IPC Sudent Union Shindig

2006 januárjában tettem először Dániába a lábamat, amikor a The International People's College-ban (IPC), Helsingörben diák lettem egy fél évre. Most írhatnék egy külön bejegyzést arról, mit jelent a népfőiskola intézménye, és ezen belül mitől olyan különleges az IPC, de ezt bárki elolvashatja a belinkelt honlapon.
(Itt most legyen annyi elég, hogy a népfőiskola egy olyan, viszonylag kötetlen oktatási intézmény, ahol mindenki maga állítja össze az órarendjét, és azt tanul, ami érdekli, nincs stressz, nincs osztályzat, és a végén bizonyítvány se, de amit itt tanul az ember, az egy életre elkíséri. És nem feltétlenül az órán elhangzottak - bár ott is történnek nagy felismerések -, hanem ami azon túl történik. Bentlakásos iskolákról van szó, egy-vagy kétszemélyes szobákban élnek a diákok, éjjel-nappal együtt vannak, és mindent maguk csinálnak: takarítani és mosogatni is kell - főzni nem, szakács van. A tanárok is az iskola közvetlen közelében laknak, és ők is aktív részesei az órákon kívüli tevékenységnek. Ma kb. 70-80 népfőiskola működik Dániában, de az IPC tán az egyetlen, ahol angol a nyelv, tehát a világ minden tájáról jönnek diákok.)
A lényeg, hogy annyira jól sült el a dolog, hogy a következő félévre visszajöhettem tanársegédnek. Nem volt könnyű elszakadni, és aztán azt se volt könnyű megérteni, hogy az IPC nem azonos Dániával, de az nem kérdés, hogy Dániában az IPC az első számú, az igazi... mi is? Otthonom? Minek nevezhetném azt a helyet, ami így fest péntek este kívülről?

Az elmúlt hétvégén valószínűtlenül fantasztikus élményben volt részem, mert az IPC nagy összejövetelt szervezett, amire hivatalos volt minden volt diák. Persze bajban lett volna az iskola, ha a világ majd' minden részéről megjelent volna mindenki, aki valaha is itt tanult, de végülis kb. 80 ember jött, és természetesen jelen volt a harminc-egynéhány (sajnos elég kevés) jelenlegi diák is (kicsit irigykedve néztem őket, valószínűleg életük egyik legszebb élményét élik épp), bár ők nem vettek részt minden nekünk szánt programban. Ami a következő volt:
Szombat délelőtt 10 és 12 óra között diáktanács gyűlés, új tagok megválasztása, felmerült kérdések megvitatása. Ez a testület azért fontos, mert ők az egyik biztosíték arra, hogy az iskola hű az alapelvekhez, ugyanakkor annyi év után még mindig működőképes, mert lépést tart a változásokkal. (Kérdezték páran, nem akarok-e én is tag lenni. Jó lenne, de addig, amíg nem raktam rendbe a saját életemet, és nem költöztem kicsit közelebb, nehéz lenne aktív tagnak lennem. Szerencsére volt elég jelentkező.)

Délután 8 különböző témájú workshop közül lehetett választani, többé-kevésbé mind arról szólt - más-más irányból közelítve -, hogyan lehetne népszerűsíteni, fejleszteni az intézményt, és bevonzani a diákokat. Én azt a csoportot választottam, amelyik a marketing-PR-branding oldalra koncentrált, és szerintem remek ötletekkel álltunk elő. Az egyik hamarosan meg is valósul, és akkor én is beszámolok majd róla.

