A Húsvét

idén elég későre esett, valószínűleg ez az oka annak, hogy fantasztikusan meleg volt. Dániában már a nagypéntek és előtte a csütörtök is munkaszünketi nap, tehát összesen 5 napból áll az ünnep. Nekem dolgoznom kellett az első két napon, de cserébe előtte voltam szabadnapos. Végre nem kellett korán kelni, és nem kellett a vonaton tölteni a legszebb délutáni órákat. Ehelyett ki a szabadba, például Løkken-be.




Szerencsés vagyok, hogy van valaki, akinek szintén megakad a szeme egy-egy kavicson vagy kagylón, amivel aztán képes percekig elvacakolni, hogy szép fotó szülessen belőle, képes egy egész délutánt tengerparti sétával töltelni, és szeret piknikezni. És mindezt velem.

Tahoe

Az útikönyvem szerint érdemes a Tahoe tóhoz is ellátogatni, ha már Kaliforniában jár az ember. Brent is lelkesen bólogatott az ötletre, úgyhogy fel is kerekedtünk. Ha valami nagyon zavart végig, az az volt, hogy túl nagyok a távolságok, és még akkor is kocsiba ül az ember, ha a legközelebbi közértig el akar jutni. Ha meg kirándul, akkor tényleg hosszú órákig az autóba kell ülnie. De ezt leszámítva páratlan élményben volt részem: a kemény téltől a kora nyárig mindenféle évszakot láttam attól függően, hogy milyen magasságban és hol jártunk.

A Tahoe tónál épp havazott, mikor megérkeztünk, a helyiek kicsit bosszankodtak is, szerintük ilyenkor már nem kellett volna. Engem nem zavart, sőt.


A tó hatalmas és mély, állítólag annyi a víz benne, hogy ha egész Kalifornia területét elárasztanák vele, akkor 35 cm magasan állna. A vize hideg, de nyár közepe-vége felé azért lehet fürödni benne, ilyenkor igazi turistaparadicsom. Már csak azért is, mert itt húzódik Nevada állam határa, ahol legális a szerencsejáték. Ez azt jelenti, hogy még a legkisebb benzinkútnál is vannak félkarú automaták, és Tahoe városában haladva azonnal észrevesszük Nevada határát, mert az első épület rögtön egy hatalmas kaszinó. Rengeteg a kis útszéli instant kápolna, ahol azonnal összeadják a sietős párokat, és akár Elvis (hasonmása) is énekel a rendezvényen.
Ami engem jobban érdekelt, az az Emerald öböl, ami egyszerűen gyönyörű a kis szigettel, még akkor is, ha közben kékre fagytam.
Van egy szakasz, ahol a viszonylag keskeny út mindkét oldalán a vízre pillanthatunk le. Még jó, hogy nem volt nagy a forgalom, úgyhogy meg tudtunk állni egy pillanatra, hogy lekapjam a látványt.

Másnapra elállt a hóesés és kisütött a Nap, a tó is más arcát mutatta.



Egy vicces motelben aludtunk, ahol túltengett a giccs kívül és belül ("corny" - ahogy Brent mondta), és aztán reggel a sivatag felé vettük az irányt. Érdekes és nagyon látványos, ahogy a Sierra hegység éghajlatválasztóként működik.

Míg a nyugati oldalát havas fenyőerdők borítják, a keleti oldala sivatagos, mert ide már nem jut csapadék. A hőmérséklet is magasabb.

Egy Genoa nevű városkában sétálgattunk, ami Brentnek nagyon tetszett, azt mondta, ha nem a hegyekben élne, akkor itt szeretne lakni. Nekem viszont nagyon mesterkéltnek tűnt az egész, kicsit olyan volt, mintha egy film díszletei közt sétálnék, csak arra vártam, mikor jönnek elő a Szalonból a cowboyok.

Sehogy se tudtam eldönteni, hogy azért ilyen a hely, hogy a magamfajta túristákat odavonzza, vagy nincs semmi trükk, és tényleg ilyen egy város a nevadai sivatagban.
Mindent egybevetve remekül éreztem magam, de azért - elég furcsa - a végén már vágytam haza - Aalborgba. Mostanra itt is kitört a tavasz, és lesz is rá három napom, hogy élvezzem. Kellemes Húsvétot mindenkinek ezzel a Yosemite által inspirált képeslappal, további fotók pedig itt.

