Kockázatok és mellékhatások

akadnak bőven, ha az ember kórházban dolgozik. Jó és rossz értelemben is.
Egy reggel hirtelen iszonyúan elkezdett fájni a fejem. Nem vagyok az a fejfájós típus, úgyhogy nem is tartok itthon fájdalomcsillapítót. Mire beértem a kórházba, már alig kaptam levegőt, annyira rosszul voltam, elég szokatlan az ilyesmi, mit mondjak. Az egyik nővér rögtön látta rajtam, hogy valami gond van. Azzal a lendülettel benyúlt a gyógyszerszobába, és két Pamol tablettát nyomott a kezembe. A Pamol a dánok közkedvelt fájdalomcsillapító szere, érdekes, hogy bár állítólag iszonyatos kínokat okoz, de sokan ennek nagy mennyiségű bevételével kísérelnek meg öngyilkosságot. Aki nem, az is kettesével kapkodja be őket, láttam már ilyet bőven. Én viszont nem vagyok ilyesmihez szokva. Ahogy állt velem szemben a nővér, mégsem akartam vele vitát nyitni arról, hogy vajon tényleg csak párban hatásos-e. Az egyiket lenyeltem, de a másikat kiköptem amikor elfordult, és kijelenthetem, hogy a Pamol egyesével bevéve is gyorsan és hatékonyan működik.
A múltkor olyan lendülettel csaptam neki a kezemet a radiátornak, hogy vérezni kezdett. Mentem a nővérekhez, és azonnal kaptam egy maréknyi vízhatlan sebtapaszt a legjobb fajtából, sőt, mivel volt választék, még egy zsiráfmintás gyerek-sebtapaszt is.
Ezen kívül azért is érdemes kórházban dolgozni, mert ha véletlenül megállna a szívem, itt élném túl legjobb eséllyel. Újraélesztő készülék lépten-nyomon van az épületben, és a teljes személyzet - beleértve az irodai alkalmazottakat és takarítókat (sőt, még engem) is - ki lettek képezve, hogyan kell használni.

Ezeken a pozitív dolgokon kívül van néhány nemszeretem hatás is. A kezem állandóan száraz a sok kézmosástól és -fertőtlenítéstől. Gyakorlatilag állandóan kezet kell mosni, minden tevékenység megkezdése előtt és befejeztével, még akkor is, ha gumikesztyűt használunk. Kapunk azonnal beszívődő kézvédő krémet is, de az annyit számít, mint halottnak a csók. Az segít egyedül, amikor eljön a hétvége, és ha nem is szüneteltetem két napon keresztül a kézmosást, de legalábbis jelentősen lecsökkentem.
Egyre többször megkapom reggelente a telefonnak becézett tégla nagyságú és súlyú adó-vevőt, vagyis engem hívnak, mikor beteget kell szállítani. Tolókocsival nem gond, de inkább az a gyakori, hogy ágyastól kell tolni a pácienseket egyik osztályról a másikra. Ha csak épületen belül, akkor nem vészes, de ha másik épületbe, tipikusan a röntgenbe vagy a műtőbe, akkor hosszan kell tolni az alagútban, és ilyenkor garantált az izomláz másnapra. Meg van ígérve, hogy hamarosan részt veszek egy tanfolyamon, ahol megtanulom az alagsorban használatos targoncaszerű járművek vezetését. Ezek elé köthető, illetve platójukra rátolható a robosztus kórházi ágy, és aztán csak el kell vezetnem a megfelelő épületig. De őszintén szólva ehhez semmi kedvem. Mint ahogy ahhoz sem, hogy a következő két éven belül elkezdjek egy serviceassistent képzést, ahogy a munkaszerződésemben szerepel. Igen, van olyan iskola, ahol kórházi ápolókat és takarítókat képeznek. Mivel nekem már lenne szakmai gyakorlatom, megúsznám egy rövidített, 3x10 hetes képzéssel közte szakmai gyakorlatokkal természetesen a kórházban. De miért tanuljak olyasmit, amihez semmi közöm és kedvem? A lényeg, hogy - bár ezt már az elején sejtettem - hosszabb távra egy másik, lehetőleg testhezállóbb munkát kell keresnem. Amit élvezek, de legalábbis érdekel egy kicsit. Az sem lenne baj, ha Aalborgban, ha már úgyis itt lakom, és akkor költözni se kéne. Nem igazán tetszik Aarhus továbbra sem, és egyre kevésbé.