Persze volt helye a barátkozásnak is. Mivel én két félévet is ott töltöttem, dupla esélyem volt, hogy régi arcokkal találkozhatok. De itt magától értetődő, hogy semmiféle problémát nem okoz egy széles mosollyal leszólítani bárkit azzal, hogy "Hi, I'm Orsi from HU, nice to meet you", és elkezdeni egy jó kis beszélgetést.
Érdekes, hogy míg Aalborgban nap mint nap nyelvi korlátaimmal szembesülök, az elmúlt hétvégén semmiféle ilyen problémám nem volt. Előszöris: megnyugtató volt tapasztalni, hogy nem felejtettem el angolul. Másodszor: váltottam pár szót dánul azokkal, akikkel lehetett, és csodálkozva tapasztaltam, hogy minden szavukat értem, és ők is értenek engem. Fura, de igaz: azon a környéken más dánt beszélnek, mint Aalborg-ban és azt kell, hogy mondjam, számomra sokkal érthetőbbet. És ez már lehet, hogy túlzás, vagy valami csodálatos átmeneti tudattágulás eredménye, de hazafelé Helsingör és Koppenhága között a vonaton ülve még azt is tisztán értettem, amiről a velem szemben ülő két svéd beszélt.
Na, de akkor térjünk ki az egyéb örömökre: a szakácsok remekeltek: a reggeli-ebéd-vacsora szuper volt, Ayman pont úgy prezentálta a fogásokat evés előtt, mint ahogy az én időmben.

A csokis sütijének nem ér a nyomába semmi (én, aki este 6 után már nem eszek semmit, éjjel 1-kor bepusziltam még egyet - a sokadikat).

És a híres vasárnapi brunch is, amit annyira imádtam, felülmúlta minden várakozásomat.


Voltak megható pillanatok: este egy rögtönzött műsor, ahol többek közt a spontán összeállt kórus (van kórus óra is a tantárgyak közt, ami elég népszerű, így az öreg diákok közt akadt jópár, akinek nem okozott nehézséget felidézni a régi dallamokat) elénekelte a "Seasons of love"-ot. Mit mondjak, potyogtak a könnyeim, pedig már ezerszer hallottam.

Søren, aki az én időmben még dráma és zene tanár volt, de mostanra igazgató lett belőle, rendkívül karizmatikus személyiség, aki csak ismeri, imádja. Fiatalkorában egy Beatles-tribute zenekarban énekelt, és szombat estére meghívta a cimboráit, hogy élő zene legyen a táncmulatságunkhoz. Ő maga is elénekelt, vagy inkább előadott két dalt - mellesleg színész is -, frenetikus sikert aratva.

Ezután a banda este 9-től 12-ig játszott volna, de mi egyszerűen nem hagytuk őket éjfélkor elköszönni, visítva kértünk újabb és újabb ráadást. Végül csak éjjel 1-kor sikerült elszabadulniuk, de nem hiszem, hogy bánták. Szerintem itt, a halvérűek országában soha nem játszottak még is ilyen lelkesen tomboló közönség előtt. Jómagam nem vagyok egy Beatles-rajongó, magamtól itthon sose hallgatnám, de az IPC-ben gyakran előfordult egy-egy számuk közös éneklés alkalmával, hiszen egyszerűek, fülbemászóak, mindenki ismeri őket, és nem utolsósorban Søren játszott hozzá a zongorán. De most magam is meglepődtem, hogy milyen soknak tudom kívülről a szövegét, miközben torkomszakadtából énekeltem és roptam a többiekkel, tanárokkal és diákokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel.


- - -
Még egy apróság a történtekkel kapcsolatban: múlt hét csütörtökre rettenetesen lebetegedtem, olyan nátha-influenza féle, az osztálytársaim csak csóválták a fejüket, és mondták, hogy inkább az ágyat kellene nyomnom otthon. De egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a várva várt IPC-hétvégén nem lehetek ott, úgyhogy péntek délután -még ha akváriumfejjel is, de vonatoztam Helsingörbe. Rettenetes volt az utazás. A Neocitran-om persze már elfogyott, Dániában meg nem kapni, úgyhogy Strepsils-sel kezeltem magam, meg vettem a drogériában egy gyógynövénykivonatos cseppet. Aztán csodák csodája, szombat délre már visszatért az ízlelésem, mert határozottan élveztem a jó IPC-ebéd zamatát. Vacsora előtt Ayman, a szakács - az épp aznapra eső születésnapját megünneplendő - narancsos-epres koktéllal kedveskedett, amit jégkockával hörpintettem föl, aztán egész éjszaka talpon voltam és izzadtra táncoltam magam.

