Indie9000 GameJam

Jó hely a Platform4 és környéke. Aalborg belvárosának közvetlen közelében, egy sarokra a Nordkrafttól (amelyről hamarosan szintén írni fogok) kiszuperált, használaton kívüli gabonatárolók és gyárépületek állnak kissé romlásnak indulva. Addig is, míg kiderül, mi lesz a sorsuk, Aalborg önkormányzata és az ingatlantulajdonos támogatásával több érdekes projekt kapott itt átmeneti otthont. A Platform4 pl. egy olyan nonprofit műhely, ahol mindenféle érdekes workshopokat, rendezvényeket tartanak interaktív média és digitális művészet témában. Egylégterű emeletén pedig lehet egy íróasztalt bérelni, ha az embernek érdekes feladata van és kell a hely a megvalósításhoz (az egyes irodák területét - a Dogville c. filmtől inspirálva - a padlón ragasztószalagok jelölik ki). Többen itt dolgoznak a phd projektükön, és pár frissen végzett egyetemista is itt kezdett céget. A múlt hétvégén szépen sütött a nap, úgyhogy kiderült, hogy fotogén is ez a környék.






De a fényképezésben nem tudtam nagyon elmélyülni, mert mással voltam elfoglalva.

Az egyetem többek között arra is jó, hogy érdekes dolgokról értesüljön az ember. Például arról, hogy létezik a fiatal játéktervezők egyesülete, amelynek vezetője egy aalborgi egyetemista a medialogia szakról. Időközönként szerveznek egy GameJam-et, ahol a lelkes fiatalok összejönnek és csapatokba verődve játékot terveznek a helyszínen megadott témára 48 óra alatt. Sosem voltam nagy játékos (leragadtam ezen és ezen a szinten), a tervezése sem érdekelt eddig különösebben. De jövő szeptemberben fél évre szakmai gyakorlatra kell mennem, és az egyik lehetőség céges gyakorlat helyett a DADIU-n tanulni fél évig. Nagy az érdeklődés meg a túljelentkezés, biztosan nagyszerű lehet, de gondoltam, hogy előbb érdemes kideríteni, hogy egyáltalán érdekel-e ez a terület. A programozás biztosan nem, de a project management vagy esetleg a level design igen. Úgyhogy befizettem a 250 koronás részvételi díjat (ami tulajdonképpen a hétvégi teljes ellátást, ételt-italt fedezte), és alig vártam már a péntek délutáni kezdést.

Amikor megérkeztem, kissé megszeppentem: csupa 20 év körüli fiú, akik máris olyasmikről beszélgettek egymás közt, amiről nekem fogalmam sincs. De miután mindannyian megérkeztünk (összesen 24-en), és hivatalosan is megnyitották a rendezvényt, kezdett javulni a helyzet. Mindenki mondott magáról pár szót, és kiderült, hogy kb. fele-fele arányban jöttek grafikusok és programozók. A grafikusok mások voltak mint én, mindegyikük dolgozott már játékokon vagy animáción (többen a viborgi animációs iskolából jöttek), ebből kifolyólag konyítottak kicsit a programozáshoz is, és a döntö többség visszatérő GameJam látogató volt. Többeknél volt iPad kéznél, azon mutogatták egymásnak, mi mindent csináltak, mióta utoljára látták egymást, és máris úgy éreztem magam, mint egy játékteremben. Magam is kipróbáltam az egyiket, majd odasompolyogtam a programozójához, és mondtam neki: "Tetszik a játékod. Beveszel a csapatodba?" Mondta, hogy már van egy grafikusuk, de elfér még egy. Kihirdették a témát is, ami ezúttal az "adaptáció" volt, vagyis a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodás. A csapatom három programozóból, egy grafikusból lett programozóból, egy grafikusból és belőlem állt. Ha rajtam múlt volna, valami egyszerű egysejtűek növekedéséről szólt volna a játék, de a fiúk azonnal elkezdtek ötletelni egymás szavába vágva, és a következő sztori rajzolódott ki:

Szaladgál egy bölény az afrikai szavannákon, aki maga a játékos, de rajta kívül akad még zsiráf, antilop és pávián. Jönnek a vadászok, és mindig valami más állatra vadásznak szezontól függően. Ha a bölényünk túl akarja élni, mindig olyan állat bőrébe kell bújnia, amit éppen nem vadásznak. Ennek érdekében mindig agyonüt egy épp nem vadászott állatot, és felhúzza a fejére egy darabját (mint utóbb kiderült, a pávián csak azért került be, hogy a piros hátsóját húzhassa a fejére a bölény - mondom, fiatal fiúk voltak a csapattársaim). Igen ám, de mind a vadászok puskájától, mind bölényünk agresszivitásától egyre fogynak az állatok. A cél nem az, hogy kihaljanak, hiszen ha a végén nem marad más állat, levadásszák a bölényt. Tehát a bölény amikor csak teheti, szexuális kapcsolatot létesít egy állattal (épp abból a fajból, amelyiknek bőrét magára húzta), és így az adott faj szaporodik.
Először nem lelkesedtem túlságosan, de ahogy elkezdtük a munkát, egyre inkább élveztem. A grafikus kolléga hatalmas Vacom tábláján biztos kézzel termelte a karaktereket mindenféle pózban Photoshopban. Nagyot néztek, mikor kiderült, hogy nekem nincs is rajztáblám, de aztán nyugtázták, hogy egérrel Illustratorban majdnem ugyanolyan sebességgel húzom a vektorokat. Így aztán rám lett bízva minden a figurákon kívül: a nyitó- és zárókép, a szezont jelző iránytű és kis plakátok, a szexjelenet közben felugró logó, meg még egysmás apróság.

De ami még ennél is fontosabb, hallgattam, hogy miről beszélnek a többiek, és ettől nagyon sokat megértettem magából a folyamatból. Kemény munka volt, nem sokat aludtunk, és nem is mozdultunk ki nagyon sehová. Sőt, szombat hajnali 2-kor került sor az egyik résztvevő kiselőadására, melynek keretében megmutatott néhány trükköt a Unity nevű 3D-s programban (sok programozással, úgyhogy bármennyire igyekeztem, néha elvesztettem a fonalat). Én, az előnyös helyzetet élvező helyi lakos hazabicikliztem, amikor hajnaltájt kidőltem, de a többiek, akik messzebbről jöttek, matracokon szenderegtek szanaszét a földön. A munka folyamatosan remek hangulatban folyt, mindenki teljes erőbedobással dolgozott, röpködtek az ötletek és áradt a jókedv. Azt hiszem, ez volt az eddigi legjobb csoportmunka-élményem. Az meg küldön lenyűgözött, hogy két külföldi volt az összes résztvevő között, aki nem beszélt dánul, és kizárólag az ő kedvükért minden angolul volt kommunikálva a prezentációktól a pizzarendelésig. Az meg már csak hab a tortán, hogy a csoporttársaim szerették volna helyesen kiejteni a nevemet (nem fogunk urszulának szólítani, ha nem így kell - mondták), és meg is tanulták gyorsan.
A játékunk persze nem lett kész teljesen, alig 48 óra alatt ez nyilván lehetetlen. Ki lehet próbálni itt - vigyázat, gyors, és agresszív. Hogy mitől jó, illetve milyen irányban lehetne tovább dolgozni rajta - és a többi 4 játékon -, arról két, a végső prezentációra meghívott szakértő beszélt hosszan. Büszke vagyok rá, hogy a három díj közül - legharmonikusabb játék, kedvenc játék, és a megadott témára legjobban rímelő játék közül a legutóbbi kategóriát mi nyertük a résztvevők szavazatai alapján. A díjunk aranyérem volt, és miután kiosztották a nyertes csapatoknak, azok is kaptak ezüstérmet mind, akik nem nyertek aranyat, ezzel is jelezve, hogy csupa nyertese volt ennek a hétvégének.

Azt hiszem, nem köt le annyira a játéktervezés, hogy beépítsem a jövőbeli terveim közé, mégis nagyon örülök, hogy ott voltam az Indie9000 GameJam-en.

És hogy miért csak most írok erről az egészről? Természetesen azért, mert nagyon elfoglalt vagyok. Ez a GameJam megnyitotta az utat több irányba, az egyik a fiatalok tudományos egyesülete, amelynek ingyen tagja lehetek, amíg egyetemista vagyok, és részt vehetek érdekes előadásokon. Tegnap este például egy Pixar-mágus beszélt a munkásságáról.
Azt hiszem, jó társaságba keveredtem.