Izoláció

Megint dolgoztam a hétvégén. Megbeszéltem a főnővérrel, hogy bent alszom a kórházban, mert mint múltkor kiderült, hétvégén kora reggel Aarhuson belül sem egyszerű eljutni a munkahelyig, legalábbis tömegközlekedéssel nem. Van jónéhány vizsgáló szoba az osztályon, amely hétvégén zárva van, megkaptam az egyik kulcsot, így aztán sikerült frissen és pihenten munkába állnom szombaton és vasárnap.
Erre szükség is volt: hétvégeken egyedül van az ember arra, amire hétköznap ketten-négyen: takarítás, páciensek szállítása az osztályok közt és munka a konyhában. Persze ilyenkor le van redukálva minden a legszükségesebbre, de így is nagy a kapkodás. Reggel 7-től délután fél 3-ig szól a munkaidő, de ritkán sikerül 3 előtt mindennel végezni. Azt az utasítást kaptuk, hogy túlórázni nem szabad, mert a kórháznak nincs pénze kifizetni, ugyanakkor nem szabad a mi feladatainkból semmit a délutáni műszakra hagyni. A kettő ellentmond egymásnak, és nem is lehet egyiket sem betartani: a délutános fél 3-kor felbukkan, és 3-ig segít, hogy a végezzek a teendőimmel. De hogy ő mikor végez a sajátjával, és neki ki segít, nem tudom...
Az elmúlt hétvége kissé nehezített volt: szombaton kikerült az egyik kórterem ajtajára az "isolation" tábla, mert az ott fekvő beteg fertőző, ezért el kellett különíteni. Rám ez annyiban vonatkozott, hogy ennek a kórteremnek a takarítását leges-legutoljára kellett hagyni, és a szokásos takarítószerek helyett egy erős fertőtlenítő oldattal kellett mindent végigdörzsölni (értsd: MINDENT az ágykorláttól a kilincsig). Ezen kívül az osztály négy fürdőszobájából egyet szintén kineveztek elkülönítettnek, amit csak ez a beteg használhatott, és ezt szintén megkülönbözetett módon kellett takarítani. Az egész jó 20-30 perc extrát jelentett a szokásos munkamenethez képest.
A szombat hátralevő részében igyekeztem a kora tavaszt élvezni a városban (képek alább). Amikor este visszatértem a kórházba, már három kórterem ajtajára volt kitéve az "isolation" tábla, úgyhogy másnap korábban keltem, és fél 7-kor láttam neki a munkának. Még korábban sajnos nem lehet, mert egy csomó munka időponthoz van kötve: például a reggelit és ebédet nem lehet a szokottnál előbb osztani, és a kórtermek takarítását sem lehet azelőtt elkezdeni, hogy a betegek felébrednének. Az egyik nővér elmondta, hogy mindhárom kórteremben hasmenés ütötte fel a fejét, aminek továbbterjedését meg kell fékezni. Később kiderült, hogy két beteget most kezdték el szondán keresztül táplálni, és könnyen lehet, hogy azt a barna trutyit nem veszi be a gyomruk, úgyhogy nem biztos, hogy fertőzésről beszélhetünk. Mindenesetre mondta, hogy a szokottnál is körültekintőbbnek kell lenni. Nem elég például, hogy gumikesztyűt és nejlonkötényt veszek magamra, amikor a végén bemegyek takarítani a "veszélyes zónába", nekem is azt a védőfelszerelést kell felvennem, amit az orvosok és a nővérek használnak. Ez áll egy maszkból, egy hátulgombolós hosszúujjú felsőből, és egy pár lábra húzható zacskóból, természetesen minden egyszer használatos. Követtem is az utasításokat, és nagyon rosszul lettem pillanatok alatt. A kórtermek ajtaját folyton csukni kell, úgyhogy már csak ezért is meleg volt. Némelyik páciens félmeztelenül fekszik az ágyban, és nem fázik, úgyhogy el lehet képzelni, milyen volt nekem a komplett felszerelésben. Úgy leizzadtam pillanatok alatt, mint egy kiadósabb futás után. Ráadásul a védőruha nagy méretű, hajlongás közben mindig lecsúszott a vállamról, szóval nem tudom, hogy ért-e valamit is. Azt az ellentmondást pedig már végképp nem tudtam megoldani, hogy a kórterem ajtaját csukva kell tartani, ugyanakkor a takarítókocsit nem szabad betolni. A kulcslyukon keresztül mégsem nyúlkálhattam az eszközökért, tehát a kisebbik rosszat választva a kocsit leparkorltam a folyosón az ajtó mellett, és az ajtót nyitva hagytam. Erre mindig jött valaki, aki becsukta, ami szintén nem sokat segített rajtam.
Ma sem volt könnyebb: még mindig 3 elkülönített szoba, és egy kolléga, aki beteget jelentett, úgyhogy ketten küzdöttünk meg a feladatokkal. De végre sikerült az osztálynak kapcsolatba lépnie egy izolációs szakértővel, aki kérdésemre elmondta, hogy ha nem érintkezek közvetlenül a pácienssel, akkor elég a gumikesztyű és a nejlonkötény. Remek, szerintem sem szükséges ez a nagy felhajtás. Sokkal jobban aggódom akkor, amikor a közértben a bevásárlókosarakhoz, vagy a könyvtárban a számítógépek billentyűzetéhez kell hozzáérnem (gumikesztyű nélkül).
Viszont az elmúlt hétvégén rájöttem, hogy ha valaki megkérdezi, mit sportolok, mondhatom, hogy kórházban takarítok. Ez is van olyan izzasztó. És bár elmúlt a farsang, de ha be kéne öltöznöm valaminek, "isolationsservicemedarbejder" lennék, vagyis olyan ápoló, aki az elkülönített osztályon dolgozik. Olcsó, egyszerű és látványos jelmez.