Yosemite

Akkor mostmár a lényegre térek, a nagy kirándulásokra. Amiből többet is terveztünk, de egyrészt túl rövid volt az idő mindenre, másrészt pedig több izgalmasnak ígérkező hely megközelíthetetlen volt a hó miatt.
A Yosemite Nemzeti Park egész közel van Brenthez, és őszintén szólva nagyon kellett figyelelnem, hogy észrevegyem, hol kezdődik útban odafelé, mert már jóval előtte mesebeli a táj, és csak egy tábla jelzi a hivatalos határt az út szélén.
Barna medvével, a környék emblematikus állatával sajnos nem találkoztunk, de sokminden utalt rá, hogy esély van rá. Tipikus (a Parkon kívül is) a medvebiztos szemeteskuka. A medvék az emberre nem veszélyesek (hacsak nem direkt porvokálják őket), viszont állandóan ennivalót keresnek. Ha tehetnék, feltúrnák a szemeteseket, ezért úgy kell zárni őket, hogy ne férjenek hozzá.


Brent mesélte, hogy pár éve tagja volt a csoportnak, amely medvebiztos ételtároló doboz kifejlesztésén dolgozott túrázók számára, és egy állatkerti medvén tesztelték a modelleket. Állítólag elképesztően találékony állat, ha a hasáról van szó. Az meg egyenesen bosszantó, amikor az ember arra ébred az erdőben éjszaka a sátrában, hogy a medve megpróbálja kifosztani az ennivalójából, úgyhogy medvebiztos ételtároló doboz nélkül senki ne éjszakázzon a szabadban.
Visszatérve a parkra: Brent ikertestvére nagy rajongója és szakértője a helynek, úgy tűnik, mindent tud róla. A híres Tunnel view-nál találkoztunk vele (ez a látvány és fotó minden turistának megvan, mostmár nekem is).
Csak annyit mondott, mikor megérkezett: "Hello, Kent vagyok. Akkor kezdjem a mondókámat?" És tényleg elkezdte. Én eredetileg több mászkálásra számítottam, ehelyett lassabban haladtunk, többet időztünk egy-egy helyen, és Kent fontosnak érezte, hogy minden hegycsúcs, vízesés vagy szikla történetét elmondja részletesen. Érdekes volt, de sajnos már nem sokmindenre emlékszem. A központi völgyben fordultunk meg csak, kocsival oda-vissza, aztán leparkolva több helyen is tettünk egy-egy sétát. Kissé csalódott voltam, mert sokkal vadregényesebbnek és elhagyatottabbnak gondoltam, de Brenték megnyugtattak, hogy a Park nagy része olyan, csak most megközelíthetetlen a hó miatt. Szóval így, elsőre civilizált turistát játszottam csak. Persze így se volt rossz, és természetesen készítettem egy csomó fotót. Ahol sütött a nap, ott elkezdődött a hóolvadás rengeteg időszakos vízesést indítva be. Nagyon szép, ahogy már messziről hallható a víz zubogása. Érdemes több irányból, többféle napszakban és fény mellett megvizsgálni a vízeséseket, mert mást és mást mutatnak. Van, amikor összefüggő vízsugárnak látszódnak, és van amikor csak páratfelhőnek a csilogó fekete sziklák előtt. Sajnos nagyon nehéz jól fotózni őket.


Próbálkoztam egy ideig, aztán inkább vettem a helyi könyvesboltban egy Ansel Adams és egy válogatott szerzők által készített fotóalbumot. Ez egyébként az egyik legtöbbet fotózott hely a világon, számtalan album jelent már meg róla, és valószínűleg nagyon nehéz olyan képet készíteni, amit még nem követett el senki. De muszáj mégis nyomkodni az exponálógombot, hogy az ember valamit hazavihessen ebből a fantasztikus helyből.

Alternatív megoldásként lehet fákat ölelgetni. Brent elmondta, hogy a környezetvédőket időnként faölelgetőknek (treehuggers) csúfolják. Valahogy ez engem egyáltalán nem zavar.

Rettenesen szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen szép helyeken járhattam. De a látnivalókak ezzel még nem volt vége...

Kalandok Kaliforniában

San Francisco után a Szilikon-völgy felé vettük az irányt. Kellemes volt ragyogó napsütésben autózni a villák közt. Bevásároltunk Brent egyik kedvenc helyén, a Whole Food Market-ben, ami nem olcsó, de állítólag minden nagyon egészséges.

