Slutevaluering

- vagyis megvolt az első szakmai gyakorlatomat záró értékelés az idősek otthonának vezetőjével és a témavezetőmmel.

Saját értékelésem szerint ez a szakma egyáltalán nem nekem való, és a jövőben nem szeretnék szociális ápolóként dolgozni. De erről persze hallgattam. És bár elég nehéz volt megélni az elmúlt bő négy hónapot, rengeteg fontos dolgot volt szerencsém látni, tapasztalni.
Az öregségről és a halálról nem sokat tudtam korábban, igaz nem is foglalkoztatott a téma. Most meg szinte erről szólt minden napom, ezen belül is leginkább a betegségről, amit úgy hívnak, demens.

Az otthonban három lakót kaptam megfigyelésre és gondozásra. Az egyik kezdeti stádiumban van: a régmúlt dolgokra kiválóan emlékszik, de arra, hogy mi történt előző nap, vagy egy pár órával ezelőtt, nem. Tud egyedül öltözni-vetkőzni, de ha nem teszek ki neki tiszta ruhát, akkor magától nem veszi őket elő a szekrényből. Nagyon szimpatikus és intelligens néni, jó vele beszélgetni, de ugyanazt a beszélgetést le lehet vele folytatni minden áldott nap, mert nem emlékszik vissza rá. Azt hiszem, a legtöbb ember azt hiszi, hogy a munka az idősek otthonában ilyen típusú lakók pátyolgatásából áll. De közel sem.
A második nénim már súlyosabb eset. Hangulatember, néha remekül elfecsegünk, miközben kisegítem a vécére, vagy csutakolom a hátát zuhanyozás közben, de néha nagyon morc. Úgy kell minden reggel kiimádkozni az ágyból különböző trükkökkel, mert különben sose kelne fel. Rettenentesen mohó, sokat eszik és gyorsan. sokat kávézik és dohányzik. Nagyon lusta, semmit nem mozog, azt mondja, hogy elmúlt hetven, hat gyereket felnevelt, úgyhogy mostmár jár neki, hogy kiszolgálják. Még arra is lusta néha, hogy kimenjen a vécére, inkább bepisil.
A harmadik nénim meg tényleg nagyon súlyos. Össze-vissza beszél, leginkább a nagymamájáról, néha meg direkt a nagymamájához, aki állítólag ott áll az ágya mellett, a sarokban. Időnként meg egyenesen hozzám beszél úgy, mintha én lennék a nagyamája. Kicsit ijesztő. De egyébként nagyon kedves, nem lehet rá haragudni, még akkor se, amikor reggel arra nyitok be, hogy öntudatlanul belekotort a pelenkájába és szétkente magán a tartalmát. Csak az esik rosszul, amikor a lánya egy hónapban egyszer meglátogatja, és nehezményezi, hogy az anyukája haja nincs rendesen becsavarva. Pedig hajcsavarásban is ügyes vagyok, de a néninek összesen annyi haja van, amennyi nekem egyetlen fésülködés alkalmával a fésűmben marad, hát ezt nem könnyű karban tartani. Főleg, hogy a nap nagy részében az ágyat nyomja, mert rettenetesen fáradékony, és néha még az is fájdalmat okoz neki, ha a tolószékben kell ülnie.
Rajtuk kívül persze be kell segítenem a részlegünk szinte összes lakójának - összesen kb. 12-nek, attól függően, hogy hányan vagyunk egy műszakban. Mindenki egyedi eset, nincs két egyforma. És van, akihez mindig ketten kellünk, mert talán nincs is olyan baj vagy betegség, amiben nem szenved - van ott minden: szonda a hasba, katéter, különböző inhalálógépek a tüdőbetegségét kezelni, inzulinmérés, fájdalomcsillapító tapaszok és persze a szinte elmaradhatatlan tolószék, meg minden, ami ezzel jár: liftes mozgatás, ágyban mosdatás, ilyesmik. Mondjuk ebből nem csinálhatok mindent én, pl. az inzulint csak asszisztens adhatja be, de a folyamatot nekem is ismernem kell.

