megnyugtató, felér egy relaxálással.
4. Majdnem minden recepthez, amit olvasok, kapok, kipróbálok, van valami hozzáfűznivalóm. Arról nem is beszélve, hogy a legjobb ételek akkor születnek, amikor a hűtőben talált holmikból improvizálok - csak le is kéne jegyezni őket. Ezért ha egyszer megengedhetem magamnak (mondjuk sok időm lesz), akkor nyitok egy gasztroblogot, meg csinálok szakácskönyvet.