Nehéz nyelv a dán, a dánoknak is

Múlt vasárnap új, hazai készítésű krimisorozattal jelentkezett a dán TV2. Bár reklámozták eleget, jómagam el is feledkeztem róla, sajnos szinte egyáltalán nincs időm tévét nézni. Mondjuk a krimi sosem érdekelt igazán, a mostanában divatos különösen durva, perverz és kegyetlen elemekkel spékelt irányzat meg aztán végképp távol áll tőlem.
Hétfőn ebédszünetben az új sorozat első része volt a téma kollégák közt. Ami felkeltette a figyelmemet, az az volt, hogy kb. 10-12 nővér és asszisztens egyetérett abban az asztal körül, hogy feliratozni kellett volna, mert ezt az újkeletű koppenhágai szlenget alig lehetett érteni, ami nagy kár, mert a sorozat maga érdekesnek ígérkezik.
Én csak mosolyogtam magamban. Mindenképp meg kéne néznem a következő részt. Ahol fröcsög a ketchup, ott majd elfordulok, de hallani akarom azt a dán dialektust, amit még a dánok se értenek. A trailerben elhangzottakat még érteni vélem, de lehet, hogy ez is csak olyan illúzió, mint amikor azt hiszem, hogy értem, miről beszélnek a munkatársaim.

Nehéz nyelv a norvég, de a dán is

A múlt héten új asszisztens érkezett az osztályra. A bemutatkozás és a kötelező nyájaskodás után így tette fel nekem a kérdést: "Mikor költöztél le Norvégiából? mert nagyon szépen beszéled a dánt!" Mosolyogva válaszoltam, hogy köszönöm, ezt bóknak vettem, de nem le, hanem felköltöztem, és nem Norvégiából...

Ezen a héten új nővérgyakornok érkezett az osztályra, ő aztán tényleg Norvégiából. Egyetlen szót se beszél dánul, de ez őt cseppet sem zavarja, folyamatosan nyomja norvégul. Először egy szavát se értettem, aztán kértem, beszéljen kicsit lassabban, és idővel egész jól hozzászoktam. Figyeltem a kollégákat és a betegeket, ők is tartanak némi gondolkodási szünetet, mikor mond valamit a lány, először nyilván elismétlik magukban ugyanazt dánul, és csak azután reagálnak rá. Oké, hasonlít a két nyelv, de annyira azért mégsem. Viszont a norvég hullámzása szerintem inkább hasonlatos egy nyelvhez, mint a dánok furcsa kaffogása. Most, hogy már megszoktam a lány kiejtését, próbálom kihallani az övé és az enyém közti hasonlóságot, de sehogy se sikerül.

A héten jött egy új asszisztens gyakornok is. Gyönyörű arca van és kisugárzása, hasonlít a színésznőre, aki a Waris Dirie-ről szóló filmben a főszerepet játszotta. Első ránézésre látszik rajta, hogy szomáliai gyökerei vannak: barna (nem fekete) a bőre, finomak, vékonyak vonásai, apró a termete, keskeny a keze, és fehér (kórházi) kendővel rejti el a haját, nyilván muszlim.
Tegnap az egyik kórtermet takarítottam, ahol egyedül feküdt egy idős néni, aki érezhetően társaságra vágyott, mert folyamatosan beszélt, és engem is beszéltetett. Már szinte vártam, de mégse kérdezett norvég származásomról. Kis idő múlva bejött a fent említett lány, hogy odaadja a néninek a gyógyszerét. Annak ellenére, hogy hibátlan dán a kiejtése, a néni mégis azonnal megkérdezte tőle, honnan jött, merthogy jól beszéli a nyelvet. A lány mondta, hogy a szülei Szomáliából, ha a kérdés erre vonatkozott, de ő maga már itt született. A néni mintha meg se hallotta volna, csak dicsérte tovább: "Milyen jól megtanultál dánul!"