Új élet

Tehát ott hagytam abba, hogy hazajöttünk a nyaralásból, és egy napom volt az aklimatizálódásra, aztán már meg is kezdődött az egyetem. A "Humanistisk" karon belül az "interaktive digitale medier" szakra járok mostmár két hete, ami egy kétéves kandidat (master) képzés. Ilyenkor általában meg szokták kérdezni, mit is tanulok valójában, és nem is olyan könnyű röviden megfogalmazni, de megpróbálom. Olyan rendszerek és alkalmazások tervezését, amely a felhasználó aktív közreműködésére épít (tehát interaktív), és digitális felületen (számítógép, mobiltelefon, iPad, információs táblák) történik. A programozást nem én végzem, hanem a rendszer működését és felületét tervezem meg.
Kicsit zűrösen indult számomra a tanítás, mivel a 23 fős osztályban én vagyok az egyetlen, aki most kezdte az aalborgi egyetemet, a többiek mind itt szerezték a bachelor-jukat. Ezért mindenki ismerte már a rendszert, és pontosan tudta például, hogyan kell a diákigazolvány-mágneskártyát használni fénymásoláskor, vezeték nélküli internetre kapcsolódni, a Moodle-t és iskolai mailboxot használni (az egyetem belső hálózata, innen lehet minden praktikus információt megszerezni az órarendtől kezdve a vizsgákra való jelentkezéseken keresztül az osztályon belüli fájlcseréig). Én meg csak pislogtam, hiszen még felhasználónevem se volt. Aztán a szünetben átugrottam az informatikus irodájába, ahol kiderült, hogy mindenem van, csak engem elfelejtettek értesíteni róla, illetve meghívót küldeni az új diákok eligazítására. Sebaj, azóta már rájöttem magamtól a fontosabb dolgokra, illetve folyamatosan a társaimat zaklatom a hülye kérdéseimmel.
Azán az is rosszul érintett, hogy úgy tűnt, én vagyok az egyetlen külföldi az osztályban. Azt reméltem, az egyetem tele van külföldiekkel, de persze nyilván főleg az angol nyelvű osztályok. Úgyhogy egyrészt kissé nehezemre esett követni a kórházi takarítás nyelvezetéhez képest magasabb röptű előadásokat és párbeszédeket, másrészt eléggé zavarban voltam és nem nagyon mertem megszólalni az elején. Ez később oldódott, mert kiderült, hogy az akcentusom ellenére mindenki ért, meg rájöttem, hogy van még egy litván lány az osztályban, akit azért volt nehéz észrevenni, mert ő se nagyon szólal meg, és a neve nem annyira kirívóan tájidegen, mint az enyém. Aztán mikor még jobban feloldódtam, és már nem saját magammal voltam elfoglalva észrevettem, hogy két kontakt tanárunk közül az egyiknek nem a dán az anyanyelve, hanem a német. Viszont szerencsére nem én vagyok a legöregebb az osztályban (bár valószínűleg az átlagéletkor fölött vagyok), úgyhogy mostanra egész jól érzem magam.
A tanítás elég nagy léptekben folyik, teljes jelenlétet és koncentrációt igényel. A hiányzást például be kell jelenteni a kontakt tanárok egyikének telefonon (amellett, hogy természetesen az épp akutális csoportomat is értesítem), különben ők hívnak fel, hogy mi van velem. Mindezt úgy, hogy nincs reggelente névsorolvasás, hanem valami érthetetlen módon egyszerűen tudnak mindenkiről az első perctől fogva.
Mivel Dániában vagyunk, ezért kezdetben legalábbis csoportmunkában oldunk meg projekteket. Ez úgy néz ki, hogy reggelente témábavágó előadást kapunk, aztán jön a projektmunka csoportokra osztva. Az első rövid, egyhetes projekten már túl is vagyunk, egy PowerPoint prezentáció volt a vége. Ez utóbbitól mindenzidáig ódzkodtam, de most hirtelen tanultam pár új prezentációs technikát, ami új fénybe helyezte az egészet. Aztán elkezdtük a második projektünket 4-5 fős csoportokra osztva úgy, hogy minden csoportban van 1-2 ember a mi szakunkról, egy "oplevelsesdesigner" (ami kb. felhasználói élmény tervezése - tényleg, van ennek a magyarban megfelelője?), egy ipari formatervező és egy ergoterapeuta. A feladatokat valós megrendelőktől kapjuk (most mind egészségügyi témájú), a mienk így hangzik: "Tesztrendszer kifejlesztése, amely méri a munkaképes halláskárosoltak stresszszintjét." Három hetünk van a megoldásra, de a részeredményt már egy hét múlva (vagyis holnap) kell prezentálnunk az ügyfélnek, aki a nagyotthallók szervezetének képviselője, és azok speciális képzésével illetve elhelyezésével foglalkozik. Örülök a feladatnak, és úgy érzem, nagyobb kedvem van az ilyesmihez, mint pl. játéktervezéshez, ami a legtöbb osztálytársamat izgatja. Remélem, hosszú távon bebizonyosodik, hogy jól döntöttem, mikor erre a szakra jelentkeztem.