Talán még mindig túl érzékeny vagyok, mert el tudja venni a kedvemet napokra egy-egy szomorú epizód, de igyekszem úgy gondolni az emberre, mint valami érdekes, bonyolult gépezetre, amelynek néha elborzasztó, de azért izgalmas dolog megfigyelni a működését.
Szerintem a legtöbb hozzátartozónak fogalma sincs arról, hogy mi munka van az otthonban élő szüleikkel, mert ők mindig csak a szépet látják: anyukát (esetleg apukát - a férfiak nagyon kevesen vannak) csinosan felöltözve, rendbe rakva vasárnap délután. Jó lenne, ha mindenki dolgozna 1-2 hónapot idősek otthonában, hogy tisztába jöjjön azzal, mit jelent ez pontosan.
És persze ottvan még a munka egyéb része: a takarítás, a napi ötszöri étkezés megszervezése a készételek és élelmiszerek megrendelésétől kezdve az el(ő)készítésen át az etetésig, mert ugye az se megy mindenkinek egyedül. Meg a rendszer ismerete: a lakók virtuális kartonjának vezetése, ahová fel kell jegyezni minden lényegest: ha elesett, ha felment a vérnyomása, ha hasmenése volt. Mindent vezetni kell, és mindig tudni kell, kit kell hívni szükség esetén: a nővért, a fiziko- vagy az ergoteraputát, az orvost, vagy a mentőt. Néha a halottszállítót.
Szóval kemény munka ez, és örülök, hogy pozitív értékelést kaptam a teljesítményemre. Az egyetlen kifogás az volt, hogy nincs elég önbizalmam, meg kicsit intenzívebben is részt vehetnék a napi kommunikációban. Én ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy önbizalmam van, csak sokszor kedvem és lelkesedésem nincs (mitől is lenne? Tényleg van olyan, aki erről a munkáról álmodozik?), valamint ha minden kolléga kiáll az udvarra dohányozni, én inkább behúzódok a melegbe, ezért persze nem vagyok része a társaságnak. De nekem nincs hiányérzetem tőle.

Mindent egybevetve besokalltam egy kicsit, bár tudom, hogy hacsak nem történik csoda, végig kell csinálnom ezt a kiképzést október végéig. Március 1-én kezdődik az újabb iskolai periódus, de addig is egy bő hét totális és intenzív kikapcsolódást szerveztem magamnak. Majd utólag beszámolok róla.

