Csoportmunka

Mint már utaltam rá párszor korábban, a dánok a csoportmunka bajnokai. Nekem, aki nem ebben nőtt föl, nehéz ebbe beleszokni. Otthon egy vizsga abból állt, hogy az ember végigolvasta a szakirodalmat, bevágta az egészet, aztán húzhatott tételt a szóbelin, és elismételte, amire emlékezett a témában. Talán kicsit sarkított, de az nyert, akinek jobb volt a memóriája. Itt a vizsga úgy néz ki, hogy az ember kap egy projektet, amin dolgozik, és persze el kell hozzá olvasni a szakirodalmat, de a feladat kidolgozni a saját megoldást a problémára. Könnyebbség, hogy nem kell kívülről fújni a tételeket, de tudni kell, hol olvasott róla az ember. Végülis teljesen logikus, az életben is így működnek a dolgok. De hogy ne legyen olyan egyszerű, csoportban kell dolgoznunk. Ami szintén nem lenne baj, mert a valóságban is van olyan, hogy kollégákkal kell együttműködni, csak az annyiból más, hogy nem öten fogunk egy ceruzát, és próbálunk vele egy egyenes vonalat húzni, hanem mindenki fogja a sajátját, meghúzza vele a vonalát, majd összerakjuk az egészet. Sőt, lehet, hogy valakinek jobban áll a kezében az egér, és akkor ő nem ceruzával dolgozik, meg lehet, hogy van, aki nem egyenest húz, hanem görbét, mert ő meg abban a legjobb.
Szóval öten voltunk a csoportomban, és mint előző bejegyzésemben írtam, a feladat Emma nénit motiválni, aktiválni. Erről kellett írnunk egy mini-szinposzist, majd tartanunk egy félórás prezentációt az osztály és egy kétfős bizottság előtt. Az ilyesmitől általában ideges vagyok, de ezúttal nem azon aggódtam, hogyan fogok dánul megszólalni, hanem hogy a többiek hogyan fognak. Azaz úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyunk felkészültek a témában.
Már a szinopszis írásánál éreztem, hogy baj lesz. Szerintem tudom, hogy kell (teljesen mindegy, mi a téma, formailag ugyanaz a felépítése), a többiek viszont nem. De bármikor próbáltam mondani, hogy talán úgy kéne, hogy..., a többiek egyszerűen félbeszakítottak. Vagy nem figyeltek rám, és mikor a mondókám végére érem, megkérdezték, hogy mit mondtam. Belefáradtam, hogy néha háromszor, négyszer is el kellett ismételnem ugyanazt, és a végén már inkább meg se szólaltam. Pedig nehéz volt szó nélkül hagyni azt, amit szerdán leadtunk.
Aztán tegnap, csütörtökön felosztottuk egymás közt, ki miről beszél majd a mai szóbeli prezentáción. Nekem ugyan nyelviskola volt, és csak este 8-kor tudtam nekiállni, de fél 10-ig összeszedtem mindent arról, hogy mi történik azután, hogy amputálják valakinek a lábát - magam is meglepődtem, mennyi minden. Ma reggel jó negyedórán át gyakoroltam a nehezebb szavak kiejtését, és szorongva vártam, mi lesz.
Az lett, amitől tartottam: a többieknek nem volt elég a csütörtök délután, és csak arról tudtak beszélni, amit személyesen tapasztaltunk Emma néni látogatásakor, de semmi nem köszönt vissza abból, mit olvastak-tanultak a témában. A feltett kérdésekre sem tudtak rendesen válaszolni, kínos volt. Az is kínos volt, hogy én nem kaptam kérdést, de mint utóbb kiderült, azért, mert az a rész rendben volt.
A prezentáció után az osztályfőnök lelkifröccse következett. Mindenki azzal védekezett, hogy szörnyű élmény volt Emmát látni, és a valóságban nem nagyon lehet egy ilyen embert aktiválni. Én meg csendben hozzáfűztem, hogy engem is sokkolt a látogatás, de nagyobb baj, hogy nem működik a csoportmunka. Az osztályfőnök kiküldött bennünket, hogy ezt beszéljük meg egymás közt.
Végre először végig tudtam mondani, amit akartam. Hogy nekem sem az volt az álmom, hogy SOSU-hjælper legyek, de ha már így alakult, és még fizetést is kapok érte, akkor kötelességemnek érzem, hogy iskolaidőben az iskolai feladaton dolgozzak. Ezzel szemben eszem ágában sincs, hogy otthon pótoljam, amit az iskolában nem sikerült megcsinálni, mert ezt hívom időpocsékolásnak. Meg hogy higgyék el, írtam már szinopszist, és ha azt mondom, hogy szerintem inkább így kéne, nem úgy, azt nem azért mondom, mert én akarok dominálni a csoportban. Meg hogy rettenetesen frusztrál, hogy sose kapok szót, hogy nem fontos, amit mondok, és ettől kezdem azt hinni, hogy nem tudok dánul elég jól, nem beszélve arról, hogy a csoportot ért kritika engem is érint, és nagyon kellemetlenül éreztem magam a prezentációnk alatt. És csodák csodája, végre először végighallgattak. Először kérdezték, kivel van bajom, de mondtam, hogy leginkább a helyzettel, és döntse el mindeki, mennyire érzi, hogy köze van hozzá. Aztán mindenki elpanaszolta a saját baját, kiderült, hogy nem én vagyok egyedül elégedetlen a csoporton belüli türeletlenséggel és figyelmetlenséggel. Végül biztosítottak, hogy ezentúl jobban figyelnek majd, ha mondok valamit, nekem meg erélyesebben az asztalra kell csapnom, ha mondanivalóm van. Abban maradtunk, hogy miután tisztáztuk a helyzetet, a következő feladatra is együtt maradunk.
Nem könnyű velük, nem az én társaságom, de más emberekkel egy másik csoportban is előjönnének ugyanezek a problémák. Az életben is ki kell jönnie az embernek a kollégáival, nem lehet minden konflikus után munkahelyet váltani - nekem ez a véleményem, de az osztályfőnöknek más, mert teljesen más emberekkel rakott össze a következő feladatra. Nem tudom, mit gondoljak erről. Most, hogy kiírtam magamból, leginkább semmit, inkább a hétvégére koncenrálok. Ami a rendhagyó igék, a betűtervezés és a káposztás táska jegyében fog zajlani. Nagyon szép káposztát vettem hazafelé a közértben.