Ennek ellenére (vagy tán épp ezért? Ayman, mit kevertél az italba?) vasárnap reggel teljesen kisimultan ébredtem, és most, mikor ezt írom, már tökéletesen egészséges vagyok.
Az utóbbi években nem nagyon voltam beteg, de ha ledöntött a lábamról valami vírus, azt mindig egy nagyobb változás követte az életemben - hol pozitív, hol negatív irányba. Persze reménykedem a jóban, de azt hiszem, az igazi rossz nem a rossz, hanem a semmi.

Nagy utazás volt ez térben és időben. Térben azért, mert az Aalborg-Helsingör távolság több, mint 6 óra vonattal, ami őrjítően soknak tűnt, és kb. 5 fokkal melegebb volt, plusz szélcsend, amitől úgy éreztem, mintha másik országban lennék. Meg sikerült visszaforgatni az időt, és látni, hogy a dolgok éppen úgy működnek ezek közt a falak közt, mint korábban. A szagok, az ízek, a mosolyok. Állítólag mostantól minden évben lesz egy ilyen nagy összejövetel. Már alig várom a következőt.

Kedd esti kirucc

Azt hittem, már mindent láttam Aalborgban, de pár héttel ezelőtt olyan környékre tévedtem, ahol még nem jártam korábban, pedig nincs is messze a házamtól. Elhatároztam, hogy amint lehet, visszamegyek megörökíteni. Erre tegnap este került sor, amikor Zsolt barátommal és némi fotós feszereléssel kivonultunk a terepre.


Egy hétvégi házakból álló telepről van szó, amiből van sok Dánia-szerte. Ez azonban egyrészt attól különleges, hogy egészen közel van a tengerparthoz, ami visszaköszön a házak díszítésén.



Másrészt hippilelkű lakói vannak, és elképesztő, hogy mit halmoztak föl.




Én, aki fényképezek, ha kell, ha nem, nem kérdés, hogy mindent lencsevégre akartam kapni.

Volt, aki vendégszerető módon egy láda almát hagyott a háza előtt "ingyen vehetsz belőle" felirattal. Viszont találkoztam olyanokkal, akik rámszóltak, hogy itt nem szabad fotózni. Mikor csodálkozva visszakérdeztem, hogy miért, a válasz csak az volt, hogy "azért, mert ezek privát házak". Hmm, pedig nem nyúltam semmihez, nem mentem be egy házba sem, és csak tárgyakat fotóztam, embereket nem. Mintha ezek a borostás alakok félnének valamitől. A kedvemet mindenesetre elvették egy kicsit.



Pedig ha valaki ilyen kis kompozíciókat épít a háza előtt, az út szélén, számíthat rá, hogy arrajárók lefotózzák, nem?

Utólag kicsit utánanéztem, Fjordbyen a hely neve, és először a '30-as évek végén települtek ide önkényesen nincstelen halászok. Az utolsó beköltözés 1980-ban történt, és a jogi helyzetet tisztázandó, a telep ugyanazt a státuszt kapta az önkormányzattól, mint egy "kolonihave" (kb. hétvégi házak), ami külön intézmény Dániában. Nem lehet megvásárolni az ilyen házakat, de nagyon olcsón lehet bérelni őket és a bérleti jog örökölhető. Nem szabad egész évben kint lakni, vagyis a bérlőnek rendelkeznie kell egy másik, állandó lakcímmel, és több helyen - biztos, ami biztos - télire kikapcsolják az áramot, vagy elzárják a vizet, úgyhogy hacsak nem igazi nomád a tulajdonos, tényleg nem tud kint lakni télen.
A Fjordbyen-nel az a probléma, hogy a terület az önkormányzat tulajdona, és mivel közvetlenül a fjord partján fekszik, kézenfekvő lenne pl. drága pénzért luxusapartmanokat húzni ide - nem messze, a környéken már van belőlük. Tehát a mostani bájos vityilók lakóinak van miért aggódniuk.

Nemcsak táska,

de tekercs is született a káposztából. Küldöm anyukámnak (meg mindenkinek, aki szereti).

