Az utazás nyűgjéről

néhány korábbi írásomban már említést tettem, de most annyira összegyűlt, hogy muszáj egy egész bejegyzést szentelnem neki.


Évente kétszer szoktam hazalátogatni Magyarországra: egyszer nyáron, és egyszer Karácsony apropóján. Ez nem valami sok, lehetne több is, de ami visszatart, az sokszor maga az utazás. Mert az, akárhogy is ügyeskedek, mindig egy napot vesz el az életemből. Pedig a Koppenhága-Budapest távolságot egy óra ötven perc alatt teszi meg a Malév és a Norwegian is. De Aalborg és Koppenhága között néha nagyon hosszú és macerás az út. Repülővel gyorsan, 45 perc alatt meg lehet tenni a távot, de aztán a koppenhágai reptéren hosszú órákat kell eltölteni a budapesti járatra várva. Vonattal is próbálkoztam már, ez persze tovább tart: a öt óra körüli, és nem mertem nagyon kiszámolni az időt, ezért belekalkuláltam némi késést is. Egyszer-kétszer ezt a megoldást választottam, mert Koppenhágából olyan korán indult Budapestre a repülőgép, hogy nem volt hozzá repülő Aalborgból. Így egész éjszaka a vonaton ültem, és persze nem sokat aludtam. Hiába értem másnap korán Magyarországra, aznap már használhatatlan voltam.


Hazafelé sem könnyebb a helyzet. Legutóbb a koppenhágai reptéren majdnem hat órát rostokoltam az aalborgi gépemre várva. Mikor a repülőjegyet foglaltam, elég sokáig vaciláltam, ne válasszam-e inkább a vonatot. De azzal is majdnem ugyanakkorra értem volna Aalborgba, és míg a reptéren tudok járkálni, nézelődni, a vonaton - ha elég sokan ülnek rajta - még moccanni se nagyon. Ráadásul a repülőjegy feleannyiba került, mint a vonatjegy, úgyhogy ez el is döntött mindent. Legközelebb viszont nem szabad elfelejtenem, hogy vasárnap az aalborgi reptérről a városba csak óránként indulnak a buszok. Természetesen pont úgy jött ki a lépés, hogy majdnem egy órát kellett várnom rá.
A poggyászokról külön említést kell tenni. Az aalborgi reptéren a becsekkolást (nincs erre egy szép magyar szó?) az ember maga végzi automatánál, aztán a pultnál már csak a feladandó poggyászt kell bedobni. Amit Koppenhágában automatikusan átraknak a másik járatra, így nekem csak Budapesten kell átvennem. Ez a mutatvány visszafelé nem mindig sikerül. Többször is előfordult, hogy Budapesten szóltam ugyan, hogy Aalborgig utazom, és ott szeretném csak felvenni a poggyászomat, de mindig azt a választ kaptam a pult túloldalán dolgozótól, hogy azt nem lehet, Koppenhágában fel kell vennem, és aztán újra be kell vele csekkolnom. Ez azért nagyon kellemetlen, mert a dán főváros reptere tényleg nagy, és általában az szokott történni, hogy az ember az egyik végén kiszáll és felveszi a csomagját, majd átzarándokol a karavánjával a másik végébe. Állítólag ingyen busz is közlekedik a terminálok közt, de valahogy mindig úgy alakult, hogy esett az eső, és nem volt kedvem buszt keresgélni, helyette az épület fala mellett közvetlenül haladva, a tető alatt tettem meg a túrát a túlsó terminálig. Aztán az egész macera kezdődött elölről: a feladott poggyász becsekkolása után következett az ismételt átvilágítás, motozás és a kézipoggyászom tartalmának részletes bemutatása.
Ez a műsor ment jónéhány alkalommal, míg legutóbb belémbújt a kisördög, és Ferihegyen becsekkoláskor ártatlan képpel megkérdeztem: ugye Aalborg-ig megy a feladott csomagom, mert én odáig utazok. A válasz: azt úgy nem lehet. Neeem? - kérdeztem - Pedig múlt nyáron úgy ment. A fiatal fiú erre megzavarodott, telefonált a központba, tudakolta, hogyan lehet a frissen kinyomtatott beszállókártyát és poggyászszalagot stornózni. Ez eltartott egy darabig, utána még némi kattogás az egérrel, ismételt nyomtatás, és kiderült: mégiscsak fel lehet adni a poggyászt Aalborgig! Tehát csak az alkalmazottak lustaságán/tájékozatlanságán múlik az egész. Így aztán a hat órát Koppenhágában a tranzit fotelében való heverészéssel töltöttem, ezt a bejegyzést is ott írtam. Az utazással töltött idő nem rövidült le, de mégis egy kicsit kellemesebben telt. Állítólag az út a cél...