Aktivitet

Az elmúlt időszakban nem jutottam természetes úton túl sok D-vitaminhoz - úgy is mondhatnám, hogy egyáltalán nem sütött a Nap. Ami nem olyan nagy baj, mert a vitamin tabletta formájában is bevehető. Nem úgy, mint a jókedv.
Mondjuk bizakodásra adott okot az, hogy az elmúlt két hétben nem az idősek otthonában teljesítettem szolgálatot, hanem kaptam egy programot, amely szerint különböző aktivitetscenter-eket kellett végiglátogatnom. Ezek olyan otthonok, ahol a szellemileg és testileg viszonylag még friss idősek nem laknak, csak rendszeresen ott töltenek fél- vagy egész napokat. De ha hiszitek, ha nem, ez is fárasztó volt. Mondjuk nem mosdatni meg pelenkázni kellett az időseket, hanem szórakoztatni, ami azért mégis nagy különbség.
Volt mindenféle: "kretív" üveg- és kerámiaműhely, gyöngyfűző szakkör, felolvasókör, társasjátékos klub, dalkör, tornaóra, stb. Csupa izgalmas újdonság.

Azt hiszem, félreértelmezik a "kreatív" szót, azaz összekeverik a "kézzel készült" fogalmával. Az én szememben pl. kreatív anyukám, aki benéz a hűtőszekrénybe, és abból, amit talál, összeüt egy fantasztikus vacsorát.
Ellenben nem kreatív az, aki az előre kivágott papírangyalkát a színkódok alapján a mellékelt festékekkel kifesti. Márpedig a kreatív foglalkozásokon nagyjából ez megy. Az öregek agyba-főbe dicsérik egymást. És persze én is biztattam őket mosolyogva. Fúj.
A dalkörben kornyikáltam velük egy kicsit, közben meg jót derültem a hazafias dalszövegeken, melyek leginkább a fantasztikus dán természetet dicsérik. Persze, zöld a fű, de a természet itt is kihalófélben van, kedves nénik és bácsik. Vagy az idősek otthonába nem jutnak el a hírek?
Aztán voltak tornaórák. Mire kibicikliztem Svenstrup túlsó végébe, a tréning centerbe (természetesen orkánerejű szembeszélben - ezt csak az ismeri, aki járt már Észak-Jutlandon), már el is égettem a napi kalóriakvótámat, de azért hősiesen végignyomtam a programot. Ami tartalmazott szék-gimnagsztikát (attól, hogy széken ülve kellett tornázni, még elég kemény volt), meg talponállós menetet. Az idősek persze lestek, hogy én, a fiatal hogy bírom, szóval nem lazsálhattam.
Volt személyi tréning is, ezt több napon keresztül csináltam. Szerencsére, mert ez volt a legérdekesebb, itt lehetett leginkább barátkozni kedves idősekkel. Még jó, hogy nem nekem kellett edzenem a konditeremben, hanem én voltam az egyik személyi edző két képzett, állandó kollégával. Kisbusz hozta-vitte az öregeket több turnusban. Mindenkinek van saját kartonja saját programmal, mert a legtöbbjük úgyse tudná fejben tartani, mit és milyen sorrendben kell csinálni. Ezért vagyunk mi, akik tologatják őket egyik géptől a másikig. Mondjuk ettől is pont úgy elfáradtam, mert közben azért kicsit szórakoztatni is kellett őket, meg motiválni azokat, akiknek nincs hozzá kedvük.

