Kockázatok és mellékhatások

akadnak bőven, ha az ember kórházban dolgozik. Jó és rossz értelemben is.
Egy reggel hirtelen iszonyúan elkezdett fájni a fejem. Nem vagyok az a fejfájós típus, úgyhogy nem is tartok itthon fájdalomcsillapítót. Mire beértem a kórházba, már alig kaptam levegőt, annyira rosszul voltam, elég szokatlan az ilyesmi, mit mondjak. Az egyik nővér rögtön látta rajtam, hogy valami gond van. Azzal a lendülettel benyúlt a gyógyszerszobába, és két Pamol tablettát nyomott a kezembe. A Pamol a dánok közkedvelt fájdalomcsillapító szere, érdekes, hogy bár állítólag iszonyatos kínokat okoz, de sokan ennek nagy mennyiségű bevételével kísérelnek meg öngyilkosságot. Aki nem, az is kettesével kapkodja be őket, láttam már ilyet bőven. Én viszont nem vagyok ilyesmihez szokva. Ahogy állt velem szemben a nővér, mégsem akartam vele vitát nyitni arról, hogy vajon tényleg csak párban hatásos-e. Az egyiket lenyeltem, de a másikat kiköptem amikor elfordult, és kijelenthetem, hogy a Pamol egyesével bevéve is gyorsan és hatékonyan működik.
A múltkor olyan lendülettel csaptam neki a kezemet a radiátornak, hogy vérezni kezdett. Mentem a nővérekhez, és azonnal kaptam egy maréknyi vízhatlan sebtapaszt a legjobb fajtából, sőt, mivel volt választék, még egy zsiráfmintás gyerek-sebtapaszt is.
Ezen kívül azért is érdemes kórházban dolgozni, mert ha véletlenül megállna a szívem, itt élném túl legjobb eséllyel. Újraélesztő készülék lépten-nyomon van az épületben, és a teljes személyzet - beleértve az irodai alkalmazottakat és takarítókat (sőt, még engem) is - ki lettek képezve, hogyan kell használni.

Ezeken a pozitív dolgokon kívül van néhány nemszeretem hatás is. A kezem állandóan száraz a sok kézmosástól és -fertőtlenítéstől. Gyakorlatilag állandóan kezet kell mosni, minden tevékenység megkezdése előtt és befejeztével, még akkor is, ha gumikesztyűt használunk. Kapunk azonnal beszívődő kézvédő krémet is, de az annyit számít, mint halottnak a csók. Az segít egyedül, amikor eljön a hétvége, és ha nem is szüneteltetem két napon keresztül a kézmosást, de legalábbis jelentősen lecsökkentem.
Egyre többször megkapom reggelente a telefonnak becézett tégla nagyságú és súlyú adó-vevőt, vagyis engem hívnak, mikor beteget kell szállítani. Tolókocsival nem gond, de inkább az a gyakori, hogy ágyastól kell tolni a pácienseket egyik osztályról a másikra. Ha csak épületen belül, akkor nem vészes, de ha másik épületbe, tipikusan a röntgenbe vagy a műtőbe, akkor hosszan kell tolni az alagútban, és ilyenkor garantált az izomláz másnapra. Meg van ígérve, hogy hamarosan részt veszek egy tanfolyamon, ahol megtanulom az alagsorban használatos targoncaszerű járművek vezetését. Ezek elé köthető, illetve platójukra rátolható a robosztus kórházi ágy, és aztán csak el kell vezetnem a megfelelő épületig. De őszintén szólva ehhez semmi kedvem. Mint ahogy ahhoz sem, hogy a következő két éven belül elkezdjek egy serviceassistent képzést, ahogy a munkaszerződésemben szerepel. Igen, van olyan iskola, ahol kórházi ápolókat és takarítókat képeznek. Mivel nekem már lenne szakmai gyakorlatom, megúsznám egy rövidített, 3x10 hetes képzéssel közte szakmai gyakorlatokkal természetesen a kórházban. De miért tanuljak olyasmit, amihez semmi közöm és kedvem? A lényeg, hogy - bár ezt már az elején sejtettem - hosszabb távra egy másik, lehetőleg testhezállóbb munkát kell keresnem. Amit élvezek, de legalábbis érdekel egy kicsit. Az sem lenne baj, ha Aalborgban, ha már úgyis itt lakom, és akkor költözni se kéne. Nem igazán tetszik Aarhus továbbra sem, és egyre kevésbé.