Közben nagy hirtelen munkát is kaptam. Kéretlenül küldtem el az aalborgi kórház pszichiátriájára a jelentkezésemet a nyáron, mellékelve a takarításban szerzett remek referenciáimat, illetve legutóbbi főnököm ajánlólevelét az aarhusi kórházból. Nyilván ezek nyomtak a latban, amikor szinte rögtön behívtak interjúra, ahol elmondták, hogy nem tudnak felvenni, mivel nekik egy teljes munkaidőben dolgozó ember kell nappalra, én meg részmunkaidőben tudnék csak dolgozni délutánonként/esténként az egyetem mellett, de el szeretnék tenni a jelentkezésemet szükség esetére. A szükség gyorsan bekövetkezett, betegség miatt hiányzó háromórás délutáni műszakját kaptam meg, és már az elején mondták, hogy ha 4 hét elteltével mindketten akarjuk, felvesznek állandó munkatársnak. Remek!
Tehát a hétköznapjaim így néznek ki: 9.16-16.15 között az egyetemen ülök, utána átbiciklizek a kórházba, 3 óra alatt kitakarítom a pszichiátria irodáit és iskoláját, és este 8-ra érek haza. Az egyetemen rettenetesen elfáradok fejben, és ezután kimondottan kellemes, hogy a késő délután a kórházban már nincs senki, és egyáltalán nem kell gondolkodnom, amíg elvégzem a munkát. Napi kb. 16 km-t biciklizek, mert az egyetem pont a város túlsó sarkában van, úgyhogy a sport hiányára nem lehet panaszom.

És mindezek tetejébe jött még egy jelentős változás az életemben: múlt hétvégén odaköltöztem Istvánhoz. Nem szeretek pakolni, dobozolni, szortírozni, de most mégis nagyon boldogan tettem. Szerencsére segítettek a barátok a nehezében, és izgalmas is volt, mert ezúttal nem egyedül döntöttem olyan dolgokban, hogy például melyik szekrénybe kerüljenek a poharak, és milyen színű legyen az új kanapé. A még mindig fennálló (bár azért egyre csökkenő) rendetlenség ellenére nagyon jól érzem magam. Mikor hazajövök, nem üres a lakás, valaki vacsorával vár, és megkérdezi, milyen napom volt. Nem cserélnék most senkivel.

Még mindig kapkodva

blogolok, és igyekszem magam utolérni, de ez nem könnyű, mert túl sok minden történik. Tehát ott hagytam abba, hogy elmentünk Istvánnal kettesben is nyaralni. Praktikus szempontok alapján választottuk az úticélt: (1.) Legyen meleg, vagy inkább nagyon meleg, mert ebből itt, Aalborgban nem nagyon jutott ki nekünk mostanában. (2.) Közvetlen járat legyen Aalborgból, mert a lehető legkevesebb időt akartunk utazással, átszállással tölteni. (3.) Meghatározott napon akartunk érkezni és indulni, mert szűkre szabot volt az időnk. Így esett a választás Rodoszra (na, nem sok választásunk volt a fentiek után), és igaz, hogy tavaly már jártam ezen a gyönyörű szigeten, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy idén unalmas lett volna. A Sunwing hotelben laktunk Kallitheán, de ténylegesen a falutól kissé messze, tulajdonképpen egy turistakomplexumban.

