Ez meg az, avagy szép az élet

Jól le vagyok maradva a blogírással, ami az utóbbi időben már szinte megszokott. Nem mintha nem lenne miről írnom. Sokmindent lejegyeznék, gondolatban remek blogbejegyzések készülnek, pl. amíg reggelente az állomásra biciklizem, vagy délután munkából hazafelé, amikor Brønderslev-ben az állomásra baktatok. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor gondolatban milyen jó képeket festek vagy ruhákat varrok... De aztán hazaérek, és vacsorát kell főzni, aztán szép időben kertészkedés, nem szép időben házon belüli teendők, konditeremben tornázás - ez utóbbira mondjuk az elmúlt időszakban szintén nem jutott idő, pedig nagyon kéne… Na, szóval mindig elcsúszok időben. De most megpróbálok mindent röviden összefoglalni.

Karácsonyra nem, de Húsvétra csak hazamentünk. Először Magyarországra, aztán István tovább Marosvásárhelyre az ő családjához. Én addig a tesómmal, Kingával, aki szintén ekkorra időzítette a hazautazást, úgyhogy végre 2 év után megint láttuk egymást, szóval mi ketten felástuk anyuéknak a kertet. Meg behordtuk a tüzifát (ebben István is segített). Meg húsvétoztunk. Színházba is mentünk, jó volt. Kicsit fura, hogy egyre inkább turistának érzem magam otthon. Ami otthon megy - gondolok itt a például a politikára - ahhoz nem is akarom, hogy sok közöm legyen. Szinte szégyellem magam mások helyett is, hogy az megy, ami. Na, de erről nem is akarok több szót ejteni. Közben meg rá tudok csodálkozni, hogy milyen szép város Budapest, és milyen fantasztikus beszabadulni egy magyar cukrászdába, és habzsolni. Dániában nincs franciakrémes, orosz krémtorta, meg Rákóczy túrós se.

Az Aalborgi Magyarok Társaságán belül fut egy könyvklub. Mondjuk pontosabb lenne kortárs magyar szépirodalmi klubnak hívni, mert csak ilyen jellegű könyvek jöhetnek szóba. Vagyis se régi, se külföldi, se ismeretterjesztő, krimi, vagy ponyva. A lényeg, hogy félévenként előre egyeztetett terv alapján havonta egy könyvet elolvasunk, majd egy este valamelyikünknél összeülünk és kielemezzük, megbeszéljük az adott könyvvel kapcsolatos élményeinket, gondolatainkat. Nem vagyuk sokan, úgy 6-8 fő. Mert ugye ki ér rá manapság olvasni? Maximum a Facebook-ot lopott percek alatt, de nem egy egész könyvet. Én is csak azért, mert hétfőtől péntekig naponta 2x20 percet vonaton töltök, amit jobban nem is lehetne kihasználni, mint könyvolvasással. Nagyon örülök, hogy egyre több magyar könyvet is kiadnak elektronikusan (bár vannak még nehézségek, de szerintem akkor is ez a jövő), vagyis az interneten pár kattintással megvehetem és pár percen belül már az iPad-omon olvashatom őket. Ha papírkönyvekkel kéne bajlódnom, asszem, nem olvasnék ennyi magyar könyvet. (Mondjuk akkor több lenne a dán meg az angol nyelvű a listámon, és az se lenne baj.) Nehézkes is a papírkönyvek beszerzése és nincs is több hely a könyvespolcunkon. Nem akarok újabb könyvespolcokat, mert szeretem, hogy lehet még látni a falat a házunkban. A minap jártam egy olyan helyen, ahol minden felületet elborítottak a könyvek, és azt hittem, megfulladok. Persze azért néha becsúszik egy-egy papírkönyv is, pl. Radnótiné Gyarmati Fanni Napló-ját nem adták ki e-könyvként, így kénytelen voltam beadni a derekam és megvenni papíron. Még nem mertem nekikezdeni, úgy vár rám a polcon, mint Lars von Trier Antikrisztus-a. Bátorság kell hozzá.

Ebben a félévben nagyon szerencsésnek érzem magam, három fantasztikusan jó könyvet olvastam január óta:
1. Dragomán György: Máglya
Dragomán egyébként nagyon jó fej, Karácsony előtt a Facebook oldalán felajánlotta, hogy bárkinek táv-dedikál akár e-könyvet is. Írtam neki, dedikálta is. Nagyon büszke vagyok rá. És persze örülök, hogy akad 21. századi gondolkodású író is.



2. Péterfy Gergely: Kitömött barbár.
Hogy lehet a nyelvújítás korában játszódó történet ennyire aktuális ma is? Feláll a hátamon a szőr, ha rágondolok.

3. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat. Ez utóbbinak még nem értem a végére, de ahogy ez bekövetkezik, szerintem kezdem elölről, annyira tetszik. Tud bánni ez a pasi a szavakkal, na.

