A dolgok jó oldala

Talán kicsit egyoldalúra sikerült az előbbi bejegyzésem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy értek kellemes élmények is.
Két napig egy demens daghjem-ben voltam, ahol 10-től du. 4-ig Alzheimer-kórban szenvedők töltik napjaikat. Persze csak azok, akik nem a végső stádiumban vannak, tehát tudnak még magukról, és képesek reagálni a külvilág ingereire. Van, aki minden nap jön hétfőtől péntekig, és van, aki csak heti 2 alkalommal, attól függően, hogy mennyi időt képes közösségben tölteni, illetve a család - leginkább a házastárs - mennyi időt szeretne nyugalomban lenni. Mert ezek az emberek nagy odafigyelést igényelnek, némelyikük teljesen olyan, mint egy gyerek. Taxi hozza-viszi őket. és szemmel láthatóan mindannyian szeretnek ebbe a napközibe járni.
Volt itt egy néni, aki mikor belépett az ajtón és megláttott, összecsapta a kezét, és felkiáltott: "Nahát, te pont olyan vagy, mint a lányom! Hogy hívnak?" "Orsolya", feleltem. "Húha, ezt nem tudom kimondani. De a lányomat Hannának hívják" - felelte, és megölelt. Innentől kezdve Hannának hívott, és mindenkinek elmondta többször is, hogy pont úgy nézek ki, mint Hanna lánya. A délutáni tévénézés közben mellém ült és többször is megszorította a kezem. Jó, persze, nem nekem szólt ez a szeretet, hanem a lányának, de egy kicsit mégis magamra vettem.
Volt egy másik néni, aki mikor belépett az ajtón, rögtön emlékezett, hogy egy héttel ezelőtt velem edzett a konditeremben. Hmm, még nem súlyos az állapota, ha ilyen jó a memóriája. A nap folyamán többször is kérdezgetett arról, hogy hol voltam már, és hol várható még a felbukkanásom, meg egyáltalán, milyen tanulónak lenni, és persze, milyen Dániában lenni.
Aztán az egyik bácsival egy, a régi Aalborg-ról szóló képeskönyvet lapozgattunk. Azért, hogy kicsit tornáztassa az agyát, amikor felismeri egyik-másik épületet, és asszociál a saját gyerekkorára. A bácsi tudta, hogy nem vagyok dán, ezért direkt a küldetésének érezte, hogy mindent elmondjon a dán és az aalborgi kultúrával kapcsolatban, ami csak eszébe jutott a képek kapcsán. De nagyon kedvesen tette, kicsit olyan volt, mintha mesét hallgatnék.
Volt egy mosolygós, nagyszemű, madárcsontú néni, aki elmesélt egy epizódot a gyerekkorából. De fél óra múlva már nem emlékezett rá, ezért elmondta még egyszer. Meg még egyszer. A nap folyamán kb. 15x hallgattam végig ugyanazt a sztorit. De olyan lelkesen mesélte, hogy még tizenötödikre se untam.
A dánok nagy része képtelen kiejteni a nevemet. A legjobb közelítés az "urszula", ha ezt sikerül elérni, már nem javítgatom őket tovább. Az "ly" valami őrült nehézség a számukra, hiába mondom, hogy azt ejtsék csak "j"-nek. Mona, az egyik kolléga végre mégis felfogta, és onnantól "orszolya", néha pedig már "orsolya" voltam. Történt egyszer, hogy jött egy másik kolléga, akinek bemutatkoztam, és jött a szokásos ijedtség, hogy ezt aztán nem lehet kimondani. Erre Mona, a jelenet fültanúja elnevette magát, előkapott egy darab papírt és leírta: "orsoja", majd a kolléga orra alá dugta. Hmm, kisebb helyesírási hiba, de az eredmény mégis az, hogy onnantól kezdve majdnem jól mondták a nevemet. Talán érdemes lenne hivatalosan is megváltoztatnom azt a betűt a nevemben?
Miután "annyi mindent tanultam" a két hét alatt, a látottak alapján az otthonban, ahol dolgozom, szerveznem kellett valamilyen programot vagy tevékenységet a lakóknak. Mivel a többségük eléggé behatárolt módon éli az életét (súlyos szenilitás, Parkinson kór, tolókocsi), valami olyan szeletet kellett találnom, ami mégis passzol hozzájuk. Vettem egy csomag lufit, felfújtam jópárat, aztán ebéd közben meglóbáltam, és mondtam, hogy szeretném, ha evés után minél többen maradnának a közös "nappaliban", hogy játszhassunk. Öten maradtak is, félrehúztuk az asztalokat egy kollégával és körbe rendeztük az időseket, majd elkezdtük dobálni/rugdosni a lufit. Meglepődtem, hogy az egyikük, aki mindig olyan komor, most nemhogy mosolygott, de nevetett, mikor kidurrant a lufi. Másikuk, aki tolókocsis, és azt hittem, hogy nem tudja mozdítani a lábát, többször is belerúgott a lufiba. Persze egy labdával ez nem ment volna, de a lufi könnyű és lassan mozog, nem kell hozzá se erő, se gyors reflexek. Fél órán át lufiztunk, a végén mindenki kipirult, és mosolygott, sőt, nézőink is lettek a szomszéd szárnyból.
Másnap hallottam a témavezetőmtől, hogy a résztvevők utólag is nagyon lelkesen beszéltek a kis happeningünkről, úgyhogy ezt máskor is lehetne. Szóval, bár nem pont ilyen sikerélményről álmodom, de azért mégis örülök, hogy öt öreg örült múlt szerda délután.