A kisujjam nyújtom,

erre az egész karom kéne.
Kemény hétvége van a hátam mögött, mindkét nap dolgoztam. Ez volt az első alkalom, és azt hittem, hogy a hétvégék csak annyiban másak, hogy olyankor nem fürdetünk egyetlen lakót sem az idősek otthonában, "csak" ellátjuk őket. Most kiderült, hogy a személyzet is kevesebb ilyenkor - pedig a lakók nem! Egész pontosan ketten voltunk mindkét nap 11 gondozottra, és ne felejtsük el, hogy én csak tanuló vagyok. Ráadásul sem a tegnapi, sem a mai kollégám nem asszisztens, (én se vagyok/leszek az, csak gondozó), tehát pl. inzulint nem is adhatunk be. Ehhez ki kellett hívnunk a nővért.
Magától értetődő, hogy nem csak kb. 3 lakóval indítottam ma reggel, hanem 5-tel. Ezt csak multitask-ban lehetett megoldani, mert reggel mindenkinek időben kell felkelni, reggelizni és bevenni a gyógyszerét. Tehát, amíg az egyiket kiszedtem az ágyból és a bækkenstol-ra ültettem (Ez egy olyan kerekes szék, aminek az ülőlapján lyuk van, alatta pedig egy kihúzható bili. Tolószékes mozgássérültek végzik rajta a dolgukat, és biztos van magyar neve is, de azt nem ismerem.), és a mosdó elé toltam, hogy mosson arcot, fogat, addig már mentem is a következőhöz, ahol ugyanezt a műveletet végrehajtottam, majd vissza az elsőhöz (közben már a harmadik hívott, hogy neki is pisilnie kell), stb, stb, stb.
Az egyik nénit még csak párszor láttam, nem én vagyok az, aki reggelente elvégzi vele a szükséges rutint. Ő is meglepődött, hogy mikor segítséget hívott, én jöttem, de szerencsére nem tiltakozott. Parkinson kóros, néha jobban mozog, néha teljesen béna, kiszámíthatatlan. Ezúttal nem kellett a lift, a segítségemmel sikerült felülnie az ágyban, de a bækkenstol-t elérni már nem volt idő, győzött a szükség. Közben elkezdett pityeregni, én meg vigasztaltam, hogy rosszabbul is végződhetett volna, pl. ha kapkodunk, és elesik. Így csak pelenkát kell cserélni, ami szerencsére felfogta az egészet.
Még duruzsoltam pár kedves szót, amíg rendbetettem. Ezzel sikerült elérnem, hogy a nap folyamán többször nyomta a vészhívóját, mint egyébként szokta. Nem azért, mert szüksége volt rá, bár az ürügy mindig az volt, hogy segítsem ráülni a bækkenstol-ra. A végén már mondtam is neki, hogy sok folyadékot fogyasztani, és utána pisilni egészséges, és ne is fogja vissza magát, de ha csak beszélgetni szeretne, nyugodtan mondja meg. Viszont válasszunk más időpontot, mert most csak ketten vagyunk a kollégámmal, és kilóg a belünk. Láttam, hogy nem tetszik neki, de amikor ebéd után - amit a szobájában fogyasztott el - összeszedtem a maradékot, kérdezte, hogy melyik napra vagyok legközelebb beosztva, mert szívesen mutatna pár fotót a dédunokájáról.
Kicsit meghatódtam. Végülis nem krumpliszsák szegény, hanem élő ember, és biztos rossz lehet abban a szobában tengetni az életét, a bækkenstol, a karosszék meg az ágy háromszögében. Csak sajnos még másik 10 várt segítségre, és van köztük jópár teljesen magatehetetlen, meg demens, meg egy haldokló is.
Szóval, bármilyen szomorú, barátkozásra, beszélgetésre nincs idő. A jövő héten se lesz, tudom, és azt is tudom, hogy a legtöbb idősek otthonában így megy ez. Tehát, kedves olvasó, ha van olyan hozzátartozód, aki egy otthonban lakik, látogasd meg mihamarabb, és beszélgess vele. Esetleg vigyél neki egy csokor virágot, hogy lásson valami szépet azután is pár napig, hogy magára hagytad. Egészen biztos sokat fog jelenteni neki. És ha véletlen olyat látsz, hogy egy szociális gondozó épp ül egy széken, és egy másikra feltéve a lábát issza a kávéját, ne gondold, hogy milyen laza munka ez. Valószínűleg órák óta megállás nélkül talpalt egyik lakótól a másikig, és még enni-inni se volt ideje, úgyhogy épp szusszan pár percet, mielőtt újra nekilódul.

Már megint

gyalog kellett mennem dolgozni az elmúlt három nap. Persze nem a biciklim romlott el, hanem az időjárás. Még a régi hó se olvadt el, de most kaptunk újat, rendes viharral. For helvede. Elgondolkodtam, hogy a pokol vajon miért sötét, meleg színekkel van ábrázolva, és miért gondoljuk, hogy ott nagyon meleg van. Szerintem nem kizárt, hogy a pokol rettenetesen hideg, és amerre a szem ellát, csak hó van, alatta esetleg jég.

Az elmúlt hétvégém szabad volt és jobb híjján itthon ültem. Már ez is idegesített, hogy nem lehet sehová kimozdulni. Egész nap ment a fűtés, éjjelre se kapcsoltam lejjebb, pedig egyébként szokásom. És mégse tudtam felmelegedni, a paplanon 2 réteg pléd, napközben 3 réteg hosszúujjú. Olyan ez a hideg, hogy már viszket meg fáj a bőröm tőle.

