IPC Sudent Union Shindig

2006 januárjában tettem először Dániába a lábamat, amikor a The International People's College-ban (IPC), Helsingörben diák lettem egy fél évre. Most írhatnék egy külön bejegyzést arról, mit jelent a népfőiskola intézménye, és ezen belül mitől olyan különleges az IPC, de ezt bárki elolvashatja a belinkelt honlapon.
(Itt most legyen annyi elég, hogy a népfőiskola egy olyan, viszonylag kötetlen oktatási intézmény, ahol mindenki maga állítja össze az órarendjét, és azt tanul, ami érdekli, nincs stressz, nincs osztályzat, és a végén bizonyítvány se, de amit itt tanul az ember, az egy életre elkíséri. És nem feltétlenül az órán elhangzottak - bár ott is történnek nagy felismerések -, hanem ami azon túl történik. Bentlakásos iskolákról van szó, egy-vagy kétszemélyes szobákban élnek a diákok, éjjel-nappal együtt vannak, és mindent maguk csinálnak: takarítani és mosogatni is kell - főzni nem, szakács van. A tanárok is az iskola közvetlen közelében laknak, és ők is aktív részesei az órákon kívüli tevékenységnek. Ma kb. 70-80 népfőiskola működik Dániában, de az IPC tán az egyetlen, ahol angol a nyelv, tehát a világ minden tájáról jönnek diákok.)
A lényeg, hogy annyira jól sült el a dolog, hogy a következő félévre visszajöhettem tanársegédnek. Nem volt könnyű elszakadni, és aztán azt se volt könnyű megérteni, hogy az IPC nem azonos Dániával, de az nem kérdés, hogy Dániában az IPC az első számú, az igazi... mi is? Otthonom? Minek nevezhetném azt a helyet, ami így fest péntek este kívülről?

Az elmúlt hétvégén valószínűtlenül fantasztikus élményben volt részem, mert az IPC nagy összejövetelt szervezett, amire hivatalos volt minden volt diák. Persze bajban lett volna az iskola, ha a világ majd' minden részéről megjelent volna mindenki, aki valaha is itt tanult, de végülis kb. 80 ember jött, és természetesen jelen volt a harminc-egynéhány (sajnos elég kevés) jelenlegi diák is (kicsit irigykedve néztem őket, valószínűleg életük egyik legszebb élményét élik épp), bár ők nem vettek részt minden nekünk szánt programban. Ami a következő volt:
Szombat délelőtt 10 és 12 óra között diáktanács gyűlés, új tagok megválasztása, felmerült kérdések megvitatása. Ez a testület azért fontos, mert ők az egyik biztosíték arra, hogy az iskola hű az alapelvekhez, ugyanakkor annyi év után még mindig működőképes, mert lépést tart a változásokkal. (Kérdezték páran, nem akarok-e én is tag lenni. Jó lenne, de addig, amíg nem raktam rendbe a saját életemet, és nem költöztem kicsit közelebb, nehéz lenne aktív tagnak lennem. Szerencsére volt elég jelentkező.)

Délután 8 különböző témájú workshop közül lehetett választani, többé-kevésbé mind arról szólt - más-más irányból közelítve -, hogyan lehetne népszerűsíteni, fejleszteni az intézményt, és bevonzani a diákokat. Én azt a csoportot választottam, amelyik a marketing-PR-branding oldalra koncentrált, és szerintem remek ötletekkel álltunk elő. Az egyik hamarosan meg is valósul, és akkor én is beszámolok majd róla.

Persze volt helye a barátkozásnak is. Mivel én két félévet is ott töltöttem, dupla esélyem volt, hogy régi arcokkal találkozhatok. De itt magától értetődő, hogy semmiféle problémát nem okoz egy széles mosollyal leszólítani bárkit azzal, hogy "Hi, I'm Orsi from HU, nice to meet you", és elkezdeni egy jó kis beszélgetést.
Érdekes, hogy míg Aalborgban nap mint nap nyelvi korlátaimmal szembesülök, az elmúlt hétvégén semmiféle ilyen problémám nem volt. Előszöris: megnyugtató volt tapasztalni, hogy nem felejtettem el angolul. Másodszor: váltottam pár szót dánul azokkal, akikkel lehetett, és csodálkozva tapasztaltam, hogy minden szavukat értem, és ők is értenek engem. Fura, de igaz: azon a környéken más dánt beszélnek, mint Aalborg-ban és azt kell, hogy mondjam, számomra sokkal érthetőbbet. És ez már lehet, hogy túlzás, vagy valami csodálatos átmeneti tudattágulás eredménye, de hazafelé Helsingör és Koppenhága között a vonaton ülve még azt is tisztán értettem, amiről a velem szemben ülő két svéd beszélt.
Na, de akkor térjünk ki az egyéb örömökre: a szakácsok remekeltek: a reggeli-ebéd-vacsora szuper volt, Ayman pont úgy prezentálta a fogásokat evés előtt, mint ahogy az én időmben.