Itt vettem életem legfinomabb narancsát: vékony héjjú, mag nélküli, ropogós és mézédes, garantáltan helyi termés. Aztán megmutatta Brent a Santa Clara-i könyvtárat, ahol dolgozott. Szép környék, elegáns épület, ilyen helyen öröm lehet a munka. A kitűnő infodizájn-rendszere külön szemet szúrt.
Végül Brent otthona, Pinecrest felé vettük az irányt. A durván négyórás autóút alatt a táj egyre dombosabb, hegyesebb lett, az időjárás pedig kora nyáriból télibe váltott át. Először csak foltokban, aztán összefüggően is megjelent a hó az út mentén.


Egy héttel az érkezésem előtt olyan hóvihar volt, hogy még az áram is elment pár napra az egész környéken. Brent 1700 méter magasan él egy faházban a hegyek közt az erdőben, néhány utcányi hétvégi faházzal körülvéve, ahol csak kevesen laknak egész évben. Brent tapasztalt túrázó, így a kéglije tele van mindenféle hasznos túlélőholmival, úgyhogy áram és fűtés hiányában is ki lehet húzni nála kényelmesen több napot, bár ezúttal erre nem került sor.
Az egész környék ún. National Forest-hez (nemzeti erdő) tartozik, amely csakúgy mint a National Park (nemzeti park) a kormányzat felügyelete alatt áll. Szemmel nehezen látható a különbség, vagyis Brent egy álomszép helyen lakik, még akkor is, ha ez "csak" erdő és nem nemzeti park. Csupán az elvek különböznek valamelyest: míg a parknál a fő cél a megóvás, konzerválás és minél kevesebb emberi nyom hagyása, addig az erdőnél folyik mérsékelt üzleti célú tevékenység, fakitermelés és vadászat. Szerencsére ez nem nagyon tűnt fel, én legalábbis nem láttam erdőirtást sehol. Ellenben egy gyönyörű tavat, egy sípályát, és rengeteg egyéb szépséget Brent közvetlen környezetében.



Kalifornia többek közt az aranylázról is híres. Az 1800-as évek közepén vízből kimosható aranyat találtak. Ennek hatására a világ minden tájáról jöttek szerencsét próbálni és meggazdagodni a népek. Aztán mikor már nem volt több arany, a hirtelen épült települések elnéptelenedtek. Némelyiküket sikerült megőrizni. Az állítólag legszebb, Bodie, ahol semmihez sem nyúltak azóta, a hó miatt most sajnos megközelíthetetlen volt. De nem messze Pinecrest-től van egy Columbia nevű falu, amelynek aranyláz-korabeli részét skanzenként őrizték meg, az utcányi boltok ma is működnek, és aranyat is lehet mosni.


Legutóbb céloztam a gasztronómiai élvezetekre. Brent is szeret jókat enni, úgyhogy viszonylag könnyen egyetértettünk, bár nem volt mindig egyszerű kikerülni a húst, néha nem is sikerült. Ezért mostantól nem vagyok vegetáriánus, hanem olyan mindenevő, aki igyekszik a minimumra csökkenteni étrendjében az állati eredetű fehérjéket.
A hamburger és a hot-dog kihagyhatatlan volt. Ez utóbbiból a legjobbat a környéken többek szerint egy bevásárlóközpont parkolójában lehet kapni, és itt is a marhahúsból készültet kell választani. A kézbenyomott árura az ember maga nyomhatja, szórhatja, csöpögtetheti tetszés szerint a kiegészítőket, majd le kell ülni egy viaszosvászonnal terített asztalhoz, és figyelni a többi vásárlót, illetve az autóikat.


A gyorséttermek közül is ki kellett próbálni párat. Persze csak olyat, ami Európában nincs, vagy én legalábbis még nem találkoztam vele. Ilyen az In-n-out, ahol egészen minimális a választék, viszont minden friss, valódi alapanyagokból készül, nem fagyasztott sűrítményekből. Lehet látni a háttérben, ahogy pucolják - persze kissé gépiesítve - a krumplit.

Nagy kedvencem a Jamba Juice, ahol hatalmas adag zamatos smoothie-t lehet kapni, amit a szemünk előtt készítenek el. Vannak szimpatikus süteményeik is, de a legizgalmasabb a kása mindenféle extrákkal. A szerény dán változathoz képest mindenképp luxus, sikerült újat tanulnom az ittenit kóstolgatva.