Érdekes, hogy valószínűleg minden igyekezet arra irányult, hogy a turisták igényeit kielégítsék, de pont ez nem sikerült. Mert igaz, hogy a tengerpart csak néhány lépésre volt, a hotelnek volt több úszómedencéje, étterme, bárja, szupermarketje, konditerme, és még ki tudja, mi minden, de mi nem találtuk benne a görögöt.
A medencében csobbantunk első este rögtön megérkezésünk után, de utána szigorúan csak a tengert látogattuk (nem utolsó sorban azért, mert az éjjel-nappal nyitva van, míg a medencék - ahogy azt a személyzettől megtudtuk - este 7 után nem használhatók).

Az étteremben véletlenül sem volt görög fogás a menün, ellenben pizza, spagetti, mexikói és skandináv ételek igen. (A vendégek nagy része is skandináv volt.) Úgyhogy minden vacsorért nagy sétát tettünk a valódi városba, ahol valódi tavernák voltak és egy valódi gyros-os is, melynek jóságát mutatja, hogy bármikor mentünk, csak görög vendégek voltak rajtunk kívül.


Kirándultunk a Pillangók völgyébe, érdekes, hogy ennyi pillangó alszik egy rakáson, de mivel a táj általában bárhol szép, ez a hely szerintem nyugodtan kihagyható a programból.

Ellátogattunk hajóval Lindos-ra, a fellegvárat idén is megmásztam, és mivel rettenetes volt a hőség, muszáj volt csobbanni is alatta.


Ezen kívül eltöltöttünk egy napot a fővárosban való bóklászással, ami persze nagyon szép a sok antik meg középkori maradvány okán, de nekem idén főleg két okból maradt emlékezetes: alig vonszoltam magam, mert előző nap elkapott egy heves megfázás, valószínűleg a légkondícionálók miatt. A szállodai szobánkban kikapcsoltuk ugyan, de szinte bárhová léptünk be négy fal közé, mindenhol megcsapott a mesterséges hideg. Szóval elég gyakran meg kellett állni pihenni.De ami érdekesebb, az a baklava-vadászat volt. Istvánnal mindketten imádjuk, de lakhelyünk közvetlen közelében nem volt pékség, ahol vehettünk volna frisset kilóra, a szupermarketben pedig a díszdobozba csomagolt, hosszú lejáratú, apró változatokat nem akartuk megvenni. Utánaérdeklődtünk, és még térképen is bejelölték nekünk, hol találjuk Rodosz város pékségét, amely a Stani névre hallgat. Megtaláltuk az utcát, a boltot is, de az bizony zárva volt, szemmel láthatóan már régóta. Bosszankodtunk, de mit lehet tenni, jártuk tovább a várost, és élveztük az egyéb érdekességeket. Végül egy délutáni gyros után megkérdeztük a pincért, tud-e nekünk egy pékséget ajánlani, erre ő megintcsak a Stanihoz irányított minket, mint utóbb kiderült. Csodálkoztunk a bezárt üzlet előtt: nem tudják a helyiek, hogy megszűnt ez a pékség? Végül a szomszéd táskabolt eladóját is megkérdeztük, nem tudja-e, hol vehetnénk baklavát, mire ő a túloldalra mutatott, ahol tényleg egy nyitva tartó Stani pékség állt. Itt aztán megtölttettük az otthonról hozott nagy műanyag dobozokat, és elragadtatva áradoztunk az eladó néninek, hogy mennyire boldogok vagyunk. Ő egy cseppet sem lepődött meg lelkesedésünkön, hanem mondta, hogy persze, hiszen ők a legjobbak. Persze, hogy a legjobbak, hiszen az egyetlenek a környéken. Na, de azért a baklava is jó volt (nem is tartott sokáig).

Imádom Görögországot a finom muszakája, frissen grillezett halai, a meleg tenger és a napsütés miatt. Le is fagyasztottam az élményt kis kockákba, és majd a hosszú téli estéken kiolvasztok egyet-egyet és feloldom meleg teában. Most azonban nincs idő ilyesmire, mert hazatértünk után rögtön meg is kezdődött az egyetem, és még egysmás.