Yosemite

Akkor mostmár a lényegre térek, a nagy kirándulásokra. Amiből többet is terveztünk, de egyrészt túl rövid volt az idő mindenre, másrészt pedig több izgalmasnak ígérkező hely megközelíthetetlen volt a hó miatt.
A Yosemite Nemzeti Park egész közel van Brenthez, és őszintén szólva nagyon kellett figyelelnem, hogy észrevegyem, hol kezdődik útban odafelé, mert már jóval előtte mesebeli a táj, és csak egy tábla jelzi a hivatalos határt az út szélén.
Barna medvével, a környék emblematikus állatával sajnos nem találkoztunk, de sokminden utalt rá, hogy esély van rá. Tipikus (a Parkon kívül is) a medvebiztos szemeteskuka. A medvék az emberre nem veszélyesek (hacsak nem direkt porvokálják őket), viszont állandóan ennivalót keresnek. Ha tehetnék, feltúrnák a szemeteseket, ezért úgy kell zárni őket, hogy ne férjenek hozzá.


Brent mesélte, hogy pár éve tagja volt a csoportnak, amely medvebiztos ételtároló doboz kifejlesztésén dolgozott túrázók számára, és egy állatkerti medvén tesztelték a modelleket. Állítólag elképesztően találékony állat, ha a hasáról van szó. Az meg egyenesen bosszantó, amikor az ember arra ébred az erdőben éjszaka a sátrában, hogy a medve megpróbálja kifosztani az ennivalójából, úgyhogy medvebiztos ételtároló doboz nélkül senki ne éjszakázzon a szabadban.
Visszatérve a parkra: Brent ikertestvére nagy rajongója és szakértője a helynek, úgy tűnik, mindent tud róla. A híres Tunnel view-nál találkoztunk vele (ez a látvány és fotó minden turistának megvan, mostmár nekem is).
Csak annyit mondott, mikor megérkezett: "Hello, Kent vagyok. Akkor kezdjem a mondókámat?" És tényleg elkezdte. Én eredetileg több mászkálásra számítottam, ehelyett lassabban haladtunk, többet időztünk egy-egy helyen, és Kent fontosnak érezte, hogy minden hegycsúcs, vízesés vagy szikla történetét elmondja részletesen. Érdekes volt, de sajnos már nem sokmindenre emlékszem. A központi völgyben fordultunk meg csak, kocsival oda-vissza, aztán leparkolva több helyen is tettünk egy-egy sétát. Kissé csalódott voltam, mert sokkal vadregényesebbnek és elhagyatottabbnak gondoltam, de Brenték megnyugtattak, hogy a Park nagy része olyan, csak most megközelíthetetlen a hó miatt. Szóval így, elsőre civilizált turistát játszottam csak. Persze így se volt rossz, és természetesen készítettem egy csomó fotót. Ahol sütött a nap, ott elkezdődött a hóolvadás rengeteg időszakos vízesést indítva be. Nagyon szép, ahogy már messziről hallható a víz zubogása. Érdemes több irányból, többféle napszakban és fény mellett megvizsgálni a vízeséseket, mert mást és mást mutatnak. Van, amikor összefüggő vízsugárnak látszódnak, és van amikor csak páratfelhőnek a csilogó fekete sziklák előtt. Sajnos nagyon nehéz jól fotózni őket.


Próbálkoztam egy ideig, aztán inkább vettem a helyi könyvesboltban egy Ansel Adams és egy válogatott szerzők által készített fotóalbumot. Ez egyébként az egyik legtöbbet fotózott hely a világon, számtalan album jelent már meg róla, és valószínűleg nagyon nehéz olyan képet készíteni, amit még nem követett el senki. De muszáj mégis nyomkodni az exponálógombot, hogy az ember valamit hazavihessen ebből a fantasztikus helyből.

Alternatív megoldásként lehet fákat ölelgetni. Brent elmondta, hogy a környezetvédőket időnként faölelgetőknek (treehuggers) csúfolják. Valahogy ez engem egyáltalán nem zavar.

Rettenesen szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen szép helyeken járhattam. De a látnivalókak ezzel még nem volt vége...