Ha igazán éhes az ember, szerintem a legjobb a Taco Bell nevű mexikói gyorsétterem, ahol olyan sebességgel termeltem be a taco-jukat, hogy fotózni is elfelejtettem. De az biztos, hogy lehetséges gyorsétteremben is egészségesen enni.
És ha már mexikói: meglátogattunk egy rendes éttermet is (El Gardín), ahol a Shrimp Quesadilla nevű rákos csoda volt a kedvencem.

De a legnagyobbra mégiscsak Brent alkotását, a lazacot articsókával értékeltem. Brent azt állította, hogy csak négyfélét tud összesen főzni, de ha ez az egyik a négyből, akkor szerintem még százfélét biztos tud, csak szerénykedik, még akkor is, ha a szusit boltban vette hozzá.

A csalódás viszont az volt, hogy a Yosemite Nemzeti Park közepén is áll egy elegáns étterem sznoboknak, ahová mi is betértünk, de nekem nem nagyon tetszett, semmi kreativitás drága pénzért. Hiába, a Park más miatt érdekes, de erről majd legközelebbi bejegyzésemben.

Vakáció ajándékba

Így definiálnám az elmúlt bő tíz napot. Történt ugyanis jópár hete, hogy megkaptam éves egyenlegemet a Feriekonto-tól, a dán bürokrácia egyik tüneményétől, mely számontartja az emberek szabadnapjait. A levélben egyebek közt az állt, hogy van 10 olyan maradék szabadnapom, amelyet ezév május 1-ig el kell használnom. Soha nagyobb bajom ne legyen: rögtön elkezdtem fantáziálni, mihez is kezdjek velük.
Öt évvel ezelőtti diákoskodásom a helsingöri népfőiskolán (IPC) életem egyik legjobb befektetésének bizonyult. Itt ismerkedtem meg Dániával meg csomó kedves emberrel a világ közeli és távolabbi pontjairól. Egyikük Brent Kaliforniából, aki a hatvanas években volt először diák az IPC-ben, aztán mikor nyugdíjba vonult, eltöltött itt még egy szemesztert, pont amikor én is. A régi időkből több szál fűzi Dániához, és amikor évente egyszer pár hetet itt tölt, engem is rendszeresen meglátogat, a köztes időben meg levelezünk. Olyan sokszor emlegette, milyen lenne, ha én is meglátogatnám őt, hogy gondoltam: most!
Az emberek többségének Kaliforniáról Los Angeles, Hollywood és a napfényes tengerpart jut eszébe. Nem így nekem, mióta Brenttől olyan sokat hallottam a Sierra hegységről, ahol lakik, a vadonról/erdészetről - ahol mióta nyugdíjba vonult a könyvtárból, önkéntesként második karriert bonyolít -, és a Yosemite Nemzeti Parkról, amely 2 órányi autóútra fekszik a házától. Ezekre gondoltam, mikor lefoglaltam a repülőjegyemet az interneten. Szerencsém volt: a síszezon épp véget ért, a nyár még messze van, úgyhogy igazán olcsón sikerült.
Ettől kezdve Brenttel a szokásosnál is lelkesebb e-mailezésbe kezdtünk azt tervezgetve, hogy mi fér bele a látogatásba.
Ilyen messzire még soha nem utaztam korábban, és az USÁ-ban sem jártam még, szóval elég izgatott voltam. A repülőút szinte kibírhatatlanul hosszú volt: az Aalborg-Koppenhága-Washington-San Francisco útvonal nettó 15, bruttó (tranzittal együtt) 20 óra. Mindkét irányban kis híjján lekéstem az utolsó csatlakozást: Washingtonban a hosszú sor és a rettenetesen alapos ellenőrzés miatt, hazafelé meg az erős szél miatt késve indult az egyik gépem. Szerencsére az ottlétemet nem zavarta meg semmi. San Franciscóban pedig Brent várt, bepakolt a kocsijába és már vitt is, egyelőre még nem haza, hanem a Sir Francis Drake Hotelbe. Ilyen puccos belvárosi szállodában talán soha nem fordulnék meg, de Brent összeköttetéseinek köszönhetően féláron foglalt szobát, úgyhogy beadtam a derekam. Két éjszakát és másfél napot töltöttünk a városban. Nem rohantunk, ennek ellenére meglepően sok program belefért. Jómagam felkészültem különböző útikönyvekből, és Brentnek is voltak javaslatai azt illetően, hogy mit nézzünk meg, úgyhogy mindig okosan megterveztük a következő 1-2 napot.

