Akcióban a szociális gondozó

Igen, elkezdődött a munka: négy helyszínen, három műszakban.
Az elmúlt két hétben legtöbbször abban az idősek otthonában voltam, ahol az első szakmai gyakorlatomat töltöttem. Akkor csak az egyik szárnyban dolgoztam, most viszont bedobtak a mély vízbe, mindegyik szárnyban megfordultam már, reggeli és délutános műszakban is kipróbálva magam. Ez utóbbi jobban fekszik, egyrészt, mert könnyebb este 11-ig dolgozni, mint reggel 7-kor munkába állni, másrészt, mert a délutános műszakban nincs se takarítás, se fürdetés, csak vacsoráztatás meg ágyba fektetés. Persze ez se mindig egyszerű, mert van olyan gondozott, aki tényleg semmit nem tud már egyedül, beleértve a kanál szájához emelését se. De a legnagyobb nehézséget a sok új név megjegyzése jelentette: 4x16 lakó van, és bár néhányat ismerek még a a korábbi gyakorlatból, de bizony a többség az alig egy év alatt, ami azóta eltelt, eltávozott az élők sorából.
Voltam már ott is délutános a múlt héten, ahol a második gyakorlatomat töltöttem. Kellemesen telt az a műszak, a gondozottaim, akik nem otthonban, hanem egy speciális lakóparkban laknak (nagy fürdőszobák hendikep vécével, mindenhol rámpák, küszöbök száma minimális a tolókocsis közlekedést megkönnyítendő), szinte mind emlékeztek rám, és némelyik őszintén örült nekem, ami meghatott. Persze itt is voltak vicces epizódok, mert kaptam pár olyan ápoltat, akinél még nem jártam korábban. Például szóváltásba kerültem az egyik elmebeteggel, aki este 10-kor, mikor mentem ágyba dugni, közölte, hogy elfogyott a cigije, és adjak neki. Adhattam volna, mert a gyógyszeres szekrénykéjében volt elzárva, de tudom, hogy bármennyit elszívna, úgyhogy nem véletlenül van neki kiporciózva a napi adag. Hirtelen úgy döntöttem, eljátszom a hülye külföldit, aki nem ért dánul, és cigaretta helyett jégkrémet kaptam neki elő a mélyhűtőből. Szerencsére jól sült el a dolog: méltatlankodott kicsit, de aztán nekilátott bekanalazni. A kollégák meg jót derültek az eseten, mikor utólag elmeséltem nekik, és tetszett nekik a megoldásom. Ez volt a vicces eset, de az például már inkább ijesztő volt, amikor egy nagyon kövér és nagyon ápolatlan skizofrénhez kellett kimennem. Először nem akart beengedni a nő, aztán nem akarta bevenni a gyógyszert, de amikor megfogtam a kezét, hogy a lelkére beszéljek, sírva fakadt, mint egy kisgyerek, és végül szót fogadott. A lakása igazi disznóól volt, és csak kifelé menet vettem észre, hogy a sok hajas baba némelyikének, amelyek a gardrób tetején ültek, be van törve az arca. Nem biztos, hogy még egyszer ki mernék menni hozzá.