Ott a tavasz

már a kertek alatt, érezni a levegőben, hogy hamarosan betör mindenhová. Tehát ez az utolsó télies bejegyzésem, pár télies fotóval, amelyeket nem olyan rég lőttem Espergærdé-ben.



Hogy mit kerestem ott? Állásinterjún voltam. Útban a munkahelyem felé, hazafelé, vagy munka közben a kórházban - tehát jóformán egész nap - folyton azon töröm a fejem, hogyan kerülhetnék ki ebből a szerencsétlen helyzetből. Nem elég, hogy a munka nem érdekes, de még sokat is kell utaznom miatta. Valamit ki kell találni. Támadt egy olyan ötletem, hogy mi lenne, ha szociális gondozó lennék. Erre a jyllandi félsziget északi és közép-keleti részén elég kicsi az esély, mert itt konkrétan tudom, hogy létszámstop van. A hirdetések számát elnézve máshol se lehet túl fényes a helyzet, de a múltkor felbukkant egy hirdetés az Espergærde-i idősek otthonától, gondoltam, mért ne tennék egy próbát, vitathatatlan előnye, hogy közel van Koppenhágához, és így Magyarországhoz is. A városka Helsingør-től délre fekszik a tenger partján, jópár évvel ezelőtt gyakran bicikliztem arra, és jól emlékeztem a tengerpart fölé magasodó épületre a sok hatalmas üvegablakkal, amely most Dánia legszebb kilátással rendelkező idősek otthonaként hirdette magát. Nem tudom, vajon nyomott-e a latban, hogy motivációs levelemben említettem Helsingør-höz való kötődésemet, de behívtak interjúra.
Ami nem ment valami jól. Pedig felkészültem, a legtöbb kérdés nem ért váratlanul, de olyan ügyetlenül sikerült az egész. Megjegyzem, ez az interjúztató hibája is, aki főleg eldöntendő kérdéseket tett fel, és miután igennel vagy nemmel válaszoltam, kelletlenül nézett rám. Én meg ettől úgy éreztem, ki kell fejtenem, meg kell indokolnom a válaszomat, és így is tettem, de ettől a nő még kelletlenebbül nézett rám. Ha meg abbahagytam, beállt a kínos csend, és a nő közben folyton a papírjai közt keresgélt.
A legviccesebb az volt, amikor elmondta, hogy mivel délutános műszakról van szó, jó ha tudom, hogy a meleg vacsorát nem kiszállíttatják, hanem helyben főzik, és hagyományos dán fogásokról van szó, vajon az menne nekem? Erre majdnem elröhögtem magam. Azokban az otthonokban, ahol korábban megfordultam, csak melegíteni kellett a hagyományosnak mondott dán vacsorát. Elég egyszerű és egyhangú (szerintem vacak) ételekről van szó: néha leves, jóformán mindig főtt krumpli hússal, fasírttal vagy kolbásszal, barna vagy fehér szósszal, néha főtt répával és borsóval (a zöldségből nem nagyon kért senki), és desszertnek grød (gyümölcsszósz) tejjel. Egyszer láttam olyat, hogy rizottó volt, és az öregek nagy része csak fintorgott, hiányolta a krumplit. Egészében elég lesújtó véleményt alkottam az idősebb dán korosztály étkezési kultúrájáról. A nőnek azonban diplomatikusan csak annyit válaszoltam, hogy elegendő általános tapasztalattal rendelkezem a konyhában ahhoz, hogy ennek a kihívásnak is megfeleljek.
Közben az is tudatosult bennem, hogy hiába van friss virág az asztalokon, és hiába fantasztikus a kilátás a tengerre, azért ez akkor is csak egy idősek otthona, ahol fullasztó a levegő pont úgy, mint más idősek otthonában.
Nem lepődtem meg, és talán nem is bántam nagyon, hogy pár nappal az interjú után nemleges választ kaptam. Csak az a kár, hogy több, mint egy évet eltöltöttem azzal, szociális gondozónak tanultam, és ha nem kezdek el hamarosan ezen a területen dolgozni, akkor elvesztegetett idő volt az egész.
Kicsit sokáig tartott az út Aalborg-tól Espergærdé-ig és vissza, de legalább készítettem pár szép fotót a befagyott tengerről, ha már ott jártam. Kinga, a "döglött hattyúkat" neked küldöm! :)