Appetize

Ez az a havonta megjelenő ingyenes magazin, amit a könyvtárban szoktam összeszedni. Külalakjában igényes lap, a tartalom is érdekesebb legalább pár fokkal a bulvárnál, és helyi illletőségű, aalborgi témákkal foglalkozik. Egyszóval olyan, amiről szívesen elmondanám, hogy közöm van a létrehozásához.
Ez egy pillanatra elérhetőnek tűnt, amikor olvastam a kiadó (egyben full service reklámügyökség is) hirdetését, amiben irdatlanul sok embert kerestek különféle pozíciókba, pl. grafikust is. Nosza, el is küldtem nekik a jelentkezésemet önéletrajzzal, referenciákkal, ahogy kell. Semmi válasz nem jött, ezért egy hét múlva szép papírra kinyomtattam az egészet, összeszedtem minden bátorságomat, és elvittem az anyagot személyesen is, Az iskolában úgyis folyton erre biztatnak bennünket, mert a személyes benyomás állítólag sokat nyom a latban. Persze, ha az ember túljut a recepcióson... Tehát elmentem és az igazgatót kerestem, be is nyitott nekem a titkárnő az irodájába. De sajnos az igazgató úr nagyon elfoglalt és ingerült volt, csak annyit morgott, ő most nem ér rá, adjam oda a titkárnőnek. Másnap kaptam is egy e-mailt, amiben arról tájékoztattak, hogy annyira elfoglaltak, hogy nem érnek rá mindenkivel külön foglalkozni, és kérik, hogy ezt tartsuk tiszteletben, tehát ne próbálkozzunk spontán telefonhívásokkal és kéretlen személyes látogatásokkal. Meg hogy Húsvét óta 8 embert vettek föl, és további 15-re van szükségük, úgyhogy hamarosan jelentkeznek majd.
Így is lett. Egy hét múlva küldtek egy 50 kérdésből álló kérdőívet, amit 3 napon belül kértek visszaküldeni. Az ív kezdett a szeményes adatokkal, folytatódott olyan kérdésekkel, amiket általában állásinterjún szokás feltenni (miért választottam épp őket, hogyan képzelem a jövőmet, mik az erősségeim és a gyengéim, stb.) és belecsúsztak olyan kérdésekbe is, amikhez egyszerűen nincs joguk (hány gyerekem van, hány évesek és mi a nevük, én gyűjtöm-e be őket az óvodából, ha nincs gyerekem, tervezek-e közeljövőben). Azt írták, jogom van nem válaszolni a kérdésekre, de a válaszaim szerepet játszanak annak eldöntésében, hogy behívnak-e személyes interjúra. Csóváltam a fejem, de nagyon szerettem volna az interjút, ezért őszintén megválaszoltam mindent. Ezután a barátaim - Zsolt és Ane -, valamint a kommunikáció tanárom, Birgitte is átnézte az egészet, és nemcsak kijavították a nyelvtani hibáimat, de sziporkázó ötletekkel és frappáns szófordulatokkal is megtámogattak. Úgy éreztem, ha egy ilyen csapat áll mellettem, muszáj, hogy végre sikerüljön.
Eltelt pár hét, és semmi. Közben Birgittétől kaptam egy e-mailt, amiben elmondta, hogy továbbította a kérdőívet Malenenek, egy másik tanáromnak a suliban, aki teljesen kiakadt, mert több törvénytelen kérdést is talált. Ezenkívül úgy tudja, nagyon rossz híre van a cégnek, a dolgozók nem kapják meg a fizetésüket, gyakran kell túlórázniuk túlórapénz nélkül, és volt már összeütközésük a szakszervezettel (Dániában elég erős az érdekvédelem). Birgitte óvva intett tőlük. Én meg úgy voltam vele, hogy egy interjúra akkor is nagyon szeretnék elmenni, szerződést meg csak úgy írnék alá, hogy előtte átnézetem a szakszervezetemnél.
A legfontosabb, hogy végre elkezdjek dolgozni mint grafikus. Akár egy ilyen cégnél is. Aztán idővel továbbállhatok, nem igaz?
De sajnos még erre sincs esély. A minap kaptam egy e-mailt tőlük, amiben az áll, hogy annyira elfoglaltak, hogy nem érnek rá azzal a rengeteg jelentkezéssel foglalkozni, amit kaptak. Egy dolgozójuk gyesre megy, helyette felvették a szükséges munkaerőt, és ha később lesz egy szusszanásnyi idejük, esetleg jelentkeznek majd.
Paff. Azt hiszem ezt tekinthetem egy nem-nek. Nem ez volt az első, és attól tartok, nem is az utolsó. Birgitte örül, hogy nem kerültem közelebbi kapcsolatba egy ilyen bandával. Én annyira nem örülök, de annyi gondom-bajom van mostanában, hogy nem érdemes ezen rágódni tovább. Inkább írom a következő jelentkezésemet egy másik, harmadik... cégnek.