A csokis sütijének nem ér a nyomába semmi (én, aki este 6 után már nem eszek semmit, éjjel 1-kor bepusziltam még egyet - a sokadikat).

És a híres vasárnapi brunch is, amit annyira imádtam, felülmúlta minden várakozásomat.


Voltak megható pillanatok: este egy rögtönzött műsor, ahol többek közt a spontán összeállt kórus (van kórus óra is a tantárgyak közt, ami elég népszerű, így az öreg diákok közt akadt jópár, akinek nem okozott nehézséget felidézni a régi dallamokat) elénekelte a "Seasons of love"-ot. Mit mondjak, potyogtak a könnyeim, pedig már ezerszer hallottam.

Søren, aki az én időmben még dráma és zene tanár volt, de mostanra igazgató lett belőle, rendkívül karizmatikus személyiség, aki csak ismeri, imádja. Fiatalkorában egy Beatles-tribute zenekarban énekelt, és szombat estére meghívta a cimboráit, hogy élő zene legyen a táncmulatságunkhoz. Ő maga is elénekelt, vagy inkább előadott két dalt - mellesleg színész is -, frenetikus sikert aratva.

Ezután a banda este 9-től 12-ig játszott volna, de mi egyszerűen nem hagytuk őket éjfélkor elköszönni, visítva kértünk újabb és újabb ráadást. Végül csak éjjel 1-kor sikerült elszabadulniuk, de nem hiszem, hogy bánták. Szerintem itt, a halvérűek országában soha nem játszottak még is ilyen lelkesen tomboló közönség előtt. Jómagam nem vagyok egy Beatles-rajongó, magamtól itthon sose hallgatnám, de az IPC-ben gyakran előfordult egy-egy számuk közös éneklés alkalmával, hiszen egyszerűek, fülbemászóak, mindenki ismeri őket, és nem utolsósorban Søren játszott hozzá a zongorán. De most magam is meglepődtem, hogy milyen soknak tudom kívülről a szövegét, miközben torkomszakadtából énekeltem és roptam a többiekkel, tanárokkal és diákokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel.


- - -
Még egy apróság a történtekkel kapcsolatban: múlt hét csütörtökre rettenetesen lebetegedtem, olyan nátha-influenza féle, az osztálytársaim csak csóválták a fejüket, és mondták, hogy inkább az ágyat kellene nyomnom otthon. De egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a várva várt IPC-hétvégén nem lehetek ott, úgyhogy péntek délután -még ha akváriumfejjel is, de vonatoztam Helsingörbe. Rettenetes volt az utazás. A Neocitran-om persze már elfogyott, Dániában meg nem kapni, úgyhogy Strepsils-sel kezeltem magam, meg vettem a drogériában egy gyógynövénykivonatos cseppet. Aztán csodák csodája, szombat délre már visszatért az ízlelésem, mert határozottan élveztem a jó IPC-ebéd zamatát. Vacsora előtt Ayman, a szakács - az épp aznapra eső születésnapját megünneplendő - narancsos-epres koktéllal kedveskedett, amit jégkockával hörpintettem föl, aztán egész éjszaka talpon voltam és izzadtra táncoltam magam.

Ennek ellenére (vagy tán épp ezért? Ayman, mit kevertél az italba?) vasárnap reggel teljesen kisimultan ébredtem, és most, mikor ezt írom, már tökéletesen egészséges vagyok.
Az utóbbi években nem nagyon voltam beteg, de ha ledöntött a lábamról valami vírus, azt mindig egy nagyobb változás követte az életemben - hol pozitív, hol negatív irányba. Persze reménykedem a jóban, de azt hiszem, az igazi rossz nem a rossz, hanem a semmi.

Nagy utazás volt ez térben és időben. Térben azért, mert az Aalborg-Helsingör távolság több, mint 6 óra vonattal, ami őrjítően soknak tűnt, és kb. 5 fokkal melegebb volt, plusz szélcsend, amitől úgy éreztem, mintha másik országban lennék. Meg sikerült visszaforgatni az időt, és látni, hogy a dolgok éppen úgy működnek ezek közt a falak közt, mint korábban. A szagok, az ízek, a mosolyok. Állítólag mostantól minden évben lesz egy ilyen nagy összejövetel. Már alig várom a következőt.