A harmadik helyszín szintén egy lakópark, ahol az ápoltak túlnyomó része alkoholista. Fenntartásokkal mentem oda, mert míg a legtöbb testi vagy lelki betegség együttérzést ébreszt bennem, az alkeszeket általánosságban nem tudom sajnálni, végülis ők keresték maguknak a bajt, a könnyebb megoldást választva. Délutános műszak volt, és sajnos reménytelenül szakadt az eső, ami azért volt probléma, mert két ápolt között bicikliznem kellett, néha hosszú percekig, és 8 órát ledolgozni úgy, hogy állandóan öltözni-vetkőzni kell (nemcsak esőkabátról, de esőnadrágról is szó van) nem túl praktikus. Ez, meg az, hogy nem voltam ismerős a környéken, értékes perceket vett el a munkatervből. Ami úgy nézett ki, hogy kaptam egy listát, ahol ott állt a név, a cím, az időpont, amikor meg kell jelennem, és a tevékenység, amit végre kell hajtanom. Volt, ahol csak a gyógyszert kellett odaadnom a szekrényből, és meggyőződni rőla, hogy beveszi az ápolt, volt, ahol a vacsorát felmelegíteni, de volt, ahol komplett ágybafektetési rituálét bonyolítottam részletes leírás alapján. A munkaterv nagyon szoros volt, és amikor a vészhívót valaki megnyomta, soron kívül segítséget kérve egy pisiléshez, ami 15 percig tartott, onnantól kezdve borult az egész menet, és éreztem a késés folytán rám nehezedő nyomást. De még ez is rendben lett volna, viszont volt egy igen kellemetlen élményem. A második itt lehúzott napom elején, benyitván az egyik középkorú férfi ápolthoz, otthon találtam nála a feleségét is. Aki azzal indított, hogy jó alaposan leszidott, amiért a férjére előző este rosszul adtam a pelenkát, ezért a szerencsétlen az éjszaka folyamán totál átázott, még az ágyneműt is le kellett reggel cserélni. Nagyon meglepődtem, mert egy ilyen pelenkát (lila Tena Flex, ha valaki esetleg ismeri a típust) egyszerűen nem lehet rosszul ráadni senkire, tökéletes dizájn. A baj gyanúm szerint inkább a pasassal lehetett. Tudom, hogy egyesek össze-vissza forgolódnak álmukban, esetleg kibontják a pelust, és akkor persze nem véd semmi az elázás ellen. De az még inkább meglepett, hogy szinte mindenhol kedvesen foganak, ez volt talán az első eset, hogy valaki tényleg üvöltözött velem, és még csak nem is egy beteg ápolt, hanem egy normálisnak gondolt hozzátartozó. Fáradt voltam és ideges, mert már rég a következő helyen kellett volna lennem, úgyhogy sírva is fakadtam, ahogy kell. Erre megenyhült a nő, és felajánlotta, hogy megmutatja, hogyan kell helyesen bepelenkázni a férjét. Én meg csak csodálkoztam, mert (1) elnézve a folyamatot, én is pont így csináltam, nem is lehet másképp, (2) ha ilyen jól megy neki, mért van szükség az önkormányzat által fizetett ápolókra? Szerintem a házasság arról szól, hogy jóban-rosszban, a kifejezés Dániában is ismert (på godt og ondt). De inkább nem mondtam semmit, nehogy megint üvöltözni kezdjen a nő, inkább megköszöntem az oktatást, és némi belső derűvel álltam tovább, tudván, hogy a következő egy hónapban nem jövök erre, és ki tudja, ahogy az a pasas festett, lehet, hogy utána már nem is lesz szüksége soha többé segítségre...
A negyedik hely, ahol meg kellett jelennem, egy főleg demenciában szenvedőknek fenntartott idősek otthona. Itt életemben először éjszakásként kellett volna letöltenem a munkaidőt, de első nekifutásra nem lett belőle semmi. A beosztásomban az állt, hogy pénteken 0-6 óra közt kell dolgoznom. Csütörtökön szépen végigaludtam a délutánt, és éjjel fél 12 körül el is indultam otthonról. Megérkezvén nagy szemeket meresztett a két éjszakás dolgozó, mondták, tévedés történt, mert egy nappal később kell csak mennem. Nézték a beosztásomat, és csóválták a fejüket: kiderült, hogy a beosztás készítője nem először tévedett, nem tudván a különbséget 0 és 24 óra között. Mert elvileg mindkettő éjfélt jelent, de nem mindegy, hogy pénteken 0 vagy 24 órakor kell elkezdeni a munkát! Na, ettől nagyon mérges lettem, hiába értem gyorsan haza, az éjszakám már el volt rontva, mert hajnali 3-ig nem tudtam elaludni, és 7-kor már fel is ébredtem. Ígyhát másnap éjjel, mikor tényleg dolgoznom kellett, fáradt, és nyűgös voltam, még szerencse, hogy a munka csak pár pelenkacseréből, katéterzacskó-űrítésből, meg öntudatlan alvajáró lakók ismételt ágyba irányításából állt.

Egy dolog azonban világossá vált: ez a menet hosszú távon nem tartható. És most hagyjuk magát a munkát, amíg egyszer használatos gumikesztyű van a világon, nem félek (szinte) semmitől. De ettől az össze-vissza beosztástól alkalmatlan vagyok bármi másra. Az az érzésem, hogy az elmúlt két hétben csak ettem, aludtam meg dolgoztam, másra már nem jutott energia. Sürgősen váltani kell, mielőtt olyan fakó szürkévé válok, mint a munkaruhaként kiosztott önkormányzati pólóm.