Az szemmel láthatóan új színt hozott egyhangú hétköznapjaikba, hogy felbukkant egy fiatalabb tanuló (a dolgozók szigorúan 40 fölötti nők), aki ráadásul nem dán. Volt, aki ettől rögtön a fiatalkoráról kezdett mesélni, amikor Csehszlovákiában nyaralt (nem értem az összefüggést, de mindegy).
Volt olyan is (és ez nem idős, szenilis gondozott, hanem dolgozó!), akinek bemutatkoztam, ő elmondta, mi a munkája, miről is szól ez az egész, én meg okos és releváns kérdéseket tettem föl, amiket meg is válaszolt. Tehát normális párbeszéd zajlott már legalább 10 perce, mikor egyszercsak megkérdezte, hogy állok a dán nyelvvel, értem-e. Hmm, eddig még nem derült ki...?
Aztán az egyik bácsi, akinek szintén bemutatkoztam, és már tornáztattam egy ideje folyamatosan instruálva szóban is, egyszer csak kétségbeesetten rámnézett, hogy nem jó ez így, mert ő nem tud magyarul, és így aztán nem értjük egymást. Jó, mondjuk elnéztem neki, mert öreg és nem teljesen beszámítható már, de nem tűnt fel, hogy én tudok dánul...?
Aztán persze voltak nagyon cuki öregek is, akik jól megdicsértek, hogy milyen ügyesen megtanultam a nyelvet, és többen Henrikhez, a királynő francia származású férjéhez hasonlítottak, aki annyi év után még mindig nem tud dánul (ez nem igaz, nagyon jól tud, csak van egy vaskos akcentusa, meg egy büszkesége, ami miatt utálja a dán nép).
Ősszességében én már szeretném elfelejteni ezt a "jé, egy külföldi!"-témát, csak nem hagyják. Valami miatt nagyon izgatja a többséget, és csak nagyon kevesen tudják a helyén kezelni a témát. Persze furcsa a kiejtésem, de ettől függetlenül már nem probléma a nyelv. Van, aki könnyen megért, és van, aki nehezebben, de ez róluk szól, illetve arról, hogy hány külföldit hallottak már dánul gagyogni. Az angol világnyelv, megszokta a fülünk a sokféle akcentust, de a dán nem az. Tudom, hogy egyre jobb vagyok írásban is, még akkor is, ha a házi feladataimat még mindig telefirkálja pirossal a tanár. De van, akit finoman fel kell világosítanom, hogy attól, hogy külföldi vagyok, még nem vagyok hülye.
Legutóbb épp ma, mikor az elmúlt két hetet értékeltem közösen a tanulmányi témavezetőmmel (az iskolából) és a gyakorlati témavezetőmmel (kinevezett kollága az idősek otthonából). Minden nap írnom kell egy ún. logbog-ot, nevezzük tanulmányi naplónak, amiben leírom, hogy az adott napon mit tanultam - nemcsak az elmúlt két hét alatt, de egészen a tanulmányaim végéig. Utálom, és ha őszinte lennék, többnyire azt írnám, hogy semmit. De játszom az okosat, tudom, mit várnak el, és azt meg is fogalmazom szépen. Úgyhogy miután ma a témavezetőim elolvasták, kérdezték, hogy milyen segítséget használtam. Mondtam, hogy a Word helyesírás ellenőrzőjét, mert különben folyton összecserélném az e-t az æ-vel, meg a dán értelmező szótárt, mert sok az új egészségügyi szakkifejezés. Erre elcsodálkoztak, és mondták, hogy az utóbbi időben nagyon sokat javultam. Ugyan, kis csacsik, gondoltam magamban, csak egyszer se vettétek még a fáradságot, hogy odafigyeljetek rám, simán elkönyveltetek hülye külföldinek, de most kénytelenek voltatok végigolvasni a rizsát, amit írnom kellett, és láthattátok, hogy a nyelvtannal ugyan vannak még problémáim, de választékosan fogalmazok. Naná, nem ez lesz a legmagasabb iskolai végzettégem, ellentétben veletek. És azt mondjátok, remélitek, hogy hamarosan igazi kollégaként köszönthettek? Hát én meg remélem, hogy nem. Tudom, hogy jó ápoló lenne belőlem, ha akarnám. De ez csakis átmeneti megoldás, mert én nem ezt akarom. Térdmagasságba felrakott lécet nem kunszt átugrani.