Csoportmunka

Mint már utaltam rá párszor korábban, a dánok a csoportmunka bajnokai. Nekem, aki nem ebben nőtt föl, nehéz ebbe beleszokni. Otthon egy vizsga abból állt, hogy az ember végigolvasta a szakirodalmat, bevágta az egészet, aztán húzhatott tételt a szóbelin, és elismételte, amire emlékezett a témában. Talán kicsit sarkított, de az nyert, akinek jobb volt a memóriája. Itt a vizsga úgy néz ki, hogy az ember kap egy projektet, amin dolgozik, és persze el kell hozzá olvasni a szakirodalmat, de a feladat kidolgozni a saját megoldást a problémára. Könnyebbség, hogy nem kell kívülről fújni a tételeket, de tudni kell, hol olvasott róla az ember. Végülis teljesen logikus, az életben is így működnek a dolgok. De hogy ne legyen olyan egyszerű, csoportban kell dolgoznunk. Ami szintén nem lenne baj, mert a valóságban is van olyan, hogy kollégákkal kell együttműködni, csak az annyiból más, hogy nem öten fogunk egy ceruzát, és próbálunk vele egy egyenes vonalat húzni, hanem mindenki fogja a sajátját, meghúzza vele a vonalát, majd összerakjuk az egészet. Sőt, lehet, hogy valakinek jobban áll a kezében az egér, és akkor ő nem ceruzával dolgozik, meg lehet, hogy van, aki nem egyenest húz, hanem görbét, mert ő meg abban a legjobb.
Szóval öten voltunk a csoportomban, és mint előző bejegyzésemben írtam, a feladat Emma nénit motiválni, aktiválni. Erről kellett írnunk egy mini-szinposzist, majd tartanunk egy félórás prezentációt az osztály és egy kétfős bizottság előtt. Az ilyesmitől általában ideges vagyok, de ezúttal nem azon aggódtam, hogyan fogok dánul megszólalni, hanem hogy a többiek hogyan fognak. Azaz úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyunk felkészültek a témában.
Már a szinopszis írásánál éreztem, hogy baj lesz. Szerintem tudom, hogy kell (teljesen mindegy, mi a téma, formailag ugyanaz a felépítése), a többiek viszont nem. De bármikor próbáltam mondani, hogy talán úgy kéne, hogy..., a többiek egyszerűen félbeszakítottak. Vagy nem figyeltek rám, és mikor a mondókám végére érem, megkérdezték, hogy mit mondtam. Belefáradtam, hogy néha háromszor, négyszer is el kellett ismételnem ugyanazt, és a végén már inkább meg se szólaltam. Pedig nehéz volt szó nélkül hagyni azt, amit szerdán leadtunk.
Aztán tegnap, csütörtökön felosztottuk egymás közt, ki miről beszél majd a mai szóbeli prezentáción. Nekem ugyan nyelviskola volt, és csak este 8-kor tudtam nekiállni, de fél 10-ig összeszedtem mindent arról, hogy mi történik azután, hogy amputálják valakinek a lábát - magam is meglepődtem, mennyi minden. Ma reggel jó negyedórán át gyakoroltam a nehezebb szavak kiejtését, és szorongva vártam, mi lesz.