Itt a tavasz. Csak épp nem úgy, ahogy azt az ember elképzelné. Május 8-án reggel 6-kor odakint plusz 3,6 fok volt. Ez még Dániában is hidegnek számít, tulajdonképpen egy enyhébb téli napnak felel meg. Ígyhát nem csoda, hogy a kertben egyelőre nem nő semmi, hiába hoztuk rendbe és ástuk fel nagy sebbel-lobbal, miután hazajöttünk. Azt hittük, le vagyunk maradva, mert tavaly korábban kezdtük a kertészkedést. De idén hiába a veteményezés, a hidegben a saláta meg a retek épphogy kidugta a fejét a fóliasátrunk alatt. A szabadföldben meg a répa és a spenót még nem mutatja magát több mint két hét után sem. Mi lesz már?

A hideg ellenére a virágoskert azért hozza a formáját. Még ha kicsit meg is van késve. 2012 június 1-én vettük át a házat, tehát ez a 4. szezonunk. Ahogy mostanra kinéz a kert, az már teljesen a mi érdemünknek tekinthető. Rengeteget alakítottunk, csinosítottunk rajta, úgyhogy jogosan vagyunk büszkék a kertre. Olyan jól ki lett találva, hogy mindig van virág, márciustól novemberig mindig van sok színes folt a zöldben a ház körül. Szerintem a mienk a legszebb virágoskert a környéken. A fotókat meg nem manipuláltam, egyszerűen ilyenek a színek élőben is, eső után, szórt fényben.






A munkahelyen nagyjából minden rendben. Beindult a szezon, nincs megállás, nagyon elfoglalt a nyomda. Ezért mostanában nincs is időm a cég honlapját adminisztrálni, amiért pedig tulajdonképpen felvettek. Pedig belekezdtem átfésülni, rendbehozni az egészet, de félbemaradt. A webshop működésével is vannak gondok, sokat levelezek a szolgáltatónkkal, hogy javítsák a technikai hibákat. Nem egyszerű. De most leginkább a nyomdai megrendelésekre kell koncentrálnom, ami attól függetlenül, hogy nem igényel kreativitást, én élvezem. Minden nap tanulok valami újat, apró technikai részleteket, trükköket. Élvezem, amikor magamtól észreveszek hibákat, és korrigálhatom. Ilyenkor úgy érzem, tettem valamit egy jobb világért. Na jó, ez kicsit patetikusan hangzik, de például sikerült már ízlésbűnözést megakadályoznom (amikor az ügyfélnek kéretlenül is javasoltam egy szebb betűt a Comic Sans helyett). Volt olyan, hogy észrevettem, hogy az ügyfél nem a jó Pantone színt adta meg, és nagyon köszönte, mert bosszantó lett volna kifizetni 300 pólót egy világos naranccsal nyomott logóval, amikor annak pár árnyalattal sötétebb narancssárgának kell lennie. Meg észrevettem, hogy 3 film helyett 1 lett felszámolva egy másik ügyfélnek, mert nem lett figyelembe véve egy technikai részlet - a főnök meg is dicsért, hogy jó szemem van, ami azért nagy szó, mert nem osztja bőkezűen a dicséretet. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy én is ejtek hibákat. A legdurvább az volt, amikor két szitakeretet egy kétszínes transzfernyomáshoz háromszor kellett elkészíteni miattam, mert nemhogy elsőre, de másodikra is hibát ejtettem a levilágításnál. Szerencsére türelmesek voltak velem a kollégák. Alapvetően kedves emberek vesznek körül, szeretek velük dolgozni.

Végül a sok apróság után valami igazán fontosról: István megkérte a kezemet, és én igent mondtam. Otthon tartózkodásunk utolsó délutánján történt, hogy a kertben ültünk, amikor István eltűnt egy pillanatra, majd egy arany nyaklánccal jelent meg, és megkérdezte, leszek-e a felesége. Teljesen meghatódtam. Bizonyos szempontból nem változik semmi, hiszen pont úgy együtt fogunk élni, mint eddig. De mégis nagy dolog ez, mert mostantól kötelezzük magunkat, hogy kitartunk egymás mellett. Ő is, én is olyan családból jövünk, ahol ez a jóban-rosszban sikerült, vagyis nem váltak el a szülők. Hátha nekünk is menni fog. Négy éve vagyunk együtt. Én az első hetek után úgy éreztem, hogy ő az, akivel együtt tudnék maradni bármeddig, és az azóta se változott. Gondolom, ő is így érzi. Négy év boldogság - sziruposan hangzik? Az is. De a szirup jó is lehet. Konkrét tervünk az esküvőre persze nincs még. Nem egyszerű, amikor két különböző országból jövünk, és egy harmadikban élünk. De majdcsak kisütünk valami okosat.