Az grafikusi álláshirdetésekre töretlenül küldözgetem a jelentkezésemet. Pár hete találtam egy olyat, amelyben Grönland legnagyobb, 25 főt foglalkoztató állami nyomdája keresett grafikust - a leírásuk mintha rólam készült volna. Lelkesen küldtem nekik a jelentkezésemet, mert gondoltam, most megcsípem életem munkáját, hiszen ki akarna oda költözni, ahol a júliusi középhőmérséklet plusz 7 fok, és télen hónapokig nem látni a Napot. Még bizakodtam is, mert olyan történt, ami még eddig nem nagyon: ott, a messzi Nuuk-ban a jelentkezésem elküldése után egy szűk órával valaki már a portfoliómon meg a dizájnblogomon kattogott. De hamarosan kijózanított a válaszuk: köszönik az érdeklődésemet, de a rengeteg jól képzett jelentkező közül végül nem engem választottak. Nem hittem volna, hogy sok érdeklődő akad egy ilyen helyre, de mondjuk nemrég olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy lesz arrafelé nemsokára pár próbafúrás, mert úgy sejlik, olaj van a jégpáncél alatt. Ha beüt a dolog, akkor az a kevesebb, mint 57 ezer lakos kuvaiti gazdagságba csöppenhet. Talán ez megmagyarázza, mi tesz vonzóvá manapság egy grönlandi munkahelyet. Hát kár, hogy nem én kellettem nekik, mert így nem nézhetek ingyen Aurora Borealis-t, de a mostani szokatlan aalborgi hideget megtapasztalva talán nem olyan baj, hogy maradok itt, délen. Fura színű égboltot meg itt is láthatok.

(A fotók még január elején készültek. Mostanában semmi kedvem fényképezni.)

A szem

Ez egy horrorfilm címe. Nem szeretem a horrorfilmeket.
Tegnap reggel az idősek otthonában az volt a hír, hogy új lakót kap a részlegünk. A leírás szerint a néni egyebek közt bőrrákban szenved, emiatt a bal szemgolyóját el kellett távolítani. Biztos kiült az arcomra a rémület, mert a főnök rámkacsintott, és mondta, hogy amikor még nem volt vezető, volt szerencséje közelről megtapasztalni ezt a típusú feladatot. Egyáltalán nem nehéz, az ember egy könnyed, gyors mozdulattal rakja be, ill. segíti ki az üvegszemet (begörbített mutatóujjával a levegőben hadonászva rögtön demonstrálta is a mozdulatot). Azon túl, hogy a szemüreget gondosan kell tisztítani, csak arra kell figyelni, hogy az üvegszem jó irányba álljon, különben elég viccesen néz ki a viselője. Mit mondjak, megvigasztalt.
Nagyon hálás vagyok, hogy van egyszer használatos gumikesztyű a világon. Az elmúlt időszakban elképesztő dolgokat láttam, és még elképesztőbb dolgokhoz nyúltam hozzá. De a szem, az valami egész más lehet, teljesen elborzadtam.
Persze, hogy egész nap csak ez járt az eszemben. Összesen már csak 12 napot kell dologznom, gondoltam, ebből az első egy-két alkalommal mondhatom, hogy "csak" megfigyelni szeretném, hogy csinálja az ember, mielőtt magam is megpróbálnám. Egyébként is megvan a "saját" három gondozottam, akik kitöltik jóformán minden időmet, szóval lehet, hogy három-négy alkalommal kellene csak ténylegesen szembesülnöm a feladattal.
Hazaérve kézbevettem a csokigolyókat, amiket a hugomtól kaptam kissé megkésett Halloween ajándékként. Az egyébként nagyon finom, eperízű töltött csokik tréfás szemgolyó-csomagolást kaptak.

De valahogy most nem találtam olyan jópofának őket, és gyorsan megettem kettőt, arra gondolva, hogy ezeknek el kell fogyniuk, mielőtt a néni beköltözik az otthonba, különben lehet, hogy utána sose fogynának el.
Ma reggel újabb hír várt. A néni mégsem költözik be, mert meghalt. Tényleg nagyon sajnálom szegényt, mert a tájékoztató alapján, amit kaptunk róla, cudar lehetett a legutolsó pár éve. Viszont lehet, hogy nagyon csúnya dolog, de egy kicsit megkönnyebbültem.