Az lett, amitől tartottam: a többieknek nem volt elég a csütörtök délután, és csak arról tudtak beszélni, amit személyesen tapasztaltunk Emma néni látogatásakor, de semmi nem köszönt vissza abból, mit olvastak-tanultak a témában. A feltett kérdésekre sem tudtak rendesen válaszolni, kínos volt. Az is kínos volt, hogy én nem kaptam kérdést, de mint utóbb kiderült, azért, mert az a rész rendben volt.
A prezentáció után az osztályfőnök lelkifröccse következett. Mindenki azzal védekezett, hogy szörnyű élmény volt Emmát látni, és a valóságban nem nagyon lehet egy ilyen embert aktiválni. Én meg csendben hozzáfűztem, hogy engem is sokkolt a látogatás, de nagyobb baj, hogy nem működik a csoportmunka. Az osztályfőnök kiküldött bennünket, hogy ezt beszéljük meg egymás közt.
Végre először végig tudtam mondani, amit akartam. Hogy nekem sem az volt az álmom, hogy SOSU-hjælper legyek, de ha már így alakult, és még fizetést is kapok érte, akkor kötelességemnek érzem, hogy iskolaidőben az iskolai feladaton dolgozzak. Ezzel szemben eszem ágában sincs, hogy otthon pótoljam, amit az iskolában nem sikerült megcsinálni, mert ezt hívom időpocsékolásnak. Meg hogy higgyék el, írtam már szinopszist, és ha azt mondom, hogy szerintem inkább így kéne, nem úgy, azt nem azért mondom, mert én akarok dominálni a csoportban. Meg hogy rettenetesen frusztrál, hogy sose kapok szót, hogy nem fontos, amit mondok, és ettől kezdem azt hinni, hogy nem tudok dánul elég jól, nem beszélve arról, hogy a csoportot ért kritika engem is érint, és nagyon kellemetlenül éreztem magam a prezentációnk alatt. És csodák csodája, végre először végighallgattak. Először kérdezték, kivel van bajom, de mondtam, hogy leginkább a helyzettel, és döntse el mindeki, mennyire érzi, hogy köze van hozzá. Aztán mindenki elpanaszolta a saját baját, kiderült, hogy nem én vagyok egyedül elégedetlen a csoporton belüli türeletlenséggel és figyelmetlenséggel. Végül biztosítottak, hogy ezentúl jobban figyelnek majd, ha mondok valamit, nekem meg erélyesebben az asztalra kell csapnom, ha mondanivalóm van. Abban maradtunk, hogy miután tisztáztuk a helyzetet, a következő feladatra is együtt maradunk.
Nem könnyű velük, nem az én társaságom, de más emberekkel egy másik csoportban is előjönnének ugyanezek a problémák. Az életben is ki kell jönnie az embernek a kollégáival, nem lehet minden konflikus után munkahelyet váltani - nekem ez a véleményem, de az osztályfőnöknek más, mert teljesen más emberekkel rakott össze a következő feladatra. Nem tudom, mit gondoljak erről. Most, hogy kiírtam magamból, leginkább semmit, inkább a hétvégére koncenrálok. Ami a rendhagyó igék, a betűtervezés és a káposztás táska jegyében fog zajlani. Nagyon szép káposztát vettem hazafelé a közértben.