Tehát álljon itt a San Francisco-i adag:
Április 1-én az öbölben kezdtük a programot: A Crissy Field nevű természetvéfelmi terület mentén végigsétáltunk a kihagyhatatlan Golden Gate hídig. Ragyogó idő volt, dél körül már 28 Celsius fok (sikerült megtanulnom átváltani Farenheit-ből, mint ahogy lábról méterre és inch-ről centiméterre). Brent nem győzte hangsúlyozni, hogy valószínűleg évtizedes rekord dőlt meg, ugyanis SF-ban mindig, állítólag még nyáron is ködös és szeles az idő. Ehhez képest aznap mindenki nyáriasan volt öltözve, sokan fürödtek az öbölben és mindenki a szép időt dicsérte. Zöldellt a domboldal, mindenféle egzotikus virágok nyíltak. A parton hemzsegtek a kocogók és a kutyasétáltatók, a hídon pedig csak úgy süvítettek a biciklisták.


Következő állomásunk a Coit MemorialTower volt, ahonnan remek körpanorámás kilátás nyílik a városra. Ezt a helyet nem ismerte Brent, úgyhogy jót mulattunk, ahogy a GPS-ből dán nyelven navigált minket a női hang odáig (Brent igyekszik minden lehetőséget megragadni a nyelv gyakorlására). Volt néhány újrakalkulálás és extra kör a belvárosban, de nem bántam, legalább bámészkodhattam.

San Francisco nagyon különbözik az összes várostól, amit eddig láttam. Felhőkarcolók árnyékában barátságos néhány emeletes társasházak, villák, sok pálmafa, nyüzsgés, és rengeteg vicces külsejű meleg. A számomra kissé uniformizáltnak tűnő Dánia után üdítő volt látni, hogy errefelé olyan sokfélék az emberek.
Miután megnéztük a panorámát madártávlatból, sétahajóra szállva a vízról is bámészkodhattunk, többek közt megkerülve Alcatraz szigetét. Aztán a Modern Művészetek Múzeuma felé vettük az irányt. Elég nagy épület, nem volt energiánk az egészet végigjárni, de a gyönyörű Muybride-fotókiállítás remek alapozásnak bizonyult az előttünk álló Nemzeti Park-túrához. Ezen kívül megtekintettük még a "Hogyan vált a bor modernné" c. tárlatot, ahol rengeteg üdítően friss ötletet láttam bordizájn témában. Nemcsak cimkéről, hanem az egész vizuális kultúráról szólt, amihez képest a boltok polcain megtalálható jófajta kaliforniai borok megjelenítése elég hervasztó volt. Általában vagy a régi európai (francia) hagyományokat majmolják a cimkék, vagy otromba humorral (pl. "részeg macska" név és ehhez társuló grafika) próbálnak utat törni a vásárló szívéig. Pedig a bor mint elegáns és modern jelenség elég izgalmas téma.


A napot Brent javaslatára egy igazi amerikai vacsorával zártuk: hamburger, saláta és sör egy nosztalikus étteremben. Itt tartozom egy vallomással: kissé elhajlottak vegetáriánus elveim. Brent elfelejtette, hogy nem eszek húst, én meg nem akartam elvenni a kedvét, úgyhogy csak pár nap múlva tettem neki óvatosan szóvá, hogy nyitott vagyok mindenre, és szeretnék minél több dolgot kipróbálni, de vegyünk vissza kicsit a húsból. Visszatérve a hamburgervacsorára: nagyon finom volt friss és valódi alapanyagokból összeállítva, és semmi köze nem volt a gyorséttermek világához. Nem bánom, hogy megkóstoltam.


Másnap reggel mielőtt elhagytuk volna a várost, én erőltettem, hogy tegyünk egy kitérőt a latin-amerikai negyedben. Brent eléggé feszengett, talán még aggódott is, de én úgy voltam vele, hogy egy napsütéses szombat délelőtt akkor sem történhet semmi baj, ha csak barna bőrűek vannak rajtunk kívül az utcán. Az útikönyvem említette, hogy errefelé sok a falfestmény a naivtól a szépségesig, és ez engem nagyon érdekelt. Végül már Brent se bánta, amikor egy pékségben kötöttünk ki, ahol kedvencem a Batman-képpár volt és a mexikói forró csokoládé, ami nem édes, ellenben elég csípős a fahéjtól és a borstól.

(Folyt. köv.)