Esettanulmány

Sokat törtem a fejem, hogy megírjam-e ezt az esetet a blogomban. Ellene szólt, hogy nem akarok nyavalyogni, panaszkodni, negatívnak tűnni. De másra se tudok gondolni, és nagyon elkeserít, úgyhogy mégis. Aztán legfeljebb kapok kommenteket.
Szociális tanulmányaim első szakaszában az idősek személyes gondozásról volt szó, most pedig az aktiválásukról. Csoportmunka van esettanulmányost kell játszanunk, a feladat keríteni egy idősebb embert (60+), kideríteni róla minél többet, majd megtalálni a számára legmegfelelőbb tevékenységet, amitől fontosnak és aktívnak érezheti magát.
Ötfős csoportunkban van egy lány, aki képesítés nélküli gondozóként már dolgozott egy idősek otthonában, úgyhogy meg is szervezte nekünk a személyes interjút a nénivel - nevezzük Emmának.
Szerdán kivonult a csoportunk az otthonba releváns kérdésekkel, kihegyezett ceruzákkal és jegyzettömbökkel, ahol Emma állítólag már tudott az érkezésünkről. Ennek ellenére bő fél órát várnunk kellett rá, mire egészségügyi sétájából visszatért. Illetve visszatolták.
Emma 63 éves, de kb. 90-nek látszik. Láncdohányos és az egyik lábát 5-6 éve érszűkület miatt amputálták (ő 1 évre emlékezett, a helyesbítést az ápolójától kaptuk meg). 30 kilót nyom és ahhoz sincs ereje, hogy a tolókocsiját maga hajtsa. Az arca mintha gumiból lenne, normális arckifejezésre képtelen, csak rángatja az arcizmait, de leginkább kifejezéstelenül bámul. A kérdéseinkre nem nagyon tudott rendes választ adni, úgy kellett minden bitnyi információt kihúzni belőle. Túl sok minden nem derült ki róla, de annyi igen, hogy 15 évesen szülte az első gyerekét, 17 évesen ment férjhez, született további 2 gyereke, közben dolgozott mint szakképzetlen ápoló és gyári munkás. Az első férjétől elvált, aztán újból férjhez ment. A jelenlegi férjével össze is futottunk, 85 éves, de friss és fiatalos. Kétnaponta meglátogatja a feleségét. Emmának ezen kívül nincs sok öröme az életben, talán csak a cigaretta, amit egy otthonbeli barátnőjével közösen szokott élvezni - talán azért, mert magától még meggyújtani is képtelen. Egész nap ül a tolókocsijában, nyakában egy kütyüvel, amin ha megnyomja a gombot, jön az ápolója, és kiviszi vécére.
Ami a feladatunkat illeti, sok lehetőség nincs az aktiválására, valószínűleg a tolókocsis torna lesz számára a releváns. De nem ez a lényeg.
Az ápolója elmondta nekünk, hogy Emma sokszor volt kórházban, és többet már nem fogják beutalni. Kérdeztük, mi lesz, ha rosszabbra fordul az állapota. "Akkor az ember majd lassan siet a segítségére" - így szólt a válasz.
Rettenetesen visszataszító volt még csak ránézni is Emmára, meg persze elszívni vele passzívan 2 cigarettát az interjú alatt. De hogy egyszer - talán hamarosan - hozzá hasonló emberekkel foglalkozzak, én vigyem ki őket vécére... na, ezt nem szerda óta nem tudom feldolgozni.
Nem mondanám, hogy nem számítottam ilyesmire, de más dolog gondolni rá, és megint más ténylegesen szembesülni vele. Valamit sürgősen ki kell találni, mert nem ezért jöttem Dániába. Persze továbbra is szorgalmasan küldözgetem a jelentkezésemet mindenhová, ahol grafikust keresnek (sőt, oda is, ahol nem keresnek.) A válasz mindig "köszönjük, nem". Szeretném már megtudni, mi a baj velem.
Legutóbb egy frissen végzett grafikusi pozícióra jelentkeztem egy kisebb koppenhágai reklámügynökséghez. Kedd éjjel küldtem el a jelentkezésemet, és másnap már meg is kaptam a "nem"-választ. Eléggé meglepődtem, mert bár határidőt nem szabtak, de a hirdetés megjelenése után 3 nap múlva már elküldtem a kis csomagomat nekik (kísérőlevél, önéletrajz, ajánlólevelek, portfolió), és a hirdetés még ebben a pillanatban is fent van a neten. Az indoklás szerint azonban átnézték az összes jelentkezést, és engem nem válogattak be a szóbeli elbeszélgetésre. Nem bírtam megállni, hogy ne bőgjek egy sort - főleg, hogy pont Emmától jöttem haza -, aztán összeszedtem magam, és megkérdeztem tőlük e-mailben, hogy megírnák-e, mi a baj velem, mert szeretnék tanulni a hibáimból, és legközelebb jobb jelentkezést írni. Meglepő módon kaptam is választ, az indoklás szerint pedig ők olyat keresnek, aki a Grafisk Højskolé-ban végzett. Na persze, azt soha senki nem fogja megmondani, hogy az a baj velem, hogy külföldi vagyok, írásba meg pláne nem adják. De megtanultam a nyelvüket, múlt hétvégén még a rugbrød-öt is megettem sonkával a tetején, hogy ne lógjak ki a sorból. Nem tudom, mit tehetnék még.
A hétvégén megint írok pár jelentkezést, szorgalmasan inhalálok, hogy kilábaljak a megfázásból (évek óta nem voltam beteg), és nekiállok a betűtervezésnek, mert az biztos jót fog tenni.

Árvíztűrő tükörfúrógép, avagy Fontlab weekendtur

Évekkel ezelőtt terveztem utoljára betűt, és akkor is Fontographer-ben dolgoztam, aminél azóta már van jobb program, a Fontlab. Párszor meg is nyitottam, de elég bizonytalanul kezeltem, így fel is hagytam vele, meg egyéb elfoglaltságok miatt magával a betűtervezéssel is. Tavaly októberben történt, hogy beléptem a HK szakszervezetbe, mert láttam, hogy sok érdekes szakmába vágó tanfolyamot kínálnak - kizárólag tagoknak, de nekik ingyen -, és ami a legeslegjobban érdekelt, az a Fontlab volt. 12 főre tervezék a tanfolyamot, hamar be is telt a létszám, így csak idén fértem bele. De megérte kivárni!
A tanár, Trine Rask Hágában tanult betűtervezést, és úgy néz ki, mindent tud a témában. Az első nap megtanította az alapfunkciókat, második nap meg már programoztunk. Mostmár tudom például, mit kell ahhoz csinálni egy betűkészlettel Fontlab-ban, hogy amikor az ember InDesign-ban (vagy akár Word-ben :) ) gépel, akkor az fi, ffi, ffl stb. betűkapcsolatok automatikusan ligatúrára váltsanak. Arról álmodom, hogy tervezek egy fontot, ahol megvannak a magyar nyelv számára oly kívánatos ny, gy, ty ly... ligatúrák is.
Nade ehhez le kell ásni az alapokig, mert a program a dizájner munkáját nem vállalja magára, és mivel rég csináltam már ilyet, újra kell tréningelni a szememet. Ehhez is kaptunk segítséget: a tanárnő írt egy könyvet és szerkesztett egy gyakorlófüzetet, ahol végig kell csinálni az összes betűírás feladatot szigorúan szabad kézzel, papírra. Meg is vettem, végig is fogom csinálni. Sikerült Trinével összebarátkoznom annyira, hogy megmutattam neki egy félbemaradt betűtervemet, amit szeretnék az újonnan szerzett ismeretek tükrében befejezni. Ellátott egy csomó tanáccsal és megadta az e-mail címét, úgyhogy küldhetem majd neki korrektúrára munkát.
Mostmár csak azt kéne kitalálnom, hogyan szakítok minderre időt. A betűtervezés - számomra legalábbis - nem olyan, mint a többi grafikai műfaj, amit akár főzés közben, félkézzel is lehet művelni. Hosszadalmas folyamat és teljes figyelmet igényel.
A tanfolyam egyébként Koppenhágában volt, ami külön megterhelt. Pénteken éjfél körül kerekedtem útra, hogy szombat reggel a HK székházban legyek. Egy éjszakányi alvás kimaradt, mert a vonaton nem nagyon ment a dolog. Ezután elég nehéz volt figyelnem arra, mit magyaráz Trine, közben hol matat a képernyőn, utánacsinálni a varázslatot a saját gépemen, és le is jegyzetelni, hogy legközelebb egyedül is menjen. Egy hostelben szálltam meg szombat este, és izgultam kicsit, hogy lesz-e alvás, mert ugye egy ilyen hely olcsó ugyan, de cserébe az ember másokkal osztja meg a szobáját. Szerencsém volt: egy aarhusi nyugdíjas nénivel és egy kanadai turistával hozott össze a sors, akikkel együtt vacsoráztam úgy, hogy mindenki bedobta a közösbe, ami étel volt nála. Remek lakomát csaptunk, jól éreztük magunkat, és időben le is feküdtünk aludni. Soha rosszabbat!
A városból sajnos nem láttam szinte semmit, egyrészt, mert esett az eső és fújt a szél, úgyhogy örültem, hogy legalább a tanfolyam meg a szállás közel esett egymáshoz. Másrészt rettenetesen fáradt voltam ahhoz, hogy extra programot szervezzek. Kár, mert szeretem Koppenhágát.
A tanulság:
1. (Még) kevesebb időt kéne töltenem olyan hiábavalóságokkal, mint például a szociális és egészségügyi tanulmányok.
2. Közelebb kéne költözni Koppenhágához, ahol nagyobb esély van rá, hogy hasonló érdeklődésű emberekkel találkozom akár ilyen tanfolyamok alkalmával is. (Lesz például nemsoká egy tipo-buli 200 szakszervezeti tagra méretezve, ahol lesz mindenféle workshop, pl. uborkából kell majd betűt faragni, lesznek előadások, meg eszem-iszom, dj-zene. Olyan jó lenne részt venni, de mégse jöhetek minden hétvégén Aalborgból Koppenhágába.)
3. Grafikus akarok lenni, semmi más.
Szóval van min dolgoznom.